Néhány héttel ezelőtt a középkori magyar államot érő német hatásokkal és hatalmi törekvésekkel foglalkoztunk. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a Balkán felől is érkezett civilizációs-külpolitikai-katonai nyomás évszázadokon át.

 

 

395. január 17-én elhunyt Nagy Theodosius római császár. Halálos ágyán birodalmát kettéosztotta két fia, Arcadius és Honorius között. Az általa meghúzott határvonal a következő évszázadok során mélyen beégett a kontinens testébe és mindmáig meghatározza Európa képét.

A Kelet-Római birodalommal, azaz Bizánccal korábban megismerkedett az Európa keleti pereméről érkező magyarság, mint a germánok által feltámasztott Nyugat-Római birodalommal. A vallásilag sokszínű honfoglalók között a kereszténység is először a „görög” rítusok képében bukkanhatott fel, sőt vélhetően ez maradt a Dunától keletre az elterjedtebb egészen a 10-11. század fordulójáig.

Ám Bizánc korántsem csupán egy keresztényi „rítusváltozatot” jelentett a megalakuló, majd megerősödő magyar államhatalom számára: egy nyugatihoz mérhető erejű és csábítású civilizációs hatást is, s egy olyan világbirodalmat, amely évszázadokon át meghatározta Európa történetét, s így a magyar királyság fejlődését is. A magyarság számára történelmében sokszor merült fel a kérdés, hogy merre vezessen az útja: kelet vagy nyugat, Róma, vagy Bizánc?

A bizánci birodalom maga is sokat változott a magyar honfoglalást követő évszázadok alatt. Hatása így sokkal bonyolultabb volt, mint a Német Császárság korszakonként fegyveres összetűzésben, vagy telepesmozgalmakba megnyilvánuló befolyása. A bizánci császárok nem léptek fel hűbéri igénnyel Magyarországgal szemben, és egyetlen rövid kísérlettől eltekintve nem volt céljuk vazallusállam kialakítása sem a Kárpát-medencében – vélhetően azért, mert nem ez a terület állt a nagypolitikai érdekeik homlokterében az együttélés századai alatt. Ennek magyarázata a kezdetekben keresendő: Nagy Theodosius Pannoniát és Dalmáciát a nyugati birodalomba sorolta, és a birodalom 6. századi, justinianusi renovációja is csak Dalmáciát és a Szerémséget érintette. Így a középkori Bizánc is maximum ezeket a területeket tekintette a saját érdekszférájának.

 

 

 

A bizánci-magyar kapcsolatok már a honfoglalás előtt élénkek voltak. Az etelközi magyarság számára a Krím-félszigeten fontos bázisokkal jelenlévő és az Észak-Balkánt megszálló bolgárokkal hadakozó Bizánc a szomszéd szomszédja, azaz a természetes szövetséges volt. Épp ez a szövetség sodorta bele a magyarokat egy olyan bolgárok és besenyők elleni háborúba, amelyben a kezdeti siker után súlyos vereséget szenvedtek, így Etelköz kiürítésére és a Kárpát-medencébe költözésre, magyarán a honfoglalásra kényszerültek. Az ezt követő, eufemisztikusan kalandozásnak nevezett rablóhadjáratok nem csak Nyugat-Európa, de a Balkán irányában, Bizánc ellen is folytak, sőt itt csak másfél évtizedes késéssel záródtak le (Augsburg után Arcadiopolisz jelezte ennek az életmódnak a tarthatatlanságát). Közben a diplomáciai kapcsolatok is élénkek voltak: 948 körül Bíborbanszületett Konstantin császár udvarában magyar követség járt, egy Árpád-házi herceg, Termacsu és Bulcsu karcha vezetésével. Itt mindketten megkeresztelkedtek, Bulcsú patriciusi címet is kapott. A császár tőlük szerezte meg azokat az indormációkat a magyarokról amelyeket le is írt A birodalom kormányzásáról című művében, amely így egyedülálló forrása lett a magyar honfoglalás korának. Nem sokkal később, feltehetően 952 körül, az erdélyi Gyula keresztelkedett meg Konstantinápolyban és ő is megkapta a patriciusi címet, sőt még egy térítő püspököt is magával vihetett. Jó okkal feltételezhető tehát, hogy a 10. század közepétől a görög kultúra legalább a latinhoz mérhetően, de valószínűleg még annál is erőteljesen jelen volt a Kárpát-Medencében, különösképpen annak déli zónájában.

