Albert az első Habsburg uralkodó volt a magyar trónon: sokat tapasztalt osztrák hercegként egy több évtizedes megállapodás eredményeként lett magyar király, de alig több mint másfél éves uralkodása alig hagyott nyomot a magyar történelemben, leginkább a halála miatt őrizte meg az emlékezet.

 

 

Luxemburgi Zsigmond még 1402-ben, harmincnégy évesen kötött örökösödési szerződést IV. Albert osztrák herceggel, hogy ha fiú utód nélkül halna meg, annak szintén Albert nevű, a szerződés megkötésekor mindössze öt éves fia örökli a magyar trónt. Zsigmond így gesztust tett a hercegnek, amiért támogatta testvére ellenében a cseh trón megszerzésében, ugyanakkor mégsem kockáztatott túl sokat, hiszen alig néhány hónappal korábban jegyezte el az akkor még kiskorú Cillei Borbálát, vagyis okkal bízhatott az eljövendő gyermekáldásban. Az 1408-ban, a királynő tizenhatodik évében megkezdett házasélet gyümölcse következő évben Erzsébet születése volt (az esküvőre már 1405-ben sor került), azonban ezt követően a párnak nem született újabb gyermeke. Az idő múlásával így mind valószínűbbnek tűnt, hogy az osztrák herceggel kötött szerződés fogja meghatározni Zsigmond utódját.

 

 

Albert 1421-ben vette feleségül Erzsébetet. Az osztrák herceg ekkor már régóta aktív hatalomgyakorló volt, hiszen apja 1404-ben elhunyt, s rá szállt a hercegi cím. Bár a családján belül igyekeztek ezt elvenni tőle, Albert szerencsésnek bizonyult és a mind ambiciózusabb Zsigmonddal szövetségben megerősítette a hatalmát és a kora viszonyai közt kifejezetten újító szellemben vezette az osztrák hercegséget, például a melki reform a szerzetesi birtokok gazdasági megújítását célozta meg. A hercegség területéről kiűzte a zsidókat és minden erővel támogatta Zsigmond konstanzi zsinatát, így szembekerült a huszitizmussal is, amelynek során a csehországi harcokban rátermett hadvezérnek bizonyult. 1434-35-ben a déli végeken harcolt a törökök ellen is.

Erzsébettel kötött házasságának sorban érkeztek a gyümölcsei: 1432-ben Anna nevű lányuk született meg, majd 1435-ben világot látott a várva várt fiú örökös, György, aki azonban feltehetően néhány nap után meghalt. A királyné 1437-ben Erzsébet lányuknak adott életet.

Amikor Zsigmond 1437. december 9-én elhunyt, a szellemében megerősített örökösödési szerződés értelmében nyilvánvaló volt, hogy Albert követi a magyar trónon is. A trónörökös helyzete azonban kevésbé volt szerencsés, mintha ténylegesen Luxemburgi Zsigmond dinasztiájából származott volna. Az Árpádok kihalása és mohácsi csata között eltelt 225 év során mindössze két magyar uralkodónak, I. Károlynak és II. Ulászlónak adatott meg, hogy halálakor kormányzásra képes (bár II. Lajos még kiskorú volt) fia kövesse a trónon. A dinasztikus folyamatosság hiánya jelentősen gyengítette a királyi hatalmat, éppen akkor, amikor a török veszély egyre fenyegetőbbé vált.

Albertet Zsigmond halála után kilenc nappal magyar királlyá választották, majd 1438. január 1-jén sor került a megkoronázására is. Márciusban német királlyá választották, majd májusban övé lett a cseh trón is. Ennek kapcsán Sziléziában fegyverrel kellett érvényt szerezni jogainak, mert a cseh főurak egy része a lengyel Jagellókat akarta meghívni a trónra, így az év hátralévő részét Magyarországon kívül töltötte. 

Bár zökkenőmentesen megszerezte a magyar trónt, kompromisszumokat kellett kötnie. Kötelezte magát, hogy lemond a császári cím megszerzéséről – a magyar rendek nyilván nem szerettek volna még egy Zsigmondhoz hasonló, évekig távol tartózkodó uralkodót, hiszen anyagi jólétük alapja az volt, hogy a király személyes környezetében javadalmakat nyerjenek el. Igyekeztek megkötni a kezét a királyi jövedelmek felhasználása, illetve a kormányzati szereplők kiválasztása ügyében is.

