A Szerémség, majd Bács megye szintén önálló utat járt be a késő római kort követően egészen a török hódításig. Az Archeologia cikksorozatának záró írásaként Buzás Gergely ennek a történetét mutatja be.

 

 

A Duna, Dráva és a Száva által határolt terület keleti felét a 3-4. század fordulója körül szervezték a rómaiak önálló provinciává, amit kezdetben Pannonia Inferiornak, később Pannonia Secunda-nak neveztek. A provincia fontosabb része a Duna és Száva közti keleti földnyelv volt, amelyet későantik nagyvárosáról: Sirmiumról ma is Szerémségnek nevezünk. Ez a Száva menti síkságból és a Dunától délre húzódó hegyvidékből (a Fruska Goraból) álló régió a Kárpát-medence legsűrűbben lakott és legfejlettebb területe volt a középkorban, csak a török hódítás tette végzetesen tönkre. 

 

 

Sirmium városa (Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica, Szerbia) a 3. században emelkedett fel. Ebben az időben több római császár született e városban, illetve környékén: Decius, II. Claudius, Quintilius, Aurelianus és Probus. A 4. században Sirmium volt egész Pannonia, illetve Illyricum dioecesis helytartójának (vicarius) székhelye, és palotája gyakran császári rezidenciaként is szolgált. Ebben az időben itt született II. Constantius majd Gratianus császár is. A város nevezetes volt keresztény vértanúiról, főleg Ireneus püspökről és Demetrius diakonusról. De a provinciában más jelentős városok is álltak: Bassiana (Donji Petrovci, Szerbia), Cibalae (Vinkovce, Horvátország) és Mursa (Eszék, Osiek, Horvátország). 

441-ben a tartományt Sirmiummal együtt a hunok foglalták el, majd bukásuk után 456-ban Marcianus kelet-római uralkodó az ostrogótoknak engedélyezte ide a betelepülést. Pannonia Secunda, Bassiana központtal Valamer gót király birtoka lett, aki eredményesen meg is védte Attila Dengitzik nevű fiával szemben, ám később a szkír Edika királytól vereséget szenvedett, és a csatában el is esett. 473-ban a gótok elhagyták Pannóniát és Pannonia Secundát a gepidák szállták meg, őket azonban 504-ben a gót Theoderich – ekkor már Itália királya – legyőzte. Theoderich 510-ben a tartományon megosztozott I. Anastasius kelet-római császárral, aki a bizánci uralom alá került Szerémségben Bassiana központtal létrehozta Pannonia Bassianensis tartományt. 512-ben a bizánciak a germán herulokat telepítették ebbe a provinciába. A tartomány fővárosát Justinianus császár egyik 535-ös rendelete Bacensis civitas néven említette. 539-ben újra a gepidák szállták meg a Szerémséget. Bizánc ezután a langobárdokkal kötött szövetséget a gepidák ellen, és a provincia nagy részét 551-ig vissza is foglalták, de Sirmiumban a gepidák kitartottak, sőt 555-ben Kunimund nevű királyuk itt is rendezte be a székhelyét. 567-ben, a langobádrok által behívott avarok legyőzték ugyan a gepidákat, majd megszerezték a Kárpát-medence feletti uralmat, de Sirmium gepida védői a várost inkább a bizánciaknak adták át. Az avarok végül csak 582-ban tudták elfoglalni, de ekkor el is pusztították.

 

 

Az avar birodalom bukása után az egykori Pannonia Secunda területe rövid időre frank uralom alá került, amíg 827-ben és 829-ben a bolgárok két hadjárattal meg nem hódították. Ekkorra már a régió római nagyvárosai nagyrészt elnéptelenedtek, ezért a bolgár uralom központja Singidunum római erődje lett, amit a 9. század végén megjelenő magyarok ezért neveztek el a bolgárok magyarok által használt nevéről a nándorról Nándorfehérvárnak.

 

A Dunától északra, a Duna-Tisza közének déli részét két sáncrendszer szeli át. E sáncok különböző periódusokban épültek, de koruk nem ismert. Valószínű, hogy eredetileg még a rómaiak emelték az elsőt, de a második a 6. vagy a 9. században is épülhetett. Bármelyik korból is származnak ezek a sáncrendszerek, egyértelműen jelzik a Szerémség szoros kapcsolatát a Dél-Alfölddel, ugyanakkor egy olyan határvonalat alkotnak, amely az avarkorban nem létezett és a magyar hódítás után pedig végérvényesen megszűnt.

