Bár I. Ulászló és V. László sorsa és emlékezetük ugyancsak különböző, akadnak hasonlóságok is a két fiatalon elhunyt, egymással rivalizáló király között. Uralkodásuk tizenhét esztendeje alatt szinte folyamatosan fegyverben volt az ország egy része: az alig több mint másfél évtized a polgárháború, illetve a török elleni harcok roppant aktív időszaka volt.

 

 

Amikor Albert király elhunyt, a magyar rendeknek nem volt reális alternatívájuk a trón betöltésére a fiatal, tizenhat éves Jagelló III. Ulászló lengyel királyon kívül. A neve már felmerült korábban is, amikor Zsigmond özvegye, Cillei Borbála próbálta jelölni Alberttel szemben. A lengyel orientációt a pápai hatalom is támogatta, hiszen nem volt érdeke a német trónt elfoglaló osztrák Habsburgok erősítése. A nemesi körökben hagyományosnak mondható németellenesség is Ulászló mellett szólt. Bár felmerült még a szerb despota fia, Brankovics Lázár is jelöltként, azonban a hatékony törökellenes védekezéshez alkalmasabb partnernek vélték a korszakban roppant energikus lengyel-litván királyságot. A Lengyelországgal létesített perszonálunió I. Lajos óta nem volt idegen a nemesi közgondolkodás számára, s a szövetségtől azt is remélhették, hogy a magyar korona visszakapja azokat a szepességi városokat, amelyeket Luxemburgi Zsigmond zálogosított el.

 

 

Albert özvegye, Erzsébet ekkor még várandós volt, nem lehetett tudni, hogy a gyermek fiú, vagy lány lesz, egyáltalán túléli-e a szülést, illetve az újszülött kor veszélyes időszakát. A terv szerint a trónt Erzsébet kezén át nyerte volna el az akkor még alig tizenhat éves ifjú Ulászló, akihez – miután 1440. január 1-jén királlyá választotta a magyar országgyűlés – követséget küldtek a házasság és a trón elfoglalása részleteinek kidolgozására. A roppant ambiciózus királyné azonban nem akarta a hatalmát megosztani a fiatal Jagellóval és ebben a törekvésben a leggazdagabb főurak egy része, a Cilleiek, Szécsiek, Garaiak valamint a jobbára német polgárságú városok, valamint a német király, később császár III. Habsburg Frigyes is támogatta. Némiképp leegyszerűsítve tehát Ulászló a nemesség, míg V. László a bárók és a városok jelöltje volt, bár Ulászló pártján is megjelentek főnemesek, például az Újlakiak és a Rozgonyiak.

Az Ulászló-párttal kötött megegyezést Erzsébet hamar felrúgta, hiszen még várandós volt, amikor a visegrádi fellegárból ellopatta a Szent Koronát, hogy remélt fia akadálytalan trónra jutását biztosítsa. 1440. február 22-én megszületett Albert utószülött fia Komáromban, majd május 15-én Szécsi Dénes esztergomi érsek Székesfehérváron V. László néven királlyá is koronázta őt.

 

 

Ulászló négy nappal később érkezett Budára, s mivel a rendek érvénytelennek tekintették V. László koronázását, a lengyel királyt is Magyarország királyává koronázták július 17-én egy alkalmi koronával. Jogilag tehát két királya lett az országnak, ráadásul közülük László koronázása számított a hagyományok szempontjából legitimnek. Ulászló maga is tudta, hogy jogilag kényes a helyzet, hiszen László jogos öröksége ellenében lép fel, azonban ezzel már akkor is tisztában volt, amikor Krakkóban – udvara egy részének tiltakozása ellenére – elfogadta a felkérést a magyar trónra. A rendek megegyezést kerestek, azonban követeiket Erzsébet királyné elfogatta. Az anyakirályné bízott a mögötte álló hatalmak erejében, így feltehetően gyors háborúra készült. A támogató főurak állította csapatokon felül professzionális haderejének javát a Jan Giskra, a volt huszita vezér vezette zsoldosok alkották, akiket a német városok fizettek.

A László-párt azonban már az első összecsapást, a Budáért folytatott versenyfutást is elveszítette, hiszen a Cilleiek serege alulmarad Ulászló támogatóival szemben. Ezt követte Győr elfoglalása, ahonnan Erzsébet már korábban visszahúzódott Pozsonyba. Itt azonban csak a város volt az övé, a várat Rozgonyi István, Ulászló híve birtokolta.

