I. András halála után I. Béla került a trónra, ám a folytatódó trónviszály miatt alig három évig uralkodhatott. Temetkezési helye jól azonosítható, sírját azonban máshol keresték, mint ahol korábban valószínűleg már megtalálták.

 

 

A 11. századi Árpád-házon belüli shakespeare-i léptékű trónviszályok következő fejezete I. Béláé, akit a bátyjával, Andrással folytatott, elsősorban Salamon herceg trónigénye miatt elmérgesedett küzdelem után koronáztak királlyá 1060 decemberében Székesfehérvárott. Uralkodása kevesebb mint három éven át tartott, meglehetősen instabil bel- és külpolitikai környezetben. Elsőként saját hívei egy részével számolt le a történetírásban utolsó pogánylázadásként ismert eseménysor fináléjában. Sajnos erről a mozgalomról egykorú adat nem áll rendelkezésre, s ugyanígy nem ismerjük a Bélát a trón megszerzésében támogatók motivációját sem, azonban biztos, hogy a sógorától, II. Boleszlávtól kapott katonai segítségen kívül belső társadalmi bázis, vagyis a feltehetően éppen a számára létrehozott hercegség erőforrásainak is nagy szerepe volt András hatalma megdöntésében.

A Képes Krónika I. Béla hercegségének létrehozását az ország első felosztásának nevezi, ugyanakkor több történész feltételezte, hogy az Árpád-ház korábbi generációi idején is megtörténhetett hasonló hercegség kialakítása. Nyitra esetében többek még a 9. századi morva hercegség intézményének bizonyos értelmű továbbélésével vagy újraélesztésével is számolnak, bár nyilvánvalóan már az Árpád-ház keretei között. Béla hercegségéről is alig tudunk valamit, csupán annyit árul el róla a magyar krónika, hogy az ország egyharmada fölött kapott hatalmat. További következtetéseket jobbára csak abból a feltételezésből vonhatunk le, hogy később fiai: Géza, valamint László és Lampert feltehetően ugyanazt a hercegséget nyerik el Salamon királytól, amit egykor apjuk birtokolt.

 

Erre utalhat Aventinus krónikája is, aki Salamon és unokatestvérei között hatalommegosztásról szintén az ország 2/3 - 1/3 arányában való megosztásaként írt. Béla hercegségének földrajzi helyzetéről mindössze a híres korona és kard jelenetének – mikor András választásra kényszerítette Bélát a királyi hatalmat jelképező korona és a hercegi hatalmat szimbolizáló kard között – helyszíne, a Szolnok melletti Várkony helyéből következtethetünk. Tiszavárkony a korabeli veszprémi és egri-bihari egyházmegyék határa közelében helyezkedik el, ami arra vall, hogy – mivel András királyságának a királyi központokat és a király által alapított tihanyi s visegrádi monostorokat magába foglaló veszprémi egyházmegye biztosan része volt – Béla hercegségéhez tartozhatott az egri-bihari egyházmegye területe. A hercegség lokalizálására a többi adat Béla fiainak, Gézának, Lászlónak és Lampertnek a korából származik: Salamon király és hercegek közti kemeji csatáról írva a krónika elmondja, hogy a királynak 30 csapata volt, ami annyit jelenthet, hogy 30 vármegyei csapat sorakozott fel mellette. Ha a 2/3-1/3 felosztással számolunk, ez annyit jelenthet, hogy az ország egészének 45 vármegyéje lehetett, amiből 15 a hercegek, 30 pedig a király alá tartozott. A mogyoródi csata esetében említi a krónika a hercegek hadseregének a Géza által vezetett nyitrai, valamint a László által vezetett bihari dandárát, máshol pedig a hercegség részeként a Nyírséget. Ezek a területek lényegében megegyeznek a korabeli esztergomi és egri-bihari egyházmegyék területével.

Bár a hercegi országrészt elvileg teljhatalommal igazgatta a herceg, András biztosítékként saját bizalmi emberét, a Liége-i származású Liduinust (Leodvint) ültette a bihari püspöki székbe, amint erről a püspök egyik hazavezető útján nyilatkozott. Arról pedig aligha lehet kétségünk, hogy a hercegség másik részének egyházi vezetője, a királyi székhelyen rezideáló Benedek esztergomi érsek szintén a király befolyását képviselte. 