 

A bolgár uralmat a magyarok csak a 10. század első felében számolták fel ebben a régióban és az egyik, feltehetően a Kárpát-medencébe később beérkező, fekete magyaroknak nevezett csoportjuk szállta meg. Talán a fekete magyarok élén állt az a Termacsu herceg, Árpád dédunokája, aki a 10. század közepén Bulcsúval Bizáncba ment és ott Bíborbanszületett Konstantin császár vendégeként megkeresztelkedett, ugyanis leginkább ez magyarázhatja külpolitikai érdeklődését Bizánc irányába.

 

A fekete magyarok országát – legalábbis annak a Tisza vonalától nyugatra eső részét – István király 1008-ban hódította meg, és a területén két egyházmegyét hozott létre: a pécsit és a kalocsait. Az egykori Pannonia Secunda nyugati része Pécshez, keleti fele, azaz a Szerémség Kalocsához került. A kalocsai egyházmegye sajátossága az volt, hogy központja, Kalocsa városa, Fejér megyéhez tartozott, ami elvileg a veszprémi püspökség területének számított. A kalocsai egyházmegyének megfelelő világi megyét egy 1071. évi esemény kapcsán említi először a magyar krónika, Bács néven. Ekkor a Nándorfehérvár bizánci őrsége által felbérelt besenyők támadtak rá Vid bácsi ispánnak a birtokában lévő Buziás falu (ma a szerémségi Busije, Szebia) mezejére. Bács megye neve feltűnő hasonlóságot mutat Bassiana 6. században lejegyzett késantik nevével, a Bacensis civitas-sal. Maga Buziás falu fél úton, egyaránt 20-20 kilométerre található Nándorfehérvár és Bassiana ókori romvárosa között. Bár korszerű régészeti feltárások hiányában nem tudjuk, hogy Bassiana későantik-koraközépkori városa valóban újjáéledt-e a 11. században, de neve minden bizonnyal tovább élt a 11. századi bácsi ispánság nevében, így az is valószínűnek tűnik, hogy az ispánság első központja maga ez a szerémségi antik erődváros lehetett.

 

 

Vid ispánról a 14. századi magyar krónikakompozició mint a Gutkeled nemzetség tagjáról emlékezik meg. Mint írja: „Gutkeled nemzetségéről sokat beszélnek, bizonyos azonban, hogy Péter király hozta be őket segítségül, amikor Henrik császárhoz menekült. A svábországi Stauf várából eredtek, ahonnan Frigyes császár is származik. Ez a nemzetség Svábország főembereiből való, örökségükre ugyan szegények, de említett hazájukban derék, hatalmas emberek. Gutkeled nemzetsége Salamon király, László és Géza hercegek idejében emelkedett fel. E nemzetség ugyanis akkor két részre szakadt, egyik a hercegekkel tartott, másik Salamonnal; kiváltképpen Videt emlegetik ebből a nemzetségből, akit - mint mondják - Salamon magasztalt fel.” 

 

A Gutkeled nemzetség legnagyobb birtoktömbje Északkelet Magyarországon terült el, korai központja pedig Szatmárban, a Kraszna folyó Ecsedi Lápnak nevezett mocsarából kiemelkedő szigeten épült Sárváron található. Az itteni várban Magyar Kálmán végzett feltárásokat és egy több periódusú Árpád-kori épületegyüttes maradványait ásta ki, amelynek építéstörténete emlékeztet az előző cikkünkben tárgyalt Csoltmonostoréra. Sajnos ezekből az épületekből jobbára csak a részben kiszedett alapfalak maradtak meg és számos apró, de annál figyelemreméltóbb 11. századi kőfaragvány-töredék. Az épületegyüttes legkorábbi része talán itt is egy rotunda lehet, amit egy nyugati toronnyal bővíthettek ki. Mivel ezekből – a rotunda íves téglafalának egy kis részletén kívül – csak az alapozási árkuk aljára ledöngölt agyagréteg maradt meg, kormeghatározásuk és periodizálásuk igen bizonytalan. Amennyiben valóban a rotunda a legkorábbi épület, úgy valószínű, hogy ez eredetileg a vár kápolnájaként épült. A hozzá tartozó palotaépület talán csak fából készült, ezért nem kerültek elő a maradványai. Péter király a nemzetség őseit, a hozzá érkező német lovagokat Vata birtokainak északi szomszédságában telepítette le. Míg Vata uralta a Kraszna felső folyásának vidékét, ők a folyó alsó folyása mentén elterülő mocsár szigetén építették fel várukat, és benne egy várkápolnát.