A belháború legjelentősebb csatáját 1441 januárjában vívták meg Bátaszék mellett, ahol Ulászló, Hunyadi János és Újlaki Miklós vezette serege legyőzte a László-pártiak csapatait. Az év során Ulászló hívei mindinkább fölénybe kerültek, azonban Giskra továbbra is a kezében tartotta a Felvidéket. A kisebb csatározások mindkét fél energiáit és erőforrásait kezdték felőrölni, ezért a csökkenő intenzitású belháborút lezárandó 1442. december 14-én Győrben békét kötöttek, amelynek értelmében Ulászló eljegyezte Erzsébet idősebb, lányát, az akkor tíz éves Annát. A családi kapcsolat elvileg hosszabb időre kiküszöbölhette volna a konfliktusokat, azonban Erzsébet alig öt nappal később bekövetkezett váratlan halála átrendezte az erőviszonyokat.

Az anyja halálakor még harmadik életévét sem betöltött Utószülött László előbb VI. Albert stájer herceg, majd annak bátyja, III. Frigyes német király felügyelete alatt állt, így – bár a trónigénye továbbra is fennállt – nem léptethették fel eredményesen Ulászló ellen. A belháború ezért elcsitult.

Ulászló így energiája jó részét a törökellenes harcokra fordíthatta, ahol Hunyadi János komoly eredményeket ért el. Az oszmán birodalom előrenyomulása elakadt, és Hunyadi a törökök gyengeségeit kiismerve immár a védekezés mellett aktív ellentámadásra is képes volt – aminek a propaganda-ereje sajnos felülmúlta a stratégiait. 1444 júniusában ugyan békét kötöttek II. Murád szultánnal, azonban Ulászló feltehetően túlértékelte a csapataiban rejlő potenciált és arra számítva, hogy a velencei flotta megakadályozza a szultáni sereg átkelését Kisázsiából a Balkánra szeptemberben benyomult Bulgáriába, hogy felszabadítsa azt az Oszmán uralom alól. A velenceiek azonban jó pénzét elárulták keresztény szövetségeseiket, így a szultáni sereg Várnánál várta a magyar  királyt, aki nem hátrált meg az összecsapás elől. A törökök azonban november 10-én döntő csapást mértek a keresztény haderőre. Az összecsapásban az alig húsz éves – lovagkirály elődei példáját hajszolva meggondolatlanul a janicsárok csatarendjére rontó – I. Ulászló is életét vesztette. Halála azonban a kortársak számára nem volt nyilvánvaló, hiszen a holtteste nem került elő, ezért visszatértére még sokáig vártak, csak 1446. május 30-án ismerték el a rendek, hogy a király valóban meghalhatott, ezért V. Lászlóra szállt a magyar trón.

 

 

 

Bár a korszakban (1439 és 1458 között) két király uralkodott a magyar trónon, túlzás nélkül állítható, hogy az időszak legjellemzőbb alakja a mind saját korában, mind a történelmi emlékezetben példátlan pályájú Hunyadi János volt. Sorozatunkban ugyan a királyokra (és temetkezéseikre) koncentrálunk, azonban Hunyadi részben megkerülhetetlen ezen kevesebb mint két évtized megértésében, már csak azért is, mert kisebbik fia, Mátyás révén maga is egy uralkodó apja.

A Hunyadi-család elődjei kevéssé ismertek, azt tudjuk csak, hogy Havasalföld román vezető rétegéhez tartozhattak, feltehetően rokonságba álltak a 14. század első felében élt Basarab vajdától leszármazó fejedelmi családdal is, de erre csak a 16. század első felében alkotó humanista, Oláh Miklós szavai és Hunyadi János egy levelében alkalmazott udvarias megszólítás utal, melyben a vajdai család egy tagját kedves rokonának nevezi, amit korántsem biztos, hogy szó szerint kell érteni. De ha mégis, fennállt a rokonság, ami elég valószínű, akkor sem világos hogy férfi- vagy női ági kapcsolatról volt-e szó. A család a 14-15. század fordulóján telepedhetett át a Magyar Királyság területére, a havasföldi hatalmi villongások miatt, amelyekbe a törökök is beavatkoztak. Hunyadi János apja, Zsigmond király udvari lovagja, Serb fia Vajk, nagybátyjával, testvéreivel és fiával, Jánossal együtt 1409-ben kapta meg az uralkodótól Hunyadvár falut, amiről aztán magyar nevüket kapták.