 

 

A hercegi országrész tehát a Kárpát-medence északi és északkeleti részét jelentette, amely az a 9. századi szláv nyitrai hercegség területe mellett az Árpádok legrégibb szállásterületét is magába foglalta. Ez utóbbi területen az erőteljesen „nyugatosodott”, keresztény Dunántúllal és Felvidékkel szemben komoly hagyományai maradhattak a hagyományos avar, és honfoglaló magyar életformának – nyilván ezt jellemezték összefoglalóan „pogányságként” a későbbi források. A sokkal később keletkezett Képes Krónika meglehetősen pozitívan ír I. Béláról, s részletesen beszámol az 1061-ben összehívott országgyűlésről: „A kegyes király Magyarország-szerte kikiáltókat is küldött, hogy minden faluból két-két ékesen szóló vént hívasson a királyi tanácsba; ennek hallatára nemcsak azok jöttek Fehérvárra a királyhoz, akik hivatalosak voltak, de mind a parasztok, a szolgák és a magyarországi köznép egész sokasága. Látván a király, a püspökök és mind a főemberek a rengeteg sokaságot, megfélemlettek: hátha rájuk rontanak; behúzódtak hát a városba és őrizték. A köznép azután elöljárókat rendelt magának, ezek számára fából állványt emeltek, ahonnan az emberek láthatták és hallhatták őket. Az elöljárók azután szószólókat küldtek a királyhoz és a főemberekhez, mondván: „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, ontsuk ki a papok bélét, öldössük le a deákokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!” Ennek hallatára a király megszomorodott, és háromnapi haladékot kért, hogy gondolkozzék a dologról. Ezalatt a nép elöljárói a magas állványokon ültek, és gonosz verseket mondtak a hit ellen; a népnek ez tetszett, helyeselte: „Úgy legyen, úgy legyen!” Mikor azután harmadnapra a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, közülük némelyeket megöltek, elöljáróikat a magas állványról leszórták és eltiporták, a többieket megkötözték, keményen verve korbácsolták, és így ölve, kötözve, korbácsolva is csak alig csillapíthatták le a lázadást a katonák. Azután tehát, hogy Szent István király kereszténnyé térítette Magyarországot, két ízben fordult vissza a pogányságra: egyszer András király idejében, másodszor Béla király napjaiban, amiképpen itt megírtuk.”

 

 

Ha az itt megörökített eseményeket a trónra kerülés összefüggéseiben vizsgáljuk, valószínűnek tűnik, hogy az addigi támogatói, a hercegség keleti területén élők vezető csoportja fogalmazhatott meg kívánságokat a keresztény életmód fellazítása érdekében és amikor Béla szembefordult velük, tulajdonképpen saját támogatói bázisának egy részét számolta fel. Béla feladata már hercegként is elsősorban ennek a pogány északkeleti régiónak a  krisztianizálása és az új feudális rendbe való betagozódása lehetett. Ez indokolhatta feltehetően egy sor olyan nagy vár kiépítését ebben a régióban mint pl. Bihar, Szabolcs vagy Zemplén, illetve a pogányok által ezen a vidéken meggyilkolt Aba Sámuel király kultuszának ápolását és ezzel összefüggésben a feldebrői bencés monostor alapítását. A koronázásán történt incidens ezért különösen érzékenyen érinthette a királyt, hiszen a korább évek munkájának látványos kudarca volt, nyilván ez is indokolta kegyetlen reakcióját. 

Béla ugyanakkor abban is biztos lehetett, hogy a legyőzött és – a Béla ágából származó későbbi királyok által megrendelt magyar krónika eufemisztikus megfogalmazásával szemben – lényegében meg is gyilkolt András király fia, Salamon császári sógorának, az őt befogadó IV. Henriknek a segítségével igyekszik majd trónigényét érvényesíteni, s erre hamarosan sor is került. Bár Béla megelőző csapásként feltehetően betört a mai Ausztria területére, katonai sikert valószínűleg nem ért el. Az ezt követő dömösi országgyűlésen (válságtanácskozáson) pedig sor került a magyar középkor egyik legfurcsább balesetére, amikor is „ ... királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján; teste gyógyíthatatlan betegségbe esett; az ország néminemű dolgai miatt félholtan vitték a Kanizsva patakjához; ott távozott el a világból.” (szintén Képes Krónika)

Az összeomló és királyt maga alá temető trón története roppant szimbolikus erővel bír, lejegyzése korántsem egykorú, ám egyéb írott forrás hiányában legfeljebb kételyeket ébreszthet. Csupán feltételezésekre hagyatkozva aligha vizsgálható a baleset (a korszakból ismert, oszlopos, baldachinos trónépítmények valóban okozhattak súlyos sérülést, ha valakire rárogyott a szerkezet), ám Béla „véletlen” halálára sokak számára a lehető legjobbkor került sor, s mögötte akár korábbi, ám elvesztett belső támogatói, akár Salamon visszatérésében érdekelt előkelők is állhattak. A merénylet természetesen nem bizonyítható, az azonban tény, hogy a súlyosan sebesült király a feljegyzések szerint 1063. szeptember 11-én elhunyt, s a források szerint az általa alapított szekszárdi bencés apátság templomában temették el.