 

Néhány évtizeddel később, Salamon uralkodása alatt a nemzetség egyik tagja, Vid nyerte el a királytól bácsi ispánságot. A Gutkeled nemzetség másik nagy birtoktömbje a későközépkorig a Szerémségben helyezkedett el, így ezen birtokok megszerzése valószínűleg még Vid ispánhoz köthető. A király bizalmasaként Vid nagy hatalomra tett szert. Kortársaihoz, például a Zselicszentjakabot alapító Atha, vagy a Százdot alapító Péter ispánhoz hasonlóan reprezentációjának fontos eleme lehetett egy magánmonostor alapítása és felépítése, minden bizonnyal ispánságának terültén. 

A 11. századi nagykiterjedésű Bács megyében, a későantik Bacensisi civitas-tól mintegy 30 kilométerre északnyugatra, a Fruska Gora északi lábánál a Duna jobb partján, a szerémségi Dombón, egy igen jelentős monostor épült. A háromhajós, háromapszisos, főszentélye alatt kriptával, nyugati homlokzatán toronypárral ellátott bazilika terét összetett pillérek tagolták, amelyeket gazdagon faragott fejezetek díszítettek. A templom karzatainak nyílásait vállkővel koronázott, kis, nyolcszögű pillérek tagolták. A templom szerzetesi kórusát rekesztőkorlát vette körül. A kőfaragványok stílusa szorosan kötődik I. András és Salamon korának nagy építkezéseihez: Visegrádhoz, Tihanyhoz, Veszprémhez, Pilishez. A monostortemplom összetett szerkezete, nagy mérete és gazdag díszítése a korszak királyi monostorépítkezéseihez mérhető, ám a történeti hagyomány nem őrizte meg alapítója és építtetője nevét. Ebben a korban és ezen a helyen azonban csak egyetlen olyan személyt ismerünk, aki a dombói Szent György monostor építtetője lehetett, és ez nem más, mint Salamon király bizalmasa, Vid bácsi ispán. Amennyiben valóban ő volt az alapító, az magyarázhatja nevének, mint egyházalapítónak a feledésbe merülését is, hiszen a Salamon felett később győzelmet arató Géza és László hercegek esküdt ellensége volt, ezért a László és utódai uralkodása alatt szerkesztett ősgeszta minden eszközzel igyekezett befeketíteni emlékét, így ahogy Salamon egyházi alapításairól sem emlékezett meg, úgy az övéről sem.

 

 

Vid 1074-ben, Salamon oldalán harcolva elesett a mogyoródi csatában, amely Salamon vereségét illetve Géza és László győzelmét hozta. A győztesek hatalomra kerülve feldarabolták Vid nagy és erős bácsi ispánságát. Ebben az időben választhatták le északi részét, Bodrog megyét, melynek ispánját, Petust 1089-1090 körül említik először, várát pedig Szent László király 1093-as látogatása kapcsán nevezte meg a magyar krónika. Talán szintén ebben az időszakban választhatták le Bácsról a déli Szerém megyét is, amit ekkor még egyszerűen Marchiának, azaz határispánságnak, vagy Bolgyán megyének neveztek. 

 