 

 

 

Albert 1439 elején tért vissza Budára, ahol elsőként a német és a magyar polgárok közötti torzsalkodást kellett lecsillapítania. Az országgyűlésen Luxemburgi Erzsébet elérte, hogy hivatalos társuralkodó legyen, ennek azonban nem volt jelentősége, hiszen Albert már a déli végekre készült, ahol a szultáni sereg Szendrő várát fenyegette.

A törökök már 1438-ban hadjáratot folytattak Erdélyben, egy évvel később azonban az egyszerű pusztításnál fenyegetőbb csapásra, a szerb Brankovics György fiai vezetésével védett Szendrő várának bevételére készültek. A Duna partján álló erődítmény a magyar királyság egyik kapujának számított (elfoglalása után évtizedeken át a török rablóportyák fészke maradt). Albert a meglehetősen kis létszámú haddal elindult dél felé, a vár felmentésére, azonban elkésett. Az erődítményt augusztusban bevették Murád szultán csapatai. Albert ugyan arra készült, hogy következő évben visszafoglalja a várat, azonban erre már nem volt lehetősége.

A magyar táborban ugyanis vérhas-járvány tört ki, amelyet a király is elkapott. A hadseregeknek mindig is gondot okozott a különböző járványok leküzdése, s ez különösen nagy problémává vált abban a korban, amikor a viszonylag kis létszámú lovagi seregeket népesebb zsoldos-csapatok váltották fel. Bár a korszak legrettegettebb járványa a pestis volt (amely szintén pusztított időről-időre a csapatok között), roppant fenyegetőnek bizonyult a rossz higiénés viszonyok közt megjelenő vérhas is, ami 1404-ben Albert király apjának az életét is kioltotta. Albert feloszlatta a sereget és betegen, asztalnokmestere kíséretében visegrádi palotájába ment, ahol Bécsből érkezett orvosai ápolásának hatására állapota javulni kezdett. Ekkor már tudta, hogy felesége ismét várandós, és nagyon szeretett volna vele találkozni. Ezért betegen útnak indult Esztergomba, majd Bécsbe akart eljutni, azonban október 27-én az Esztergom és Komárom között található Neszmélyen elhunyt.

Bár Albert nem hagyott különösebb nyomot a magyar történelmi hagyományban, halálát mesés formában megőrizte a népi emlékezet. Ez részben talán Bonfininek is köszönhető, aki a király betegségét mértéktelen sárgadinnye evéssel magyarázta A magyar történelem tizedei című művében. A neszmélyi hagyomány mindezt azzal egészítette ki, hogy erre a falatozásra egy helyi kútnál került sor, ami egyébként Királykút néven napjainkban országos műemléki védettséget élvez. Szintén ennek a mondának a része, hogy a király szívét a helyi templom kertjében temették el.

Albert halálával szétesett a Zsigmond által teremtett magyar-cseh-osztrák egység, az ország az addigi legválságosabb időszakban maradt magára.

 

 

 

Habsburg Albert királyt Székesfehérváron temették el, amint erről Thúróczy János és Antonio Bonfini krónikái is megemlékeznek. Bonfini kissé részletesebben szól a temetéséről: „A király halála után Erzsébet a főpapok és főnemesek nagy sokaságával Székesfehérvárra vitte a testet, és a legméltóbb végtisztességgel illette. Látszott ott, hogy három nemzet ugyanazon bánattal, zokogással siratja királyát; itt a noricusok, ott a csehek és a magyarok emlegették áradó könnyek között a legjobb uralkodó érdemeit. A temetés páratlan pompával ment végbe, a testet a magyar főnemesek szokás szerint a királyok síremlékei között helyezték el.” írja.