Taksony-Géza-István uralkodása alatt – utóbbi esetében a koronázás után még majd két évtizedig – valójában nem is beszélhetünk sem kulturális, sem hatalmi értelemben egységesen a Kárpát-medencéről, hiszen a későbbi Árpád-ház hatalma csupán az ország középső és nyugati területeire terjedt ki (arra sem teljes egészében). Bár az Árpádok államát egyértelműen nyugat-orientáltnak tarhatjuk, legalábbis érdekes, hogy az első, átiratban fennmaradt, 1002 előtt írt magyar oklevél, a veszprémvölgyi apácák adománylevele görög nyelvű és szerkesztési gyakorlatában is a bizánci mintát követi. Természetesen a vitatott keletkezési idejű oklevélből (István, vagy apja, Géza volt azt adományozó), messzemenő következtetést nem vonhatunk le, azt azonban jelzi, hogy a még gyerekcipőben járó írásbeliség-adminisztráció is kettős hatás alatt állt.

Még erősebb volt Bizánc jelenléte a térség keleti és déli részén. A korszak egyébként is meglehetősen híján van forrásoknak, ráadásul a történelmet a győztesek és a győzteseknek írják, így miként a dunántúli területek 10. századi Árpád-házi bekebelezéséről semmit sem tudunk (leszámítva a családon belüli konfliktusnak nevezhető Koppány-történetet), nem sokkal jobb a helyzet a 11. század első két évtizedének belső háborúinak esetében sem. Bár arról értesülünk a krónikákból, hogy I. István elsőként nagybátyjának, a gyulának az erdélyi országrészét kebelezte be, feltehetően 1003-ban indított hadjáratával, vélhetően sem ebben, sem Koppány megtörésében nem a latin és a görög befolyás összecsapását kell látnunk, még ha Gyulafehérvár valóban a görög rítus fontos hatalmi centruma is lehetett, és az István számára győzelemmel végződő háború következménye egy erdélyi latin rítusú püspökség alapítása is lett. Ennél még rejtélyesebb a magyar krónikában a Keán ellen vívott háború értelmezése. Keán nevében valószínűleg a bolgár kán méltóságnevét kereshetjük, így ez a hadjárat feltehetően egy  bizánci szövetségben folytatott sikeres hadjárat lehetett a bolgár állam megtörésére az 1010-es években. Ennek sikere és a közben felélénkült diplomáciai kapcsolatoknak köszönhető talán, hogy Bizánc nem támasztott kifogást később a Marosvár központtal, egyértelműen bizánci támogatással megszületőfélben lévő államocska bekebelezése ellen. Eme állam uralkodójáról, Ajtonyról a krónika és a Szent Gellért-legenda sokkal később született elbeszélésein kívül semmit sem tudunk, de elképzelhető, hogy keresztény alapokra szervezett birodalma fejlettség tekintetében nagyjából a Géza-kori Árpádokénak felelt meg, vagyis egy generációs késéssel jött létre egy másik, nem latin, hanem bizánci érdekszférához kötődő hatalom csírája. A ma Romániában lévő Csanád (az egykori Marosvár) területén sajnos eddig nem folyt igazi régészeti feltárás, csupán Henszlmann Imre írta le megfigyeléseit 1868 és 1870 között, amikor a mai Szent Gellért-templomot építették és rábukkantak a 10. századi első, még ortodox templom maradványaira, valamint Szent Gellért szarkofágjára. Ajtony területeit az 1020-as években kebelezte be István állama, s a görög egyházat itt is lecserélték latin rítusúra. Így a település zavartalanul fejlődött tovább, első püspöke is itt lelt 1046-ban bekövetkezett halála után, 1053-ban nyugalomra (ha nem is végsőre, hisz Gellért ereklyéi végül szülővárosába, Velencébe kerültek). István hadvezére, az Ajtony országát győzelme után ispánként elnyerő Csanád, a görög papokat sem űzte el, hanem a közeli Oroszlámoson alapított számukra új, görög rítusú monostort.