Hunyadi János fiatalkorát sem ismerjük pontosan. Tanult és szolgált Itáliában, ahová Zsigmond király kíséretével juthatott el. Komolyabb befolyásra Albert uralkodása idején tett szert. Karrierje I. Ulászló idején ívelt fel, vagyonának alapjait is ekkor teremtette meg a szerb Brankovics-család birtokainak megszerzésével. Alig néhány esztendő alatt nagy hírű hadvezérré vált, köszönhetően a törökökkel szemben kiharcolt sikereinek, amelynek alapja részben szervezési tehetsége, részben legendás kegyetlensége volt. Utóbbit a pszichológiai hadviselés részének tekinthetjük, amellyel nem csak a szemben álló törököket rémisztette meg, de feltehetően az országon belüli tekintélyét is fokozta (például amikor levágott török fejekkel megrakott szekeret küldetett Budára). 

 

 

Hunyadi János „törökverőként” szinte népmesei alakká vált a magyar történelmi emlékezetben, azonban hadvezéri pályáját tekintve világosan látható, hogy hamar felismerte korlátait és megtanulta, milyen feltételek mellett érhet el sikereket. Legkésőbb Várnánál nyilvánvalóvá válhatott a számára, hogy a szultáni sereggel szemben nem szabad nyílt ütközetet vállalni. Legkomolyabb eredményeit kisebb, elszigetelt csapatokkal szemben, akár hadviselésre alkalmatlannak tartott évszakban, télen érte el. Pontosan tudta, hogy a Balkánt visszafoglaló nagy hadjáratra nincsenek forrásai, viszont a török terjeszkedést eredményesen gátolta.

Ám térjünk vissza 1446-ba, amikor V. László ténylegesen trónra került. Azazhogy, mégsem egészen, hiszen a magyar országgyűlés hiába felszólította fel III. Frigyest, hogy adja ki a nála „vendégeskedő”, gyakorlatilag fogoly, alig hat éves unokaöccsét, ő nem volt erre hajlandó, így a rendek kényszerhelyzetben Hunyadi Jánost nevezték ki a Magyar Királyság kormányzójának, míg Csehország régense Podjebrád György lett. Egy sikertelen szöktetési kísérlet után csak 1452-ben sikerült fegyverrel kényszeríteni III. Frigyest, hogy megváljon túszától, aki ekkor viszont új gyámja, Cillei Ulrik befolyása alá került. V. László Bécsbe hívott össze országgyűlést, Hunyadi kormányzósága ugyan megszűnt, azonban mint az ország leggazdagabb bárója és új posztja szerint mint „főkapitány és a királyi jövedelmek kezelője” továbbra is hatalomban maradt. 1453-ban sikerült Cilleit eltávolítani a király környezetéből és Prágába vinni őt, ahol viszont Podjebrád György felügyelete alá került. Cillei Ulrik azonban hamarosan ismét megjelent a király mellett. A Hunyadi János és Cillei Ulrik közti konfliktust egy házassági tervvel, a két főúri család összekapcsolásával próbálták meg rendezni. Ennek megfelelően Hunyadi János a fiatalabb fiát, Mátyást eljegyezték Cillei Ulrik lányával Erzsébettel. Mátyást Prágába küldték Cilleihez, míg Erzsébetet Vajdahunyadra költöztették, ahol azonban hamarosan megbetegedett és meghalt.

 

 

 

Miután a szultán 1453-ban bevette Bizáncot, 1456-ban immár a Magyar Királyságon igyekezett rést ütni Nándorfehérvár elfoglalásával. A Hunyadi János vezette haderő azonban eredményesen mentette fel a várat, még ha a lehengerlő győzelmet nem is Hunyadi, hanem Kapisztrán János ferences szerzetes harcolta is ki a mártíromság keresése hevében. Az elsöprő diadalt követően azonban megjelent a táborban a pestis, amelynek Hunyadi János is áldozatul esett augusztus 11-én. Az 1456. októberi futaki országgyűlésen (ahol Hunyadi János fiai azzal a feltétellel jelentek meg, hogy apjuk vagyonával nem kell elszámolniuk) Cillei Ulrikot tették meg kormányzónak, akinek kíséretében a király november 8-án érkezett meg Nándorfehérvárra, hogy átvegye a várat. Itt azonban foglyul ejtették őket és Hunyadi László, János idősebb fia megölte Cillei Ulrikot, V. Lászlóból pedig igyekezett azt az ígéretet kicsikarni, hogy megteszi őt apja utódaként az ország főkapitányának. A királyt kevéssel utóbb Temesváron Hunyadi János özvegye, Szilágyi Erzsébet megeskette, hogy nem áll bosszút a fiain.

