Az ország keleti felében a Körösök vidéke, a bihari régió ugyancsak önálló utat járt be. Az Archeologia cikksorozatának újabb darabjaként Buzás Gergely ezúttal ennek a történetét mutatja be.

 

 

Az előző cikkünkben a Dunántúl Balaton-körüli régiójának a történetét tekintettük át. Ez alkalommal az ország keleti felében, a Körösök vidékét, azaz a bihari régiót vizsgáljuk meg. A régiót nyugat felől a Tisza, keletről az Erdélyi-középhegység  gerince határolja, viszont északról a Nyírség, délről pedig a Maros-völgy már korántsem jelentett éles határvonalat. A terület nyugati felét a történelmi korokban erősen vízjárta, mélyen fekvő alföld, míg keleti felét a Körösök és mellékfolyóik jól járható völgyei által tagolt középhegység alkotta. 

 

A régió nyugati részét a 4. század második feléig a szarmata jazigok lakták, keleti felén az északkelet felől a 3. század második felében betelepülő keleti germán nép, a gepidák hozták létre királyságukat. A hunok 376-os európai megjelenése után meginduló népvándorlás következményeként a gepidák az egész régiót a Tiszáig birtokba vették, sőt később az 5–6. században a hunokat legyőzve hatalmukat kiterjesztették a szomszédos temesközi és erdélyi régiókra, majd hatalmuk csúcspontján, a 6. század közepén a Szerémségre és Olténiára is. A 4. század második felében a gepida királyság központja a Berettyó felső folyásánál, Szilágysomlyó környékén lehetett, amit az itt elrejtett uralkodói kincsek jeleznek. A királyi rezidencia az 5. század második felében átkerült a Szamos völgyébe, a mai Kolozsvár, azaz az antik Napoca közelébe, amiről az apahidai királyi temetkezések tanúskodnak. Végül a Szerémség meghódítása után, 552-ben, az utolsó gepida király Kunimund a székhelyét a Száva-menti antik nagyvárosba, Sirmiumba helyezte át. 

 

 

567-ben a Kárpát-medencébe a langobárdok hívására benyomuló avarok legyőzték és megölték Kunimundot, és a gepida királyságot beolvasztották birodalmukba. Az avar uralom következő három évszázadából erről a régióról nincsenek történeti adataink, az avar írásbeliség hiánya és a szomszédos birodalmaktól való elzártsága miatt. Az avar birodalom 8. század végén és a 9. század elején bekövetkezett összeomlása után ez volt az a terület, amely elkerülte az avarok felett győzelmeket arató frankok és bolgárok hódításait, és frank hűbéres morva fejedelemség terjeszkedését is. Egyes elképzelések szerint a 860-as években a régió északkeleti határán már megjelenhettek az akkor még a Kárpátoktól keletre, az Etelközben élő magyarok előőrsei is, de a Körösök vidékéig aligha hatoltak le. Ennek következtében a 9. század közepe után – ha csak egy ismeretlen sorsú negatív foltként is –újra élesen kirajzolódnak a Körös-vidéki régiónak a határai.

 

A magyarok végül a 9. század végén hódították meg ezt a vidéket és olvasztották be saját birodalmukba. A korai nagyfejedelmi székhely a régió északi határán, a Nyírségben sejthető olyan jelentős, arannyal teli fejedelmi sírok nyomán, melyek Rakamazon, Geszteréden és valószínűleg Beszterecen kerültek elő. Maros-völgyben és az Erdélyi-medencében még a 9. században berendezkedő bolgárok uralmának összeomlása után, a 10. század első felében, a Körös-vidékről történt meg ezeknek a területeknek a magyar betelepítése, ami régészetileg jól megfogható, de történeti adatok híján a vidék hatalmi viszonyairól még ebből a korból sincsenek információink. Még az államalapítás korának írott forrásai is csak a szomszédos régiók hatalmi viszonyairól árulnak el ilyen adatokat: Erdélyben a gyulák, Dél-Magyarországon a fekete magyarok, valamivel később pedig a Maros-völgyben és attól délre Ajtony országait említve. Még a Szent István-kori egyházszervezetnek is éppen ez a terület a legkevésbé ismert eleme: csak 11. század közepi írott forrásokból ismert egri és bihari egyházmegyeközpontok még nem voltak püspöki székhelyek a 11. század első harmadában. Így a legvalószínűbb, hogy ebben a régióban Szent István korában még csak egy térítőpüspökséggel számolhatunk. Így tehát a régió a 10. században és a 11. század első felében továbbra is csak ismeretlen, sötét foltként rajzolódik ki a térképen.