Bizánc tehát, bár a 10. század második felében komoly pozíciókat szerzett a Kárpát-Medencében, a 11. század elejének változásai során mégsem ragaszkodott ezekhez a befolyási övezeteihez, holott éppen fénykorának utolsó évtizedeit élte.

 

 

Ennek megértéséhez a Bizánc külpolitikájában találjuk meg a kulcsot.

Bár Bizánc a 9. és a 11. század közepe közt a virágkorát élte, s egységes külpolitikát lehetetlen ekkora korszakra meghatározni, mindvégig voltak preferált irányok. Az egyik ilyen a kisázsiai hatalom fenntartása, bővítése volt, amivel a cikk terjedelmi korlátai miatt nem foglalkozhatunk, ám az egyéb területeken folytatott aktivitás mindvégig összefüggött a keleti helyzettel – vagyis egyszerre több helyütt nemigen tudott Bizánc (sem) eredményes lenni.

A Balkánon a 7. század végétől bizánc számára legfőbb problémát a bolgárok jelentették, akiknek birodalmát csak 1018-ra II. Basileos, a "Bolgárölő" császár tudta végleg felszámolni. Eddig az időpontig Bizánc számára a fő szempont a bolgárok által megszállt észak-balkáni területek visszaszerzése volt, nyugaton mindent ennek rendelt alá. Ezután a meghódított területek konszolidálása, és az ezen a területen át érkező, és Konstantinápolyt is fenyegető újabb török népek, a besenyők és az úzok elleni védekezés csak újabb problémákat jelentett.  

A Földközi-tenger medencéjében Bizánc számára Dél-Itália és Dalmácia jelentette a legfontosabb kulcspozíciókat, ám Dalmácia miatt szinte folyamatosan konfliktusban állt az elvileg saját alattvalójának számító, de erre a korra már lényegében önállósodó Velencével, Dél-Itáliában pedig a szárazföld belsejét megszálló longobardok, majd a Sziciliát meghódító és a félsziget déli végén és a tengerpartokon tovább terjeszkedő arabok jelentettek állandó problémaforrást.

 

 

Bizánc csillaga a 11. század második feléig ívelt felfelé, ekkor azonban egy agresszív és hihetetlenűl sikeres normann kalandor, Robert Guiscard miatt elveszítette dél-itáliai birtokait. 1071-ben elesett Bari, az utolsó itáliai bizánci támaszpont. Ugyanebben az évben a birodalom keleten is vereséget szenvedett a manzikerti csatában a hatalmas tömegben Kis-Ázsiába özönlő szeldzsuk törökökkel szemben. A dél-itáliai normann állam megszületésével ráadásul nem csak Dél-Itáliát vesztette el végleg Bizánc, de megindultak a normann támadások a Balkán-félsziget nyugati partvidéke ellen is. 

A helyzetet bonyolította, hogy a 11. század végén Horvátország, majd a 12. század első éveiben a dalmát kikötővárosok is magyar kézre kerültek. Ezek a konfliktusok szinte követhetetlen, évről-évre változó helyzetet teremtettek a birodalom nyugati felében. Ennek során a magyar királyság többnyire szövetségi viszonyban volt Bizánccal (bár az is megesett, hogy egymás ellen fordultak).

Bizánc azonban a Kárpát-medencére közvetlen igényt nem támasztott. Kivételt képzett azonban, a régi bizánci város Sirmium (Szávaszentdemeter) és territóriuma, a Szerémség. Márpedig a Dráva torkolatától keletre, a Duna és a Száva közti terület birtoklása kulcsot jelentett az egész országhoz.