Kérdés, hogy a Bonfininél ez utóbbi mondat csupán egy irodalmi fordulat, ami mindössze arra vonatkozik, hogy Albert sírhelyét abban a székesfehérvári bazilikában jelölték ki, ahol számos más magyar uralkodó is nyugodott, vagy szó szerint kell értenünk, és valóban a korábbi királyi temetkezések síremlékei között, azok fizikai szomszédságában alakították ki az övét is. Ez azért érdekes, mert Albert halála idején Szent István ereklyesírján kívül elsősorban két Anjou elődje, I. Károly és I. Lajos pompás síremlékei lehettek szembetűnőek. Mivel apósát és közvetlen elődjét, Zsigmondot nem ide, hanem Nagyváradra temették, Székesfehérváron ekkor I. Lajos volt az utoljára eltemetett király, akinek sírja a bazilika déli oldalkápolnájában, a Szent Katalin kápolnában, annak is a délnyugati sarkában volt.

 

 

E sír feltárásakor 2002-ben Biczó Piroska megállapította, hogy azt a török hódoltság idején feldúlták és kirabolták. A sírban számos szétdobált emberi csont mellett egy ötvöstárgy töredékét és koporsómaradványokat is talált. Éri Kinga a csontmaradványok elemzése során megállapította, hogy azok két személytől származnak, melyek közül az egyik, töredékesebb csontváz életkora alapján esetleg valóban azonosítható I. Lajossal (I/11.), mint azt korábban mi is írtuk, a másik, teljesebben megmaradt csontváz (I/10.) viszont Lajosnál és apjánál, Károlynál fiatalabb, 43-47 év körüli, magas termetű, rövid fejű, nagy szemű férfi volt. E jellemzőknek megfelel a 42 éves korában elhunyt Albert. Ő a kortárs Aeneas Sylvius Piccolomini hiteles leírása szerint: nagy és erős testalkatú volt, kerek fejét duzzadt ajkak és kiálló fogak torzították el, ami jól ráillik az I/10. csontvázra. Mindezeken felül a csontváz koponyáján egy körbefutó zöld rézrozsda-folt volt megfigyelhető, amit leginkább egy halotti korona okozhatott. Ezek alapján Éry Kinga joggal vonta le azt a logikus következtetést, hogy a váz Albert királyé lehet. Ugyanakkor más szempontból ez elég meglepő, hiszen a síremlékből nagy számban kerültek elő 14. századi faragványok, amelyek kétségkívül I. Lajos király baldachinos síremlékéből származtak, és e síremlék a kápolnán belül szerkezeti jellemzői alapján is csak ide, a helyiség sarkába lokalizálható. Márpedig akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy mit kereshet Albert király csontváza, elődje I. Lajos király sírjában.

A sír két csontváza – mint fentebb említettük – a hódoltság-kori bolygatások miatt teljesen szétszórva került elő a sírt betöltő földben, azonban az Alberttel azonosítható I/10 csontváz lábfejcsontjaira bolygatatlanul találtak rá a sírgödör keleti végében. Ez arra vall, hogy a csontokat nem a törökkori bolygatások során szórtak be a gödörbe, hanem a tetemet még egyben helyezték be, minden bizonnyal a koporsójával együtt, amint erre a fellelt koporsómaradványok is utalnak. Arra viszont igen kicsi az esély, hogy Albertet eleve I. Lajos sírjába temették volna el. Ezt semmilyen rokoni kapcsolat nem indokolta, és a források sem utalnak ilyesmire. Így azt kell feltételeznünk, hogy koporsójának áthelyezésére már a halála után kerülhetett sor. A következő kérdés, hogy ez mikor történhetett.

 

 