V. Lászlónak, akinek az egész addigi élete rabságban telt és mindig mások erőltették rá az akaratukat, valószínűleg túl sok volt már ennyi megaláztatás. 1457 tavaszán Budán elfogatta a Hunyadi testvéreket és Lászlót március 16-án lefejeztette, Mátyást pedig Bécsbe, majd Prágába vitte túszként. Az özvegy Erzsébet és testvére, Szilágyi Mihály válaszul fellázadt, júniusban rátámadtak a királyhű szászokra, Besztercét felégették, sokakat kivégeztek. Az Erdélyben kirobbantott harcok az egész országra kiterjedő polgárháború előszelét vetítették őszre, miközben V. László Prágában a menyegzőjére készült Valois Magdolnával, a francia király lányával. A menyasszony azonban sosem érkezett meg, sőt mire a hivatalos leánykérésre a követeken keresztül sor került volna, a még 18. életévét sem betöltött V. László alig három napos betegség után meghalt. A magyar trónon őt követő Mátyás propagandájának köszönhetően pedig mint az egyik legrosszabb emlékű király vonult be a magyar történelmi köztudatba a szinte egész életében mások által irányított uralkodó, aki akkor is kudarcot vallott, amikor életről és halálról egymaga dönthetett.

 

 

 

I. Ulászló haláláról a 16. századi török történetíró, Hoca Sadeddin Efendi emlékezett meg, aki szerint: „egy Kodza Chazer nevű janicsár bátor támadással megsebesítette lovát, földre döntötte a pokol tanítóját, levágta gonosz fejét, és a Padishahoz juttatva dicséretet, szívességet és nagylelkű jutalmat nyert. A szerencsétlen király fejét Burszába, egykori fővárosba küldték, hogy ott állítsák ki és az egyszerű emberek láthassák. Hogy ne romoljon el, mézbe öntötték.” Holtteste soha sem került elő, minden bizonnyal ma is a várnai mező valamely ismeretlen tömegsírjában porlad. 

A király emlékét halálának helyszínén egy 1924-ben, a várnai csata 480. évfordulóján a Bolgár állam által emelt emlékmű őrzi, amelyet 1935-ban egy emlékparkkal és egy mauzóleummal bővítettek ki. Ez utóbbiban jelképes márványszarkofágot állítottak a Bulgária felszabadításáért életét áldozó lengyel-litván-magyar uralkodónak. Ennek avatásán Borisz bolgár király mellett Horthy Miklós kormányzó és Ignacy Mościcki lengyel köztársasági elnök is jelen volt, de a szintén meghívott Törökország nem képviseltette magát, sőt tiltakozott a megemlékezés ellen. 

Lengyelországban már a 19. században komoly kultusza alakult ki a hősi halált halt, a lengyelek által Várnai Lászlónak (Władysława III. Warneńczyka) nevezett uralkodónak. A 20. század elején a krakkói waweli székesegyház északi pillérsora alatt állították fel a gótikus baldachinos tumbát utánzó kenotáfiumát, amit 1903-ban Jan Puzyna püspök rendelt meg Antoni Madeyski szobrászművésztől, aki vörös márványból és bronzból készítette el azt, majd 1906-ban avatták fel.

Magyarországon az ország védelmében a török elleni harc közben életét áldozó első magyar király emlékezetét mindössze egy 1994-ben állított, szerény, magyar és lengyel nyelvű emléktábla őrzi a budapesti Hadtörténeti Múzeum falán.