A 11. század végén Komnénos Alexios sikeresen szervezte újjá a birodalmat. A keresztes hadjárat kezdeményezése és támogatása révén visszaszorította a szeldzsukokat, és bár Antiochiát elhalászták előle régi ellenfelei, a dél-itáliai normannok, viszont balkáni terjeszkedésük így lefékeződött. A Komnénosz-dinasztia sikerei a 12. század közepén, Mánuel császár uralma alatt értek el csúcspontjukat, és Bizánc ekkor tett kísérletet először és egyben utoljára is, hogy Magyarország egészére kiterjessze politikai befolyását. A császár 1176-ban, a szeldzsukoktól elszenvedett katasztrofális myrokephailoni veresége azonban véget vetett ennek a rövid virágkornak. A következő évtizedek belső konfliktusai felőrölték Bizáncot, amely így elvesztette érdeklődését Magyarország íránt. Amikor a IV. keresztes hadjáratot Velence arra használta fel, hogy Zára elfoglalását követően Konstantinápolyt is hatalmába kerítse, a görög dinasztiák uralma megdőlt, és Bizánc trónjára latin császár ült. A birodalom utódállamokra hullott, és bár a Palailogoszok néhány évtized múlva visszafoglalták a fővárost, de a birodalomnak már csak töredékét tudták restaurálni. A Balkánnak Magyarországgal szomszédos részei eddigre végleg elvesztek Bizánc számára. A végső bukás csak több mint két évszázaddal később következett be, amikor 1453-ban az oszmán törökök elfoglalták a várost és a 19. századig átvették az egykori Róma középkori örökösének geopolitikai céljait, törekvéseit.

 

 

 

A magyarok a későrómai birodalom felosztásának határvonalán megtelepedve a nyugati, német-római és a keleti, bizánci érdekszféra határára kerültek, úgy politikai, mind kulturális tekintetben. Nem véletlen, hogy az oly gyakori uralkodócsaládon belüli trónviszályok során a trónkövetelők, éppúgy mint a trónjukat veszélyben érző uralkodók rendre a németeknél, vagy bizáncban kerestek támogatást. Míg a 11. század első felében a bizánci politika érdektelensége miatt a német-római császárok tűntek a hasznosabb választásnak, a század második felében már velük szemben sikerrel kecsegtetett a bizánci kapcsolat keresése is. Így míg Salamon király a már apja által kezdeményezett és saját házassága révén is megpecsételt hagyományos német szövetségben bízott a trónjára ácsingózó unokatestvéreivel szemben, addig azok közül az idősebb, Géza herceg egy befolyásos bizánci arisztokrata, a későbbi III. Niképhorosz Botaneiatész császár unokahúgát Szünadénét vette feleségül.  A házasságuk időpontja vitatott, egyes vélemények szerint a frigyre már az 1060-as évek derekán sor került. Ezekben az években történt először komolyabb konfliktus a magyarok és bizánc között. 1071-ben Salamon király, unokatestvéreivel együtt, kihasználva a bizánci birodalom komoly nehézségeit, sikeresen megostromolta a fontos bizánci határerődítményt, Belgrádot. Bár a harcban még együttműködtek a hercegek a királlyal, az ostrom után a zsákmány elosztásánál már kiütköztek az ellentétek. Géza ráadásul feltűnően lovagiasan viselkedett a bizánci foglyokkal: váltságdíj nélkül szabadon engedte őket. Ez vagy Géza már korábban meglévő bizánci kapcsolatainak következménye lehetett, vagy kapcsolatait éppen ennek a gesztusnak köszönhette: egyesek szerint Géza herceg csak ezután és éppen ezért kapta meg feleségül Szünadénét. Géza Belgrádnál játszott szerepe és házassága mindenképpen különutas külpolitikája jelének fogható fel. Ennek ellenére a magyar-bizánci konfliktus a következő évben folytatódott, Salamon és a hercegek  – kihasználva a manzikerti bizánci vereség utáni káoszt – Naisszoszig (Nis) nyomultak fosztogatva előre a birodalom belsejébe. Amint azonban a lázadó testvérpár 1074-ben elűzte a törvényes uralkodót, Salamont, és az idősebbik fivér, Géza ült helyette a trónra, azonban mindent megváltoztatott. Az új magyar király nem maradt hálátlan az őt segítő keleti birodalomnak, amit Dukász Mihály császár egy korona – a mai korona alsó részét alkotó abroncskorona – adományozásával pecsételt meg. A jó viszony Géza utódai, László és Kálmán korában is kitartott, olyannyira hogy Kálmán unakatestvérét, László lányát, Piroskát feleségül is adta 1104-ben Komnénosz Alexios császár fiához, Jánoshoz aki II. Jánosként 1118-ban a császári trónra lépett. A magyar császárné Eiréne néven kora elismert asszonya, majd később mindként egyház szentje, s a 12. század legjelentősebb bizánci uralkodójának, I. Manuelnek az anyja lett.