A fehérvári bazilika első kifosztását 1490-ben, Habsburg Miksa zsoldosai követték el. A fosztogatásról beszámoló Bonfini azonban csak Mátyás sírjának feltörését említi, a többi királysír kirablásáról nem szól. Nem is túl valószínű, hogy Miksa eltűrte volna rokona, Albert király sírjának megbolygatását, akinek magyar királyi címére alapozta saját trónigényét is. A királysírok következő kirablása már a törökökhöz kötődik. 1543-ban Szulejmán szultán elfoglalta Székesfehérvárt. A kortárs Giovanni Martino Stella leveléből tudjuk, hogy a győzelem után a szultán megtekintette a királyi síremlékeket a bazilikában és a lakosoknak azt ígérte, hogy a várost átadja János király fiának. Ekkor tehát nem érhették károk a bazilikában álló királysírokat. A török Dzselálzáde Musztafa krónikája szerint sem alakíttatta a szultán dzsámivá a bazilikát, mivel a királyi sírok miatt azt nem tartották alkalmasnak erre a funkcióra. Ugyanezt állítja Ibrahim Pecseví is, aki szerint csak később, egy lázadás után vette el a templomot a keresztényektől Jahjapasazade Ahmed szandzsákbég. Ez nem sokkal az ostrom után történhetett, ugyanis Szinán Csausz szerint Ahmed volt a város első bégje. 1544-ben azonban még a templom keresztény használatban lehetett, ugyanis Bethlen Farkas szerint ebben az évben Ahmed elvette a templom szertartási edényeit, mire Szulejmán egy budai török tisztviselőt küldött Fehérvárra, hogy Ahmeden behajtsa az elvitt edények értéket. A tisztviselő azonban a bazilika királysírjait is kirabolta. Mint írja: „Elszedett tehát egyes sírokból és elvitt mindent, minek árát remélte kikapni. Találta pedig a királyok koronáit, kormány-pálczáit, golyóit, melyeket kezökbe adni volt szokás, és melyek vagy tiszta aranyból vagy aranyozott ezüstből voltak készítve, ezen kívül talált aranylánczokat, nagy becsű drágaköveket a gyűrűken, s mindent legnagyobb szorgalommal Soliman számadásaiba betudott.” Szapolyai János testét kiásatta és átadta a város vezetőinek, hogy temessék el másutt.

Hogy a templomot mikor vették el a keresztényektől azt nem tudjuk, de 1546-ban már említik a bazilikával azonosítható régi dzsámi több török alkalmazottját. Viszont Evlia cselebi 1664-es leírása szerint a bazilika egy részéből már Szulejmán török imahelyet készíttetett, és csak a másik részét hagyta meg a keresztényeknek. Itt tesz említést a templom mellett álló „nagy kupoláról” amelyben a királyok vannak eltemetve, nyilván I. Lajos sírkápolnájára utalva. Ezután ír a lázadásról, aminek következtében a templomot teljesen elvették a keresztényektől és lőporraktárrá alakították. A királyi síremlékek teljes bontására csak 1568. november 29-én kapott a székesfehérvári bég szultáni utasítást. E források szerint 1543 után még egy ideig keresztény templomként működött a bazilika és a királysírok is épségben voltak. Csak 1544-ben fosztották ki őket a törökök, de a sírok lerombolására és feldúlására még később került sor, amikor a keresztényektől elvették a templomot, illetve 1568-ban.

Elképzelhető, hogy az 1544-es rablást követően, a még keresztény használatban lévő templomban helyezték át Albert király kirabolt koporsóját a megrongált eredeti sírjából a talán épebben megmaradt I. Lajoséba, amit aztán talán csak 1568-ban romboltak le és bolygatták meg a benne nyugvó hamvakat. Ha így van, aligha vitték messzire a koporsót. I. Lajos síremléke mellett északra Biczó Piroska 2002-ben egy másik falazott sírt is feltárt. Ennek egy részét már 1992-ben Kralovánszky Alán is kiásta. A 226 cm hosszú és 84 cm széles, téglából falazott sír teljes egészében bolygatott volt: nyugati felét egy törökkori beásás, keleti kétharmadát pedig egy későbbi, 17. századi emésztőgödör rongálta meg. A sírból emberi csontmaradványok nem kerültek elő. Elképzelhető, hogy Albertet eredetileg ide, I. Lajos sírja mellé temették el. E temetéssel vehette kezdetét a Szent Katalin kápolna funkciójának átalakulása, amely eredetileg csak I. Lajos sírkápolnájaként épült, de a középkor végére már a magyar királyok temetkezőhelyeként tekintettek rá.

Hogy valóban Albert földi maradványai voltak-e egy sírban I. Lajos csontjaival, viszonylag egyszerűen igazolható lenne, hiszen Albert utószülött fiát, V. Lászlót Prágában temették el és a földi maradványai a mai napig megvannak. A DNS-vizsgálat pedig igazolhatná közeli rokoni kapcsolatukat.

 

Kovács Olivér – Buzás Gergely