 

 

Ezt a tudásunkban lévő sötétség csak a 11. század közepén kezd oszlani, a 14. századi magyar krónikakompozíció egy megjegyzésének következtében. A krónika az 1046. év eseményei kapcsán a következőről tájékoztat: 

 

„Belus várából Vata volt a neve annak, aki először ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett; sok idő múltán fia, János is atyja szertartását követte, sok varázslót, jósnőt és táltost gyűjtött maga köré, akiknek bűvölése-bájolása igen beajánlotta őt az uraknak. Egyik Rasdi nevezetű papnőjét a legkeresztényibb Béla király fogatta el, és oly sokáig tartotta börtönbe zárva, amíg saját lábait ette meg, és ott veszett. Meg vagyon írva a magyarok tetteiről szóló régi könyvekben, hogy a keresztényeknek teljességgel tilalmas volt feleséget venni Vata és János nemzetségéből, akik úgy eltávoztatták a magyarok népét Krisztus hitétől a kegyelem idején, amiképpen Dátán és Abiron lázadást támasztottak az Úr ellen az ótestamentum korában. Ekkor tehát Vata átkos és kárhozatos biztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek, és mindenféle gonosz bűnt cselekedtek. Megölték a katolikus hitnek szolgáló papokat és világiakat, és lerontották Isten számos egyházát. Majd fellázadtak Péter király ellen, gonosz halálra adták mind a németeket és olaszokat, akik Magyarországon szétszórva mindenféle hivatalt viseltek.”

 