A 14. századi krónikakompozíció azonban említést tett arról, hogy Salamon és Géza, valamint László idején a Gutkeled nemzetség két részre szakadt, és az egyik ágának feje – talán Vid testvére vagy unokatestvére –, a hercegek mellé állt. Ez érhető is, hiszen a nemzetség törzsbirtokai a Salamon által a Gézának és Lászlónak átengedett hercegség területén feküdtek. Vid halála után minden bizonnyal neki sikerült elérnie, hogy Géza és László Vid délvidéki birtokainak legalább egy részét neki adja, így maradhatott a nemzetség kezében több szerémségi és Bács-megyei birtok, például a Dombóval szemben, a Duna bal partján elterülő Futak is. Minden bizonnyal ő volt az, aki a család ősi birtokközpontjában, a Kraszna menti Sárváron felépítette saját monostorát, amelynek díszítéséhez a szerémségi Dombóról hívhatott kőfaragókat, ugyanis a Sárváron előkerült faragványok a legszorosabb stiláris kapcsolatot éppen a dombóiakkal mutatnak. Ekkor kerülhetett a sárvári monostor birtokába Futak is, amint egy 1250-es oklevél említ meg. Sárváron a 11. század második felében épülhetett fel a rotundától északra egy háromhajós, háromapszisos bazilika, amelynek délnyugati sarkához később egy kolostorépületet is csatlakoztattak. Ez az épület azonosítható Sárvár Szent Péter monostorának templomával. A monostor kőfaragványait és falmaradványait legújabban Havasi Krisztina dolgozta fel, aki át is értékelte az ásató periodizációját. Az általa javasolt építéstörténet sokkal logikusabb magyarázatot ad a feltárt régészeti jelenségekre. Minden bizonnyal a bazilikához tartozhatott, mivel annak pusztulási rétegéből került elő az ásatás során talált nagymennyiségű 11. század második felére keltezhető kőfaragvány, amelyek nagyrészt, vagy akár teljes egészében egy szentélyrekesztőből és oltárcibóriumból származnak. A monostort 1241-be a tatárok elpusztították, és a 13. század közepén romjaira egy egyszerű egyhajós, patkóíves apszisú kőtemplom épült.

 

Mivel az eredeti Bács megye feldarabolása során az eredeti, antik eredetű Bács vára az új Bács megyén kívülre került, a Dunától északra felépítették Bács új várát, ami minden bizonnyal a ma is álló 15. századi bácsi vár helyén állt, védművei pedig nagyrészt a mai külsővár sáncaival lehetnek azonosak. Szent László király már ebbe a várba helyezte át a kalocsai érsekség székhelyét, egy új katedrálist építve a vár sáncai közé.

 

Bár a 11. század végén László király Bács megyét szétdarabolta, ám ősi magja, a Szerémség továbbra is fontos központ maradt, olyannyira, hogy feltehetően már a 12. század közepén II. Géza összekapcsolta a Szlavón bánsággal. Erre vall, hogy Belos, II. Géza nagybátyja, aki 1146–1156 között, majd 1163-ban viselte a báni méltóságot, itt a Szerémségben építette fel saját monostorát Kőn, vagy más néven Bánmonostoron (Banoštor, Szerbia), Dombótól alig 15 km-re nyugatra. 

 

A 13. század első harmadában II. András újra egy királyi rokon, unokaöccse, Kaloján számára hozott létre Szerémség központtal egy hercegséget, amelyhez hozzácsatolta Bács és a keletről szomszédos Keve megyéket is. II. András fia IV. Béla visszatért a 12. századi formációhoz és Szerémet megint a Szlavón bánsággal kapcsolta össze fia Béla hercegsége számára.

 

A Szerémség tehát a 12. század második és a 13. század első felében a királyi család tagjai számára létrehozott, változó területű hercegségek központja volt. A 14. század elejére azonban egy feltörekvő báró, Csák Ugrin tartományává vált. Csák Ugrin karrierje még IV. Béla korában indult, amikor megszerezte a szörényi bánságot. IV. László alatt megkapta a szerémi ispánságot, amelyhez a lovászmesteri cím is társult. Később országbíró, tárnokmester és bán lett. Végül a 14. század első évtizedében, Anjou Károly híveként alakíthatta ki Szerémségi, Valkó és Bács megyei területeket magába foglaló tartományát. Birtokainak központja a szerémségi Újlak lett. Halála után fia, Miklós már nem kapta meg Károlytól ezeket az ispánságokat, így tartománya megszűnt, de jelentős birtokai és Újlak továbbra is a kezén maradtak. Miklós fiának, Lászlónak a halála után Lajos király délvidéki birtokait, így Újlakot is, Kont Miklósnak adományozta. Az ő egyik utóda Újlaki Miklós építette ki a Szerémségből kiindulva a 15. század közepén az ország délnyugati részét magába foglaló hatalmas tartományát, amit Mátyás király korában a bosnyák királyi címre cserélt. Fia Lőrinc herceg, bár Boszniát elveszítette, de továbbra is hatalmas birtokokat tudhatott magáénak a Dél-Dunántúlon és Szlavóniában a szerémségi Újlak központtal. Lőrinc herceg két évvel a Mohácsi csata előtt hunyt el, és vele az Újlaki családnak is magva szakadt. A Szerémség és a környező megyék pedig hamarosan török kézre kerültek.

 

 

2024. február 25.