 

 

 

Az I. Béla király által 1061-ben alapított szekszárdi bencés apátság meglehetősen jól ismert. Ebben nagy szerepe van annak, hogy egészen a 18. század végéig állt a templom és az apátság egy része is, s csak az 1794. augusztus 7-i tűzvészt követően semmisültek meg a felszíni részletek, amikor a Pollack Mihály tervei alapján átépítették és jelentősen kibővítették az akkor már vármegyeházaként funkcionáló épületet. Mivel I. Béla szekszárdi eltemetése folyamatosan a köztudat része volt, az első feltárásra az épület udvarán már az 1944-ben sor került Csalog József vezetésével. Ekkor egy csatornaépítéshez kapcsolódóan folytak kis felületen kutatások. A monostor maradványait legintenzívebben Kozák Károly kutatta 1960-ban, majd 1968 és 1972 között. Ekkor tárta fel az udvar északi oldalán az apátsági templom maradványait. Bár a tér központi részén azonosított egy falazott sírt (amely teljességgel üres volt), Béla király sírját nem itt kereste, mivel feltételezte, hogy a templom 1063-ban még nem volt készen, így a királyt egy korábban itt álló kápolnában temethették el. Ezt a kápolnát a templomtól északra, a ma álló vármegyeháza folyosója alatt vélte megtalálni.

 

 

A feltételezés alapját egy 1732-ből származó hagyomány jelentette, amely szerint a templom északi oldalán egy kriptát találtak a föld alatt, amelyben Béla király sírját vélték akkor felismerni. A templomtól északra álló kápolna romját az 1776-os canonica visitatio kitétele említette, és egy 1794-ben, még a tűzvészt megelőzően készült alaprajz is megőrizte, a kerítőfalat érintő anomáliakén. A 18. századi alaprajz és a kápolna Kozák Károly feltárt csekély részlete ugyan egy gótikus építményre vallottak, de a kutató ennek ellenére az 1732-es hagyományra alapozva, helyén egy 11. századi előzményt feltételezett. Ezt a feltételezést aztán egyértelműen cáfolta a kápolna Petkes Zsolt által 2009-2010-ben elvégzett teljes feltárása, amely előzmény nélküli gótikus építményként határozta meg az épületet, amit egy gazdag apát emeltethetett a 15. században. 

 

 

A király nyughelyét így vélhetően a Kozák Károly által feltárt központi falazott sírban találhatjuk meg. Ez volt az egyetlen ilyen igényesen kivitelezett sírhely a templom területén, központi elhelyezkedése alapján pedig a templom története szempontjából kiemelkedő jelentőségű személy, leginkább az alapító számára készülhetett. Az, hogy üres volt, nem bizonyít semmit, hiszen az ugyancsak hányatott sorsú épületegyüttesben (várként is használták a 16-17. században) az lett volna meglepő, ha az évszázadok során senki nem rabolta volna ki. A fennmaradt falazott sírgödör vágja ugyan a templom 11. századi szentélyrekesztőjének alapfalát, de ezekhez való viszonyát egyelőre nem ismerjük, mivel a 2010 után itt végzett ásatások eredményei közöletlenek. Ugyanakkor ez nem is befolyásolja döntően a sír azonosítását, hiszen a 11. századi szentélyrekesztő évre pontos datálása éppúgy lehetetlen, mint annak az eldöntése, hogy a sír falazatát – amely minden bizonnyal valamilyen komolyabb súlyú síremlék alapjaként szolgált – nem a temetés után, utólag építették-e meg, például Béla fiainak trónra kerülését követően. Sajnos a legújabb helyreállítások során el is tüntették a korábban még jelölt sírhelyet a templom romjainak közepéből.

Béla sírhelye azzal együtt sem lett soha zarándokhely, hogy a későbbi Árpádok őse volt – ezt a megtisztelő címet történelmünkben sokkal nagyobb nyomot hagyó fia, I. (Szent) László kapta meg az utókortól.