A Vatával kapcsolatban megnevezett Belus vára hagyományos azonosítása Karácsonyi Jánoshoz kötődik, aki úgy vélte, hogy e szó a Bekus név elírása, amit Békésként kellene értelmezni. Így keletkezett a békési Vata személye, akinek várát azonban azóta is hiába keresi régészek sok nemzedéke Békés megyében. Bár a 14. századi krónikakompozíció szövegét tartalmazó több kódexben Vatára vonatkoztatva valóban „de castro Belus" megjelölés szerepel, de az egyik legkorábbi, a Képes Krónika kéziratában nem Belus, hanem egyértelműen Selus szó olvasható („de castro Selus"). Ráadásul Békést a középkorban soha sem írták Bekusnak, hanem Bekesnek. Dusnoki-Draskovich József hívta fel arra a lehetőségre a figyelmet, hogy a krónikaszövegekben a Belus változat lehet egy szövegromlás következménye, amelynél a Képes Krónikában szereplő Selus áll közelebb az eredeti szóhoz, amely valójában Sebus, azaz Sebusvár lehetett. Ilyen néven (Sebuswar) jelenik meg először 1319-ben a Bihar megye keleti határán, a Sebes-Körös völgyében álló Sebesvár (ma Bologa, Románia) helyiség, amely az itt álló római castrumról nyerhette a nevét. A római erődítményt a régészeti feltárások szerint valóban lakták a koraközépkorban is. Sebesvár egy fontos stratégiai ponton feküdt, ahonnan a Sebes Körös völgyén át nem csak az Alföldre lehet kijutni, hanem a Kapus, majd a Szamos, illetve az Almás völgyén át Észak-Erdélybe, továbbá a Kraszna völgyén át a Szilágyságba is. Ez arra mutat, hogy Vata annak a jelentős kelet-magyarországi régiónak lehetett az ura, amely hozzávetőlegesen a koraközépkori gepida királyság magterületének felelt meg. Ez magyarázza a krónika által hangsúlyozott kiemelkedő szerepét a Péter király elleni lázadásban, amelynek élére a felkelők a Kijevből Abaújváron át az országba érkező András és Levente hercegeket hívták meg. Vata hangsúlyozott hitehagyása és pogánnyá válása minden bizonnyal e régió túlnyomórészt pogány lakosságával függhetett össze, amit jól jelez, a Szent István-kori egyházszervezet kiépítetlensége is ezen a területen. Vata nagykiterjedésű uralmi területét jelzik ellenségei is, akikkel a felkelés során leszámolt: a krónikakompozíció emlékezik meg azokról az előkelőkről, akiket 1046-ban a pesti révnél Vata lemészároltatott: Gellért és Budi püspököt megkövezték, Szolnok ispánt pedig karddal gyilkolták meg. A velük lévő Besztrik és Beneta püspökök valószínűleg nem voltak kiszemelt áldozatok, ám Besztrik a küzdelemben megsebesült, és később belehalt a sebeibe, Beneta püspök viszont sértetlen maradt. A három meggyilkolt férfi Vata uralmi területén, vagy annak szomszédságában voltak a királyi hatalom képviselői: Gellért csanádi püspökként Vata régiójának déli határán fekvő csanádi, vagy más néven marosvári püspökség élén állt, Szolnok ispán pedig annak a Szolnokvárnak az építtetője és ispánja volt, amely a Zagyva tiszai torkolatától a Keleti-Kárpátokig húzódó, később több részre darabolt hatalmas Szolnok megye központja lehetett Vata területének északi határán. Magának Szolnok megyének a különös alakja sem igen magyarázható mással, minthogy Péter király kifejezetten Vata ellen hozta létre. Budi püspökről annyit tudunk, hogy utódai később Bihar megyében voltak birtokosok, ami arra vall, hogy benne a Vata uralma alatt álló terület térítőpüspökét láthatjuk. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy Vata hatalma honnan eredt. Nehéz elképzelni, hogy miután Szent István módszeresen felszámolta az összes tőle független regionális hatalmat az ország területén – még akkor is, ha ezek élén rokonai álltak –, akkor éppen itt hagyott volna meg egy régió élén egy honfoglaló vezéri nemzetséget. Sokkal valószínűbb, hogy Vata egy Szent István által e terület élére állított ispánnak az utóda lehetett. Leginkább arra az erdőelvi Zoltánra gondolhatunk, akit a krónikakompozíció szerint István Erdély élére nevezett ki Keán legyőzése után, ami alatt feltehetően az erdélyi gyula elleni 1008-ban lejátszódott sikeres hadjáratát kell értenünk. E mellett szól az is, hogy Vata utódai között – akiket Karácsonyi János a Csolt nemzetséggel azonosított – a Vata mellett a Zoltán, Zsolt személynévvel azonosnak tekinthető Csolt/Solt személynév is hasonló gyakorisággal fordult elő.

 

 

Vata az 1046-os felkelés győztesei közé tartozott, így aligha léphetett fel ellene az általa trónra segített I. András király. Vatának a pogánysághoz való visszatérése azonban nyilván komoly problémát jelentett az országa keresztény egyházát a pogánylázadás után újjászervező királynak. Az ellentmondásos helyzet megoldását talán Vata halála tette lehetővé. Bár Vata fia, János megörökölhette apja ispánságát, ám neki már nem volt András lekötelezve, így megyéjét hozzácsatolta az 1048-ban hazahívott öccse, Béla számára kreált bihari hercegségéhez. A Sebes Körös középső folyásának vidékén a hercegség központjaként újonnan emelt bihari várban András és Béla létrehozták a bihari püspökséget, amelynek élére a király egy, 1047–1048 körül a lotharingiai Liége-ből Magyarországra érkezett főpapot, Linduinust nevezte ki püspöknek. A Vata egykori ispánságának központjában létrehozott új hercegi vár és püspöki központ lényegében kettévágta Vata nagy megyéjét, ami arra utalhat, hogy a megye területét András és Béla feldarabolták, és János uralma alatt csak a nyugati alföldi részeket hagyták meg. A keleti, erdélyi részeken ekkor épülhetett fel Ókolozsvár (ma Kolozsmonostor), régészetileg I. András korára keltezhető ispáni vára és talán Ótorda vára is, és valószínűleg ekkor hozták létre az e várakhoz tartozó Kolozs és Torda megyéket is. Az új bihari püspökség és feltehetően a hercegség területe is, nem csak Vata egykori megyéjét foglalta magába, hanem hozzá csatolták az északról szomszédos, ekkor már alighanem feldarabolt Szolnok megyét, Újvárat, Szatmárt és a Nyírséget is, ahol talán szintén ebben a korban épülhetett fel a megyeszékhely Szabolcs vára. Az ősi Körös-vidéki központ körül tehát valójában egy jóval nagyobb, az ország egyharmadára kiterjedő hercegség jött létre. Így Béla számára Vata fia János megcsonkított és erős várakkal körülbástyázott megyéje élén már nem tűnhetett veszélyes hatalmi tényezőnek. Miután 1061-ben Béla legyőzte és megölette bátyját, Andrást, majd magát koronáztatta királlyá, székhelyét pedig az ország közepébe helyezte. Ezzel megszűnt a bihari hercegség és így Béla kontrollja is csökkent János ispánsága felett. Ekkor újabb pogány felkelést tört ki Béla ellen. Nem kizárt, hogy e felkelés mögött Vata fia János állt, és ennek a felkelésnek a bukása okozta az ő vesztét is. Ez után történhetett meg János papnőjének Béla király általi bebörtönzése és halálra éheztetése, amiről a magyar krónikakompozíció is megemlékezik. 

 

János bukása azonban nem jelentette a régió megszűntét. Béla halála után, 1063-ban a trónra lépő Salamon király ugyanis hazahívta Béla korábban külföldre menekült fiait, Gézát, Lászlót és Leventét, és nekik adta apjuk hercegségét. A Bihari hercegség is újjászületett, sőt ki is bővült egy másik, hasonló nagyságú és szintén ősi eredetű régióval, a nyitrai hercegséggel. 

 

Bár I. Géza halála és I. László megkoronázása után a hercegség megint megszűnt, egy részét László 1093-ban úgy tűnik újjá kívánta szervezni, felajánlva unokaöccsének, Kálmánnak az bihari hercegség területével feltehetően azonos, egykori bihari, de az 1068-as úz dúlás után már Egerbe átköltöztetett székhelyű egyházmegye püspöki méltóságát. A trónvárományos Kálmán azonban ezt visszautasította és külföldre menekült, mert joggal attól tartott, hogy püspöki kinevezése a László halála után jogosan őt illető királyi trón reményétől fosztaná meg, főleg mivel László az ő öccsét, Álmos herceg trónigényét támogatta inkább. Közvetlenül László halála előtt azonban Kálmán kiegyezett a királlyal és visszatért, László pedig – az ekkor már valószínűleg betöltött egri püspökség helyett – egy új egyházmegyét kreált számára, melynek területét az egri püspökségből metszette ki, a kunok által 1091-ben elpusztított Bihar helyett, az annak közelében újonnan felépített Nagyvárad központtal, területét pedig a bihari megyésispánsággal megegyező határokkal jelölte ki. Ez azonban már nem változtathatta meg trónöröklés törvényes rendjét, László ugyanis hamarosan meghalt, így Kálmán királlyá koronáztathatta magát. Kálmán már nem volt hajlandó a trónra vágyó Álmos kezébe olyan hatalmat adni, amit a bihari hercegség biztosíthatott volna számára, így végképp felszámolta azt. Ezzel ugyan végleg megszűnt a 12. század elején a bihari hercegség, mint részben önálló politikai alakulat, ám a régió magja: Bihar megye, ispánságként és a váradi püspökségként továbbélt, mint világi és egyházi közigazgatási egység egy ispán és egy püspök irányítása alatt.

 

Ezen a területen tűnik fel a 13. században egy kiterjedt birtokállománnyal rendelkező nemzetség, a Csolt nemzetség, amelynek török eredetű neve honfoglaló eredetre vall. Mint erről fentebb már volt szó, joggal feltételezhető, hogy a nemzetség Vatától, sőt talán erdőelvi Zoltántól eredhettek, bár valószínűleg nem Vata fia János leszármazottai lehettek, legalábbis ha hitelt adunk a magyar krónikakompozíció megjegyzésének, miszerint „Meg vagyon írva a magyarok tetteiről szóló régi könyvekben, hogy a keresztényeknek teljességgel tilalmas volt feleséget venni Vata és János nemzetségéből”. Azonban nemzetségnek egy oldalága Vata fia János bukása után megőrizhette, illetve megszerezhette a családi birtokoknak legalább egy részét. Alighanem ennek az ágnak lehetett az egyik őse az a Solt azaz Csolt, akiről a nemzetség és az általa emelt monostor a nevét kapta. A 13. századi Csolt nemzetség 11-12. századi elődjeinek történetéről a legtöbbet a Juhász Irén által feltárt Csoltmonostor történetéből tudhatunk meg.

 

Csoltmonostor a Sebes Kőrős egy kanyarulatában, a Sárrét mocsarávidékéből kiemelkedő őskori telephalom kettős dombja közül a délin épült fel. A halmon az első szilárd anyagú épület egy aránylag kisméretű, mindössze 680 cm átmérőjű rotunda volt, aminek csak a gyűrű alakú alapozása maradt fenn. Ez az alapozás azonban feltűnően széles, mintegy 150 centiméter. Erre Kozák Károly talált magyarázatot, feltételezve, hogy a gyűrű alakú alapozáson egy hatkaréjos felépítményű kápolna állt, akárcsak a hasonló gyűrű alakú alapozással épült kiszombori, karcsai és almádi hatkaréjos rotundák esetében. A rotunda valószínűleg nem állt önmagában. Tőle keletre egy kéthelyiséges kőépület alapozása került elő a 12. század végi kolostor keleti szárnya alatt. Az ásatási alaprajzokon a feltáró ennek északi helyiségét a másiktól eltérő, annál vastagabb alapozással jelezte, ami felveti azt a lehetőséget, hogy ez eredetileg egy önálló, esetleg toronyszerű épület lehetett. Mellettük persze állhattak még nyomtalanul eltűnt faépületek is a halmon, illetve a dombtetőt körülvevő palánkfal – amelynek egy szakaszát sikerült feltárni – szintén származhatott ebből az első periódusból. A rotunda és a körülötte feltételezhető egyéb építmények még nyilvánvalóan nem egy kolostort alkottak, hanem valószínűleg egy nemesi udvarház részei voltak.

 

 

A következő építési periódusban felépülte egy nagyméretű, egyhajós, félköríves szentélyű templom a rotundától északra. A két egymás mellett álló templom léte már aligha magyarázható mással, mint, hogy a régi udvarház mellé egy kolostort is alapítottak. A templom apszisának alapozásából több festett kváderkő is előkerült, amelyek nem igen származhatnak máshonnan, mint a rotunda falából. Még sem kell azt feltételeznünk, hogy a templom építésekor a rotundát lebontották volna, ugyanis a rotundánál az ásató megfigyelt egy második építési periódust is, amikor az épületet kelet és nyugat felé is kibővítették. Ez az eredeti épület bizonyos részeinek bontásával járhatott együtt. A nyugati bővítés egy vastag falú téglalap alaprajzú helyiség volt, ami felett minden bizonnyal egy torony emelkedhetett. A keletiből csak két sugár irányú fal maradt fenn, az azokat összekötő, eredetileg alighanem íves alaprajzú keleti falat a későbbi kerengő alapozása elpusztította. Ez egy szentély lehetett. A szentély és a rotunda terének összekapcsolása érdekében minden bizonnyal el kellett bontani a rotunda eredeti szentélyeként szolgáló keleti karéját, és talán innen származhattak azok a festet kváderek, amelyeket az ekkor, vagy nem sokkal később felépült új templom apszisalapozásába beépítettek. Legkésőbb ebben a periódusban elkészülhetett a rotundától keletre álló épület második, déli helyisége is.

 

Az első két építési periódust nem lehetett datálni, de mivel a harmadik periódus a hozzá kapcsolható kőfaragványok alapján valamikor a 11-12. század fordulóján épülhetett, az első két periódus kétség kívül még 11. századi. A monostor felépítésére, azaz a második periódusra inkább a Vata fia János bukása utáni időszakban, azaz valamikor 1061 után kerülhetett sor. Az első, udvarház periódus azonban kár hozzá is köthető. Mivel apja Vata a krónika szerint a rezidenciáját még Sebesváron tartotta, János azonban a régió keleti részéből már kiszorulhatott, logikus feltevés, hogy szüksége volt egy új rezidencia kialakítására a terület nyugati, alföldi részén, amihez a Sebesvárhoz és Váradhoz hasonlóan a Sebes Körös mentén fekvő, mocsaraktól jól védett mágori halom alkalmas hely lehetett számára. A krónika szövege alapján egyértelmű, hogy az amúgy keresztény nevet viselő János, akárcsak apja Vata, eredetileg keresztények voltak, és csak az uralkodóval való szembekerülésük fordította őket a pogányság felé, így János rezidenciáján az 1050-es években egy kápolna építése korántsem lenne meglepő. János bukása után szerezhette meg azt az udvarházat egy Csolt nevű rokona, aki aztán az 1060-as években a monostort alapította, ezzel is bizonyítva igaz kereszténységét, ami egyúttal a koronához való hűségét is kifejezte. Ugyanakkor az 1060-70-es években egy magánmonostor alapítását még csak az ispáni réteg tagjai engedhették meg maguknak, mint Atha somogy ispán 1061-ben a somogyi Zselicszentjakabon, vagy Péter ispán 1067-ben a Borsod megyei – vagy akkor még Újvár megyei – Százdon, így alighanem a monostoralapító Csoltban is egy ispánt, leginkább bihari ispánt kell feltételeznünk.

 

A monostor egy másik, számunka ma már ismertelen kegyura a 12. század elején jelentős építkezésbe fogott. A régi épületeket mind lebontatta és a helyükön egy háromhajós, oszlopos bazilikát emelt, hosszú szentéllyel és a szentély déli oldalán toronnyal. Az építkezést terminus post quem-jét az első monostortemplom mellé ásott sírok és osszárium 12. század eleji pénzleletei határozzák meg. A templom déli oldalán egy árkádos kerengő épült, amelynek keleti és nyugat oldalához kolostorszárnyak csatlakoztak. Az épületegyüttest a régi palánkfal nyomvonalán téglafallal övezték. A templom oszlopfőinek fennmaradt töredékei a székesfehérvári bazilika, az Esztergomi Szent Adalbert katedrális és az egri püspöki központ Kálmán király korában megindult építkezéseivel mutatnak stiláris rokonságot. A kolostor gondos kialakítása, amely ebben a korban még magánegyházak esetében merőben szokatlan Magyarországot, esetleg megengedi azt a feltételezést, hogy az építtető személyében egy egyházi férfiút, esetleg egy váradi püspököt keressünk. Bár ez ebben az esetben még csak puszta feltételezés, a kolostor következő építési periódusánál már jobban alátámasztható hipotézis.

 

 

A monostor utolsó nagy építési periódusában a korábbi templomot a torony kivételével teljesen elbontották és a helyén egy nagyobb, karzatos, toronypáros nyugati homlokzattal rendelkező, háromhajós, pilléres bazilikát emeltek. A templom belső terét gazdagon díszített kórusrekesztővel és egy márványoltárral is ellátták. A kolostort is kibővítették egy déli és egy északi kolostorszárny építésével. Ez utóbbit a leszűkített kerengőudvar északi részébe építették be, úgy, hogy a régi északi kerengőfolyosót valószínűleg udvarrá alakították. Ezt az építkezést a fennmaradt kőfaragványai – így például az 1180-as évekre jól datálható ercsi monostor pillérfejezeteivel rokon pillérfejezetek – mellett több pénzlelet is biztosan keltezi III. Béla uralkodásának korára. Ebben az időszakban – 1186 –1189 között dokumentáltan – a váradi püspök máltóságot egy Vata nevű püspök viselte. Mivel a 13. században a Vata név az egyik leggyakoribb személynév a Csolt nemzetségben, máshol azonban használata nem jellemző, joggal feltételezhetjük, hogy Vata püspök Csoltmonostor kegyura és újjáépítője volt ebben az időszakban. 

 

A 12-13. század fordulóján a nemzetség egy másik tagja emelhette a Fehér Körös mocsárvidékének egyik szigetén, a mai Békéscsaba szomszédságában, Gerla monostorát. A monostor nyugati toronypáras, háromapszisos bazilikájának részleteit Jankovich Bésán Dénes kutatta meg. Az alaprajzi típus és az ásatásból előkerült oszlopfőtöredék segít az épület keltezésében. Az ásatás a monostor közelében egy másik szigeten egy Árpád-kori, ötször öt méteres téglaépületet is feltárt, ami valószínűleg egy udvarház tornya lehetett.

 

A nemzetség tagjainak monostorépítkezései világosan rávilágítanak arra, hogy a 11. század második felétől a 13. század elejéig Vata utódai – alkalmazkodva az uralkodóház tagjai közti hatalmi harcok miatt változó körülményekhez – valamilyen szinten, talán ispánként, illetve püspökként meg tudták őrizni befolyásukat a bihari térségben. 

 

Bihar megye egységét először valószínűleg a 12. században a kicsiny Kraszna megye különválasztása törte meg, de a megye igazi szétdarabolására: Békés és Zaránd megyék leválasztására csak a 13. század első felében került sor. Nagyjából ez az az időszak, amikor a Csolt nemzetség hatalma is lehanyatlott. 

 

A 13-14. század fordulóján azonban a helyükre egy másik família lépett: a Borsa, vagy Barsa nemzetség. Az ő birtokaik központja közvetlenül szomszédos volt a Csoltoknak a Sebes Körös alsó folyása melletti birtokközpontjával, így még az sem kizárható, hogy valamilyen rokonságba állhattak egymással. A Borsa nembéli Tamás és fiai: Roland, Jakab – akit csak Kopasznak neveztek – István, Beke és János felemelkedésüket IV. Lászlónak köszönhették az 1270-80-as években, ám később szembefordultak a királlyal, akinek gyilkosait is minden bizonnyal Kopasz bérelte fel. Roland már 1282-ben megszerezte az erdélyi vajdai címet, Kopasz pedig szintén az 1280-90-es években a borsodi, ugocsai, bodrogi és szatmári ispánságokat. Kopasz két testvérével Bekével és Jánossal a 14. század elején Anjou Károly mellé állt és ez meghozta számukra az igazi sikert: Kopasz nádor lett és a bihari régióban létrehozhatta saját tartományuraságát. Karrierjének, és ezzel együtt a Bihar utolsó regionális önállóságának végül 1316-ban a Károllyal való szembefordulása és Debrecennél elszenvedett veresége vetett véget.