A bizánccal való szövetség, úgy tűnik egyben a korabeli bizánci hatalmi és társadalmi szisztéma átvételét is jelentette a magyar trónt megkaparintó testvérpár számára. Sok jel mutat arra, hogy a 11. században Magyarországon még éppen csak formálódó nyugati típusú feudális hatalmi struktúrát az ő uralmuk alatt váltotta fel egy olyan bizáncias, félfeudális, abszolutisztikus rendszer, amely jelentősen növelte a király hatalmát, viszont erősen megnyirbálta az ispánok jogait, a várjobbágyokat – a nyugati lovagoknak megfelelő réteget – pedig formálisan szolgasorba süllyesztette. Míg azonban Bizáncban a Komnénosz korszakra jellemző félfeudális, hibrid társadalomszerkezet az udvari hivatalnok réteg által fenntartott ókori jellegű császári egyeduralom fokozatos lebomlásának, a birodalom feudális jellegű decentralizálódásának a révén alakult ki, úgy Magyarországon éppen egy fordított irányú folyamat zajlott le: egy már létező, alapvetően decentralizált feudális strukturát alakítottak centralizált egyeduralommá. E különbség társadalmi, gazdasági következményei hosszú távon igen súlyosnak bizonyultak. Bizáncban a változások oka a még mindíg jelentős, de fokozatosan elszegényedő, ókori típusú városi gazdaság erőforrásainak feudális jellegű kiegészítése volt. Azaz a korábban kizárólag a fejlett városi gazdaságnak köszönhetően pénzben beszedhető adókból gazdálkodó császári udvar által folyósított, de fokozatosan csökkenő összegű jövedelmeiket igyekeztek a tisztviselők és a katonák feudális jellegű birtokok kiépítése révén kiegészíteni. Magyarországon viszont egy hűbéri alapon működő társadalom bomlott le, és vált az uralkodó személyének kiszolgáltatott hivatalnokrendszerré. Mivel azonban az ennek működtetéséhez szükséges pénzjövedelmek a városok fejletlensége révén a kincstárból hiányoztak, a rendszert csak a hivatali földbirtortokok következetesen önkényes kiosztása és visszavétele révén lehettet csak működtetni, ez pedig éppen a még csak csirázó városiasodás jövőjét számolta fel, ugyanis ellenérdekeltté tette a tisztviselői és katonáskodó réteget a csak hivatali birtokként, rövid időre kezére adott földek és települések tudatos fejlesztésében. Rövid távon azonban ezek a változtatások sikeresnek tűnhettek. Megszűnt, vagy legalábbis lecsendesedett a 11-12. századi nyugatra jellemző feudális anarchia, a király hatalma egyre szilárdabbá vált. Kálmán öccse, Álmos herceg már hiába próbálkozott a trón megszerzésével, nem tudott ütőképes pártot létrehozni a királytól függő ispáni rétegből. Végül nem maradt más választása, mint elhagyni az országot, és Bizáncba menekülni. Ez a lépése aztán Kálmán fiának, II. Istvánnak az uralkodása idején újra szembeállította egymással Magyarországot és Bizáncot. 1127-1129 között a magyar fél volt a támadó, de végül a bizánci sereg került ki győztesen az Al-Dunánál vívott harcokból.

A két állam viszonya azonban a 12. század közepén fordult igazán ellenségesre: II. Géza anyjának szerb rokonságát támogatva került szembe Bizánccal. A szerbek végül elbuktak, és Manuel császár egyelőre nem kívánt bevatkozni Magyarország ügyeibe. II. Géza 1162-ben bekövetkezett halála után azonban a trónra lépő kiskorú fia, III. István már könnyű prédának tűnt. Manuel elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbálkozzon Magyarország bizánci vazallussá tételével. Erre jó lehetőséget biztosított számára Géza két öccse, László és István, akik még Géza életében bizánci területre menekültek, és most nem ismerték el III. Istvánt törvényes uralkodójuknak. Manuel a két trónkövetelő mellé állt, és seregével benyomult Magyarországra. III. István Barbarossa Frigyes német császárhoz menekült, Manuel pedig előbb II. Lászlót, majd annak 1163-ban bekövetkezett halála után testvérét IV. Istvánt koronáztatta magyar királlyá. A konfliktus alapvetően a két császár: Frigyes és Manuel harcává vált. Frigyes támogatásával néhány hónap múlva III. István el is űzte a bizánciak által támogatott nagybátyját a trónról. Hosszú háború vette ezzel kezdetét, Manuel azonban ekkor már nem törekedett a Magyarország feletti befolyás megszerzésére, hanem megelégedett a régi bizánci igények: Dalmácia és a Szerémség feletti fennhatóság érvényesítésével. Ennek záloga e területek hercegének, III. István öccsének, Bélának túszként való bizánci neveltetése lett. Béla herceg előbb a császári udvar befogadott tagjaként a császári trón várományosa, majd Mánuel sokáig hiába várt fia megszületése után némi szokásos trónviszályt követően végül 1172-ben magyar király lett. Bár az országban ekkor sokan tartottak a görög befolyás erősödésétől – Lukács esztergomi érsek nem is volt hajlandó Bélát megkoronázni – a király császári udvari neveltetése, műveltsége és feleségei (előbb Chatilloni Anna, majd Capet Margit francia hercegnő, VII. Lajos király lánya) révén a század legsikeresebb magyar uralkodója lett, aki valóban a korszak nagyhatalmai közé emelte királyságát. Hatása még a következő században is kitartott (unokája, IV. Béla a példaképének tekintette őt).

Mánuel életében Béla jó kapcsolatokat ápolt a bizánci udvarral, a császár halála után, az 1180-as éveket követően azonban ismét kiújult a konfliktus, elsőként a tengermelléki befolyás kérdésében, ám Bizánc összeomlása már a küszöbön állt és az utána átrendeződő hatalommegosztás, a kisebb államok születése új irányba terelte a magyar királyság balkáni politikáját.

 

 

 

Bár Bizánc 1204-re elbukott, a Balkán helyzete nem oldódott meg, sőt az alapvető geopolitikai törekvések korunkra sem változtak meg. Az oszmán birodalom ugyan muszlim volt, ám hatalmi kérdésekben Isztambul Konstantinápolyt követte. Ahogyan Bizáncnak elég volt a Szerémség, úgy  Nagy Szulejmán szultán is sokáig ódzkodott további magyar területek meghódításától. Ő is inkább egy vazallus trónkövetelő támogatásával próbálkozott mint egykor Manuel. Aligha véletlen, hogy Mohács után 15 évig várt a bevonulással, és mikor a János király halálát követően mégis a hódítás mellett döntött, azzal nehéz és soha sem kifizetődő örökséget hagyott utódaira. A 17. század végétől aztán a nyugati és a keleti birodalom közti hadszintér újra az ősi Al-Dunai határvonalra került vissza. A 19. században, a török birodalom hanyatlását kihasználva új aspiráns jelentkezett be a bizánci örökség átvételére: a magát már a 15. század óta új Konstantinápolynak hirdető Moszkva  Az orosz cárok bár formálisan soha sem hódították meg a Balkánt, az ott élő szláv népeknek a török uralom alóli felszabadításával mind a mai napig meghatározó befolyást szereztek Európának ebben a  kulcsfontosságú régiójában. Magyarország pedig ott maradt a kettévált római birodalom gyökeresen eltérő úton továbbfejlődő utódainak egymással ütköző érdekszférája között.