 

 

 

 

Vetélytársát, a 17 éves V. Lászlót prágai palotájában érte utol a halál 1457. november 23-án a délutáni órákban. Utolsó napjairól több korabeli forrás is tanúskodik. Betegsége igen gyors lefolyású volt: az első tünetek mindössze halála előtt két nappal jelentkeztek. A váratlan halálesett miatt az udvarban egyesek pestisre gyanakodtak, ezét a palotában történt felravatalozása után gyorsan eltemették a prágai Szent Vitus katedrálisban, a cseh királyok temetkezőhelyén. Hamarosan felmerült a mérgezés gyanúja is, amit csak a 20. században sikerült eloszlatni. A prágai Nemzeti Múzeum a Csehszlovák Köztársasági Elnöki Irodával, a Cseh Tudományos Akadémiával és a prágai Károly Egyetemmel együttműködve a cseh királyok sírjait vizsgáló antropológiai kutatás keretében, Emanuel Vlček antropológus vezetésével dolgozó kutatócsoportja 1984. november 19-én felnyitotta László sírját és a csontmaradványokat alapos vizsgálatoknak vetették alá. Kutatásuk eredményeit 1986-ban közzé is tettek. Vizsgálati eredményeiket egy másik kutatócsoport 2013-ban újra ellenőrizte, és megerősítette. A vizsgálatok szerint az ifjú király egy rákos betegségben: akut B-limfoblasztos leukémiában tehát a fehérvérsejtek csontvelőben létrejövő rosszindulatú megbetegedésében, köznyelven fehérvérűségben halt meg. Könnyen lehet, hogy ennek kialakulásában szerepet játszott az őt ért serdülőkori stressz is. 

V. László csontjai ma is a prágai katedrálisban kialakított modern királyi kriptában nyugszanak.

 

 

 

A kor harmadik, de talán inkább elsőnek nevezhető főszereplője Hunyadi János, ugyan nem volt király, de érdemes néhány szót szólni az ő sírjáról is. 1456. augusztus 11-én. Zimonyban bekövetkezett halála után testét akaratának megfelelően Gyulafehérvárra vitték, ahol a székesegyházban, szintén János nevű, 1440-ben elhunyt öccse mellé helyezték örök nyugalomra. Később, 1458-ban Szilágyi Mihály a Budán kivégzett és elföldelt Hunyadi László holttestét kihantoltatta és szintén Gyulafehérvárra vitte, ahol feltehetően apja sírjában temettette el. Antonio Bonfini szerint Mátyás apja és bátyja sírját át akarta vitetni Székesfehérvárra, ahol anyjával Szilágyi Erzsébettel együtt egy családi kápolnába kívánta eltemettetni őket és maga is ott akarta kialakítani végső nyughelyét. Ez a terv azonban nem valósult meg. Hunyadi János gyulafehérvári síremlékét végül Szapolyai János király parancsára Statileo János erdélyi püspök készítette el 1533-ban, amint erről a tumba már elveszett feliratának Verancsics Antal gyulafehérvári prépost (1538-1549) által lejegyzett másolata tanúskodik. A reneszánsz síremléket 1588-ban Veit Marchtaler írta le: az egy rőfnyi magas tumba oldalain Hunyadi csatái voltak, győzelme és triumfusa a törökök fölött. Fölül, rajta van kőből kifaragott képmása a latin felirattal. A síremléket még valószínűleg eredeti állapotában láthatta 1632-ban pedig Martin Zeiler is. A gyulafehérvári székesegyház középkori síremlékeinek jó részét a protestánsok már 1565-ben nem szétromboltak, de a szemtanú Giovanandrea Gromo szerint három síremléket meghagytak: Szapolyai János feleségéét, Izabelláét, Hunyadi Jánosét és szerinte Szapolyai Jánosét, de ez tévedés, mert Szapolyait Székesfehérváron temették el. Valószínűleg a ma is meglévő Ifjabb Hunyadi János síremlékre gondolhatott. Centorio Ascanio 16. század közepi leírásából tudjuk, hogy a Hunyadi János sírja eredetileg a templom főhajójában volt. Később, a 17. vagy a 18. században a Hunyadiaknak a tatárok által 1658-ban valószínűleg feldúlt síremlékeit elmozdították eredeti helyükről és a déli mellékhajóba helyezték át. Az ifjabb Hunyadi János 15. századi gótikus tumbája, bár megcsonkítva, de máig megvan. Hunyadi Lászlónak eredetileg nem volt síremléke, azt csak a 17, században kreálták, feltehetően az 1658-as dúlás után, amikor apja tumbájából két síremléket csináltak: az egyikre rátettek egy máshonnan származó, 16-17. századi sírlapot, amire ráírták Hunyadi János nevét, a kormányzó eredeti sírjára pedig László neve került.

 

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér