Hunyadi Mátyás a közgondolkodásban egyike a legismertebb, legnépszerűbb uralkodóknak. Székesfehérvári temetkezésének megfejtése nem könnyű feladat, hiszen két sírhely kialakítását is elkezdték, ám a király végül egy harmadikban kaphatott ideiglenesen nyughelyet.

 

 

Hunyadi Mátyás a magyar történelem talán legsikeresebb királyaként szerepel a közgondolkodásban, az értékelése azonban generációk óta megosztja a múltról gondolkodó szakembereket. Leginkább a török elleni határozottabb fellépés elmaradását és az értelmetlennek tűnő nyugati hadjáratokat, illetve politikai ambíciókat kérik rajta számon. Ez így volt már a kortársai egy részénél is, akik szintén nem ismerték fel Mátyás valódi mozgatórugóit. Nem csak zseniális politikus volt, de olyan illuzionista, akiknek még több mint fél évezred után is könnyű az áldozatául esni. A Mátyás virágzó királyságáról, részben éppen általa megalkotott kép sok szempontból hamis ugyan, ám ez a hamis kép védelmet is jelentett országának a saját korában. Mátyás király politikai életművének logikai rendszere valójában roppant egységes, koherens és céltudatos, ám nem teljesedhetett ki. Az általa elérni kívánt közép-európai hatalmi rendszert csak később és a Habsburgok tudták megvalósítani, a magyar királyság pedig immár ennek sokkal rosszabb pozícióban lett a része.

 

Amikor V. László tulajdonképpen előjelek nélkül váratlanul meghalt, érdekes helyzet alakult ki, hiszen senkinek sem volt elegendő legitimációja, hogy a helyére üljön a magyar királyság trónján. Voltak ugyan lánytestvérei (az egyiknek III. Vilmos szász herceg, a másiknak IV. Kázmér lengyel király volt a férje), azonban nem merültek fel utódként. III. Frigyes német császár ugyan szeretett volna magyar király lenni, erre azonban semmilyen jogalapja nem volt, azon kívül, hogy nála volt a Szent Korona, amire szükség volt a minden tekintetben érvényes koronázáshoz.

1457 novemberében – V. László 23-i halála táján – Magyarországon továbbra is robbanáshoz közeli hangulat uralkodott. Szilágyi Mihály és testvére, Erzsébet, Hunyadi János özvegye még hónapokkal korábban felkelt az uralkodó ellen Hunyadi László kivégzése miatt Erdélyben, s keményen lesújtottak az V. Lászlóhoz hű szászokra. Az ország belső régióiban a Szilágyiakon kívül a Garaiak és az Újlakiak voltak a legerősebbek, míg a Felvidék nagy részét Jan Giskra csapatai tartották az uralmuk alatt. A magyar bárók hamar kiegyeztek, hogy hatalmukat feltehetően akkor tarthatják meg, ha Hunyadi János kisebbik fiát, a Prágában elzárt Mátyást választják meg királynak. Őt támogatta a pápa is, aki Hunyadi János törökellenes harcainak méltó folytatóját látta az ifjúban. A még 15 évét sem betöltött Mátyást hazahozták Csehországból és 1458 februárjában az ország törvényes uralkodója lett (a Szent Korona híján a székesfehérvári koronázásra 1464-ig várni kellett).

 

 

 

Bár Mátyástól azt várták, hogy könnyen irányítható lesz az életkora miatt, támogatóinak csalódniuk kellett. Hunyadi János nagyon jó nevelést adott kisebbik fiának (még ha a család élére nem is őt, hanem bátyját képzelte el), a prágai fogságban töltött hónapok, amikor nem érezhette biztonságban az életét, pedig feltehetően egy életre átformálták, gyanakvóvá tették a személyiségét. Szilágyi Mihállyal, aki öt évre kormányzóvá választatta magát, hamar elmérgesedett a viszonya, részben azért, mert nagybátyja látványosan kiegyezett a Garaiakkal, akik aktív szerepet játszottak a Hunyadi-testvérek foglyul ejtésében 1457 márciusában. Mátyás elfogatta Szilágyi Mihályt, csaknem kivégeztette, de végül 1459 szeptemberében mégis kibékült vele és rábízta a Délvidék főkapitányságát. A nagybátyjától hamarosan a szultán szabadította meg, hiszen 1460-ban Szilágyit elfogták, Konstantinápolyba vitték és lefejezték. Sikerült kiegyeznie Giskrával, akit pénzzel és birtokokkal 1462-ben lefizetett, hogy végleg a pártján maradjon. A zsoldosvezér csapatait ezután saját seregként használta Mátyás.

A Mátyás elleni korai lázadások később nagy hatásúvá vált epizódja volt, hogy a Garaiak és az Újlakiak 1459-ben fellázadtak ellene és Németújváron magyar királlyá koronázták III. Frigyest. A német uralkodó, bár 1463-ban megkötötte Mátyással a bécsújhelyi megállapodást, élete végéig magyar királynak tituláltatta magát és ebből az aktusból vezették le később a Habsburgok a magyar trónigényüket. Frigyes, bár hivatalosan Mátyás tiszteletbeli apja lett a megállapodással, egy életen át a magyar király legkomolyabb ellenfele maradt, aki sikeresen hiúsította meg Mátyás erőfeszítéseit a végső cél, a német császári cím megszerzésére. Mindketten nagyon jó propagandisták voltak, hiszen Mátyás egészen az 1480-as évekig elhitette egész Európával, hogy a kontinens megmentője a török veszélytől, míg Frigyes azt sulykolta sikeresen, hogy a magyar király gyűlöli a németeket és az elpusztításukra tör. A német császár vádjainak volt némi alapja, hiszen Mátyás a török ellenes harcra kapott pápai segély egy részét valóban a cseh-, majd osztrák háborúira költötte el, s megesett, hogy török martalócokat engedett át a magyar királyságon, hogy azok osztrák területeken pusztítsanak.

Mátyás a trónra kerülését követő években sikeresen erősítette meg hatalmát. Ebben elsősorban a Hunyadi familiárisok népes hadára támaszkodhatott, de sikeresen kiegyezett a legnagyobb arisztokrata családokkal is. Újlaki Miklós például végül az egyik leghűségesebb hívévé vált, és Mátyás ezért meg is jutalmazta őt Bosznia királyi trónjával. Akikben viszont nem bízott, mint a Garaiak vagy a Perényiek, azokat kiszorította a hatalomból. Fontos tisztségekben az arisztokrata származású bárók (pl. Guti Országh Mihály nádor, Báthori István erdélyi vajda, az országbírói, lovászmesteri és tárnokmesteri tisztségeket betöltő Rozgyonyi testvérek) mellett meghatározó szerepet kaptak udvarában olyan emberek is, akiket csakis tehetségük és nem származásuk alapján választott ki, mint a jobbágycsaládból érkező Nagylucsei Orbán kincstartó és Bakócz Tamás királyi titkár, a polgári származású Váradi Péter kalocsai érsek, a Hunyadi János familiárisai közül kikerült kisnemes Magyar Balázs horvát-szlavón bán és mostohafia Kinizsi Pál temesi ispán, valamint Vitéz János esztergomi érsek és Szapolyai Imre nádor, továbbá öccse István, az osztrák tartományok kormányzója. Bár Mátyásnak már fiatalon határozott elképzelései voltak nem csak bel-, de külpolitikai téren is, hiszen már Prágából kész házassági megállapodással tért haza (keresztülhúzva a még érkezése előtt, a távollétében kötött megállapodást, miszerint feleségül veszi Garai László leányát, bátyja, Hunyadi László korábbi menyasszonyát).

Podjedrád György lánya, Katalin egy évvel a házasságkötés után, 1464-ben meghalt. Ám Mátyás Csehországgal kapcsolatos politikai ambíciói csak 1468-tól bontakoztak ki, amikor III. Frigyes császárral szövetségben háborúba kezdett elsőként a morva tartomány ellen. Ugyan a harcok nem hoztak átütő sikert (a cseh királyi címet megszerezte 1469-ben, azonban az ország feletti hatalmon osztoznia kellett Podjedrád Györggyel, majd a szintén törvényesen megválasztott lengyel Ulászlóval), azonban fenn tudta tartani zsoldosseregét, amely aktív külpolitikai tevékenységének az egyik legfontosabb feltétele volt. Békeidőben a magyar királyságnál gazdagabb ország számára is nehezen finanszírozható lett volna a kezdetben javarészt Giskra zsoldosaiból álló sereg, Mátyás azonban részben a csehországi (majd később az osztrák) háborúkkal járó szabad rablással fizette ki bérüket. Az így feltalált „önfenntartó háborúnak” tehát az volt a legfontosabb eredménye, hogy a bármikor bevethető zsoldosok nem csak hadviselő elemként, de elrettentő erőként is szolgáltak. Az 1480-as években legalább tízezer zsoldost tartott folyamatosan a király.

 

 

Erre az elrettentő erőre pedig a déli végeken volt elsősorban szükség. Bár Mátyás inkább az európai frontokon volt aktív, pontosan tisztában volt a török ellenes háború fontosságával éppúgy, mint annak korlátaival. Azt már az apja, Hunyadi János is pontosan tudta, hogy a szultáni fősereggel nyílt összecsapást nem szabad vállalni (a nándorfehérvári vár végül sikeres felszabadítása ennél stratégiailag összetettebb volt, s a végül győztes rohamot nem is ő, hanem Kapisztrán János harcolta ki), így a Balkánon és annak kapujában legfeljebb részsikereket lehet kicsikarni. Mátyás célja a török előrenyomulás megállítása volt, hiszen a magyar királyság legfeljebb ennyire volt önerőből képes. Ehhez a törökök által épített Szabács várának elfoglalásával, majd Jajca sikeres ostromával kiegészítette a kettős végvárrendszert, illetve – sikeresen – igyekezett elhitetni a szultánnal, hogy zsoldosseregével bármikor le tud csapni a határ mentén. Bár 1474 elején a szendrői bég egy váratlan hadjárattal egészen Nagyváradig bejutott az országba (kihasználva Mátyás sziléziai hadjáratát), 1479-ben pedig egy másik sereg Erdélyt rabolta ki, a törökök számára nem vált nyilvánvalóvá a határvédelem gyöngesége, hiszen magyar részről gyors ellencsapásokkal torolták meg a betöréseket. Mátyás törekvését a frontvonal megszilárdítására az is segítette, hogy II. Mehmed szultán figyelme előbb Havasalföld, majd Bosznia, sőt Itália felé fordult, frontális konfliktust nem szorgalmazott a magyar királysággal. Fia, II. Bajazid pedig 1483-ban csaknem négy évtizedre szóló békét kötött Mátyással, aki azonban tudta, hogy ha az oszmán birodalom békét köt Egyiptommal, ismét európai hódításokra törnek majd, és akkor Magyarországnak önmagában nem lesz többé esélye a sikerre velük szemben. Ezért Mátyás legfőbb célja az erre való felkészülés volt: egy olyan közép-európai birodalom létrehozása, amely majd felveheti a versenyt az előbb-utóbb várhatóan megerősödő törökökkel. Végül 1517-ben egy még rosszabb forgatókönyv valósult meg: az Oszmánok meghódították Egyiptomot, így nem csak a hátukat tudhatták biztonságban, de erejük meg is duplázódott, míg Magyarország Mátyás halála után elvesztegette a rendelkezésre álló békés évtizedeket.

 

 

Míg Mátyás katonai vállalkozásai többnyire sikeresek voltak (gondoljunk csak 1474-ben a bravúros boroszlói hadműveletre), dinasztiaépítési kísérlete viszont kudarcba fulladt. Első felesége, Katalin halála után jó ideig nem talált megfelelő rangú feleséget. 1470 és 1475 között tartott a viszonya egy osztrák nemes lányával, Edelpeck Borbálával, aki 1473-ban fiút szült neki. Corvin János azonban mint házasságon kívül született gyermek, nem számíthatott teljes jogú örökösnek. 1476-ban Mátyás végül feleségül vette I. Ferdinánd nápolyi király leányát, Aragóniai Beatrixot, azonban hamarosan kiderült, hogy nem lehet közös gyermekük. Mátyás 1479-től már házasságon kívüli fia, Corvin János utódlására koncentrált, ekkor kezdett birtokokat adományozni neki. Ez sem bizonyult azonban elegendőnek a hatalomátadáshoz: hiába volt János Mátyás halálakor az ország legnagyobb földesura, a királyi kincstár és a legfontosabb várak felügyelője, Mátyás korábbi feltétlen hívei is kihátráltak mögüle. Mátyás maga sem volt teljesen biztos a fia lehetőségeiben és képességeiben, mert 1489 őszén felajánlotta Frigyes császárnak: támogassa, hogy Corvin János Bosznia és Horvátország királya lehessen, s ezért biztosítja a császár fiának, Miksának az útját a magyar trónra. A megegyezés végül az akkor magyar kézen lévő Alsó-Ausztria átadásának kérdése miatt nem jött létre.

 

 

 

Mivel a kis- és középnemesi gondolkodás lett a magyar történelemszemlélet alapja, Mátyásnak sok mindent megbocsátottak utólag „magyar, nemzeti” volta miatt. Az utóbbi évtizedekig az őt követő Jagelló-kor eredményeiből is sokat a számlájára írtak. Mátyás országa valójában korántsem volt annyira virágzó: a korábban a magyar királyok jövedelmeinek zömét biztosító aranybányák termelése csökkent, a magas adóterhelés miatt pedig kortársai szemében nem volt túl népszerű a király. Uralkodása azonban különösen Mohács után már a kiszámíthatóság és a béke romantikus ködében tűnt fel. Bár mindig igyekezett jó képességű embereket gyűjteni az udvarba, a humanista gondolkodók, reneszánsz művészek, a nyugati kultúra csak a Beatrixszal kötött házassága után, inkább az 1480-as években jelent meg igazán, s csak a halálát követően bontakozott ki. Utolsó évtizedében indultak meg reprezentatív visegrádi és budai palotaépítkezései, ekkor hozta létre a híres Corvina-könyvtárat és fogadta udvarába a hírét később az utókor számára felmagasztaló történetírót Antonio Bonfinit. 

A hirtelen haragú Mátyás igazi tragédiája az volt, hogy még a szűkebb környezete sem értette igazán a mozgatórugóit. Az ezt jelző konfliktusok, leginkább Vitéz János és társainak a szembefordulása, majd Váradi Péter árulása pedig csak elmélyítette a szakadékot közte és a környezete között. Bár a remélt közép-európai egységet nem sikerült elérnie (halálával egy csapásra eltűntek a hódításai), több évtizedes időt biztosított hazájának a török elleni harcra való felkészülésre - még ha az utódai nem is éltek vele.

 

 

1489-re Mátyás egészsége komolyan megromlott. A leírások szerint a köszvény kínozta, volt, hogy járni sem tudott és hordszéken kellett vitetnie magát. Betegségei miatt le is fogyott. Mátyás gyermekkora óta katona volt, és a katonaélet – még ha a közvetlen életveszélytől és az elkerülhetetlen sebesülésektől el is tekintünk – korántsem tekinthető a középkori viszonyok között egészséges életmódnak. A téli táborban földön aludni, esőben, hóban lovagolni, az egész testet terhelő súlyos acélpáncélban mozogni, a nehéz kézifegyvereket forgatni a legváltozatosabb fizikai megterheléseket jelentette a szervezet számára. A különleges fizikai erőkifejtés pedig megkívánta a húsokban gazdag bőséges táplálkozást. Ezek a tényezők mind elősegítették a köszvény kialakulását, ami a korszak hadvezérei között gyakori betegségnek számított. Öreg korára például Kinizsi Pál, Mátyás hadvezére szintén köszvényben szenvedett, úgyhogy utolsó csatáiba már hordszéken vitték.

Mátyás haláláról udvari történetírója, Antonio Bonfini számolt be részletesen. A király halála előtt már súlyos beteg volt és ő maga is felkészült a végre. Mikor 1490 elején, Bécsbe utazván utoljára elhagyta Magyarországot, a budai és visegrádi várat a kincstárral és a koronával fia, Corvin János hűséges emberére, Ráskai Balázsra bízta, akit megesketett, hogy csak János hercegnek adja őket át. A leromlott egészségű király 1490 Virágvasárnapjának ünnepét a bécsi Burgban ülte meg. A hosszú és fárasztó egyházi szertartás után rosszul lett és gutaütés, azaz agyvérzés érte. Súlyos fájdalmai voltak, de orvosai tehetetlennek bizonyultak. Harmadnap reggelére, azaz április 6-án meghalt. 

A halála után néhányan máris mérgezésre gyanakodtak és Beatrix királynét gyanúsították vele. De más pletykák is terjedtek. Szerémi György, II. Lajos és János király káplánja az 1540-es években a Mátyás halálát övező történetekből valóságos rémtörténetet szőtt. Eszerint Szapolyai István egy tőrrel ölte volna meg Mátyást, de azt is elmondja, hogy elterjedt az a gyanú is, hogy kamarásai mérgezett fügével gyilkolták meg.

Valójában minden bizonnyal agyvérzés végzett a királlyal. Ezt támasztotta alá a 19. század végén Korányi Frigyes orvosprofesszor szakvéleménye is, aki Fraknói Vilmos történész felkérésére elemezte a Mátyás haláláról szóló hiteles forrásokat, és megállapította, hogy a köszvény következtében kialakult betegség eredményezte a halálos kimenetelű agyvérzést. Ennek ellenére máig tartja magát, sőt újra fel-feléled a legenda Mátyás király meggyilkolásáról.

 

 

Mátyás, mint minden középkori ember, hosszú ideje készült a halálra és nagy gondot fordított lelki üdvösségének bebiztosítására. Számára is minden bizonnyal az a két tényező játszott szerepet temetkezési helyének kiválasztásában, amelyek elődeit is befolyásolták: a szent királyok sírjának közelsége és az egyházi reprezentáció lehetősége. Mivel Szent László nyughelyét, a nagyváradi katedrálist nem sokkal korábban Zsigmond király modernizálta, logikusan adódott a lehetőség, hogy Mátyás a Szent István sírját őrző fehérvári bazilikát bővítse ki a nagyváradi templom mintájára egy szentélykörüljárós, kápolnakoszorús gótikus szentéllyel. A székesfehérvári építkezések az 1480-as években indultak meg. 1480-ban Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost alapított egy kápolnát a templom északi oldalán Szent Anna tiszteletére. Magának Mátyásnak a bazilikában folyó építkezéseire először Nagylucsei Orbán kincstartó egy 1483. július 11-én írott levele világít rá, aki ekkor utasította Sáros megyei adószedőit, hogy Sáros megye adójából a király számlájára Kassa városának 850 aranyforintot fizessenek ki azért az ólomért, amelyet a város a székesfehérvári templom fedelére adott. 1485. április 10-én VIII. Ince pápa a székesfehérvári Szűz Mária egyház számára a nagyhét négy utolsó napjára teljes búcsút engedélyezett, hogy ezzel támogassa a templom kibővítését, amelyet Mátyás király kezdett meg. Ez az oklevél tudósít arról is, hogy a király és a királyné e templomot választották ki sírhelyükként. Mátyás 1489. május 15-én a pápai legátus útján fordult újra VIII. Incéhez egy újabb, teljes nagyheti búcsú érdekében, hogy a templom építését – amelyre ő már 80 ezer dukátot elköltött – befejezhesse. Szeptemberben a legátusnál ismét megsürgette a búcsúengedélyt, amit VIII. Ince 1490. március 30-án meg is adott. 

Ezekben az években íródott Pietro Ranzano krónikája, amelyben említést tett a bazilika építkezéseiről, és arról, hogy Mátyás itt jelölte ki sírhelyét. Mátyás székesfehérvári építkezéseiről Antonio Bonfini több művében is megemlékezett, és „A magyar történelem tizedei”-ben többször is megemlítette. Művének még Mátyás életében, 1490 elején megírt Szent Istvánról szóló részében is szólt a bazilika folyamatban lévő építkezéseiről: „Korunkban ezt a bazilikát, amelyen a régiség már némiképp otthagyta a nyomát, az isteni Corvinus Mátyás helyreállítás helyett hatalmas költséggel elkezdte bővíteni, boltozatot emelt a nagy oltár fölé, és ha ezt élete során befejezheti, a mű nemcsak alkotójához lesz méltó, hanem minden másnál kiválóbb is.” Később – a már Mátyás halála után írott, az uralkodó építkezéseit tárgyaló részben – egy részletes beszámolót is készített a munkálatokról: „No, és ki tudná méltóképpen elbeszélni, amit Székesfehérváron az Isteni Szülő bazilikájában tett, ott, ahol a szent királyok síremlékei találhatók; hiszen nemcsak helyre akarta állítani az egészet, hanem sokkal nagyszerűbbé is tenni, s ez a kiváló fejedelem meg is tette volna, ha a korai halál el nem ragadja. Először is nekikezdett a korábbinál sokkal terjedelmesebb főoltár felállításának, hogy atyjának itt mauzóleumot építsen. Áthozta ide nem sokkal előbb elhunyt jámbor szüléje, Erzsébet testét is, hogy kápolnát szenteljen itt szüleinek, fivérének meg magának; a művészi és roppant magas boltozat építményét kváderkőből kezdték, amely a domború ívnél már emelkedni kezdett és körben boltozatokat építettek elé, hogy a legélesebb elmét is meghökkentette, és mert mocsáron feküdt, roppant mély alapokat vetettek neki. Tehát oly szertelen épületbe fogott, hogy csupán ez eggyel elhomályosítsa a korábbi királyok minden munkáját.” A szöveg egyrészt egy új főoltárról és azzal összefüggésben a tervezett családi mauzóleumról szól, másrészt egy szokatlanul részletes építészeti leírással a bazilika újonnan épített, a mocsaras talajba alapozott részéről beszél, amelynek boltozatát már elkezdték építeni. A szövegnek ez a második része minden bizonnyal egy későgótikus csarnokszentély már elkészült boltvállait és a szentélyt körülölelő, már beboltozott kápolnakoszorút írja le. A teljes művet a boltozat befejezetlensége miatt Bonfini félbemaradottnak tartotta. Az 1490. április 24-én lezajlott királyi temetés részletes leírása kapcsán a krónikás arról beszélt, hogy: ”Mivel az első boltozat alatt jóval korábban megkezdett mauzóleum a váratlan halálra nem készült el, a testet a bazilika közepén ideiglenes sírban helyezték el”. A szövegben említett első boltozat, ahová Mátyás a mauzóleumát tervezte, nem lehet a szentély boltozata, hiszen az előbbi szövegrészlet alapján ekkor az még csak éppen, hogy „emelkedni kezdett”, de befejezetlen volt, így minden bizonnyal a hosszház ekkor már befejezett boltozatát jelentheti. Bonfini szövegével összecseng Ludovicus Tubero raguzai apát beszámolója is az uralkodó temetéséről. Ő is arról írt, hogy a király síremléke – amelyhez Dáciából hozatott antik emlékekből márványt – a temetéskor még nem készült el. Arról is tudósított, hogy: „A ravatalt már a templomnak abba a részébe vittek, ahol Mátyás költségén csodálatos művészettel készített kőboltozat épült, tudniillik ezt a helyet választotta temetési helyéül, és a királyi zászlókat ugyanott a szokás szerint már kitűzték, amikor a fehérvári főpap az oltárhoz lépett – melyet ugyanazon boltozat alatt állítottak fel –, hogy misét mondjon." A mauzóleum kapcsán emlegetett antik márvány arra vall, hogy a mauzóleum alatt valamilyen drága anyagú, díszes kisépítészeti alkotást, az épület belsejében álló síremléket kell értenünk. Viszont Tubero azt is megemlítette, hogy „Mátyás lebontatta a (város)falnak egy részét, hogy megnagyobbítsa a Szent Szűz templomát, amely a városfal mellé épült, és sírhelye számára nagyobb helyet biztosítson”. Ez a szövegrész a fentiekkel ellentétben inkább arra vall, hogy a tervezett sírhely az új szentély egy építészeti részlete, mégpedig a városfal irányába eső keleti kápolnája lehetett. Tubero megemlékezett arról is, hogy Habsburg Miksa, miután 1490. november 19-én elfoglalta Székesfehérvárt, meglátogatta a bazilikát és megtekintette Mátyás király sírját. Ugyanekkor járt itt egy frank nemes, Michel Ehenheim is, aki saját tapasztalatai alapján számolt be a sírról. Leírása szerint az ostrom után Mátyás sírjánál „ott feküdt két meggyilkolt nagy magyar, akinek a vére a sírba folyt; a síron egy fekete deszkaházacska (ein schwarz priteres [bretternes] heuslein) állt, és fent a templomban a sír felett függött Mátyás király zászlaja, amelyre Magyarország volt festve.”

 

 

 

Mátyás fehérvári építkezéseiről, temetéséről és sírjáról tehát egészen kivételesen gazdag, de némiképp ellentmondásos írott forrásanyag maradt ránk. Ezeket forrásokat kiegészítik és értelmezhetővé teszik a bazilika ásatásának eredményei is. 

Már Érdy János 1848-as ásatásai során, a déli mellékhajó területéről, a felső pusztulási rétegből kerültek elő olyan körtetagos profilú, későgótikus boltozati bordák, amelyek darabjai ma is azonosíthatóak a bazilika kőanyagában. E bordákat ugyanis Varsányi János ekkor készült ásatási metszetrajzai igen pontosan ábrázolják. 

Henszlmann Imre 1874-ben a székesfehérvári bazilika románkori apszisa mögött egy gótikus szentély északi felét is megtalálta, amit azonosított Mátyás sírkápolnájával. Ezt egy különálló kápolnának vélte, és legfeljebb, mint lehetséges tervet vetette fel, hogy e kápolnát Mátyás esetleg össze akarta volna kapcsolni a régi templommal egy új szentély révén. A kápolna közepén egy T alaprajzú faltömböt talált, amelyet először Mátyás sírjának gondolt. Hogy a sírüreget megtalálja benne, szétbontatta azt, ám a fal tömörnek bizonyult, nem volt benne sírgödör, csak két vízszintes, hosszanti falkötő gerenda lenyomata. Henszlmann a bazilika északkeleti tornya mögött is feltárt egy nagy, négyzetes alapozást, amiről azt gondolta, hogy egy Károly Róbert-kori „donjoné” lehetett. 

A románkori bazilika északi oldalán egy nagyméretű téglalap alakú kápolna alapfalai is előkerültek 1874-ben. Ez alatt két korábbi, kisebb kápolna falait és padlóját is feltárta Henszlmann. A későbbi nagy kápolna jól azonosítható a Kálmáncsehi Domonkos prépost által a bazilika északi oldalán 1480-ban alapított Szent Anna kápolnával. Ezt még 18. századi leírások, illetve 19. század eleji visszaemlékezések is említik, mivel csak Milassin Miklós Bertalan székesfehérvári püspök bontatta el 1795-ben, hogy köveit új palotája építéséhez felhasználhassa.

Henszlmann ugyanebben az évben a bazilika főhajójának közepén öt későközépkori téglasírból álló sírcsoportot is feltárt. A sírokat kirabolva találta, csak néhány szétszórt gyermekcsontról tesz említést a környékükön. Károly Róbert és fia, a gyermekként meghalt Károly herceg, valamint első felesége, Mária, továbbá Mátyás és II. Lajos sírját ezek között a kripták között kereste, ám Károly Róbert és Mátyás esetében e sírokat csak ideiglenesnek gondolta.

A későgótikus szentély északi felét csak 1936–1937-ben ásták ki, a déli részét pedig Kralovánszky Alán tárta fel 1971–1972-ben, illetve 1988-ban. Az ekkor feltárt szentélyalapozások a Henszlmann által feltártnál erősebben visszabontva kerültek elő, a déli oldalon pedig jobbára csak az alapfalak kiszedett alapozásai árkait sikerült azonosítani. Az alapozások értelmezésében némi zavart okozott, hogy a későgótikus falak alatt egy másik alapozási rendszer is előkerült, amely egy korábbi, meg nem valósult templombővítési terv része lehetett. A szentély terét tagoló, szabadon álló pillérek közül egyedül a keleti oldal déli pillérének alapozása maradt fenn, illetve az északi egyenes szakasz pilléreinek sávalapozását tartotta Henszlmann korábban toronyalapozásnak.

 

 

 

A rendelkezésünkre álló források alapján nagy vonalakban rekonstruálhatók Mátyás király építkezései a székesfehérvári bazilikán. Mátyás először a templom régi részét építette újjá. E munka elsősorban a bazilika főhajójának beboltozását jelentette. A valamivel több mint 16 méter széles főhajót minden bizonnyal a különösen nagy fesztáv miatt nem tudták korábban beboltozni, csak az Anjou-kori hatsüveges keresztboltozathoz tervezett körtetagos falpillérek készültek el. Mátyás építőmestere a problémát úgy oldotta meg, hogy a hosszház pilléreinek a főhajó felé néző oldalához körülbelül 150 centiméterrel beugró, behúzott támpilléreket épített, amivel hozzávetőlegesen 13 méterrre szűkítették le a főhajó fesztávját, továbbá a hagyományos keresztboltozatoknál sokkal könnyebb és merevebb, sűrű bordahálójú hálóboltozatot alkalmazott. A behúzott támpillérek azt is lehetővé tették, hogy a román-kori eredetű pillérállásoknál sokkal szabályosabb kiosztású támaszrendszert alakítsanak ki a boltozat számára. E későgótikus hálóboltozatnak számos eleme maradt fenn, amelyek Érdy és Henszlmann ásatásai alapján a hosszház területére lokalizálhatóak.

A boltozatot Szőke Balázs rekonstruálta. Szerinte ez igen közel állt a pécsi székesegyház Demeter kőfaragó által 1505-ben befejezett szentélyboltozatához, és vele együtt szorosan kapcsolódott az augsburgi Burkhardt Engelberg építőmester stílusához. A székesfehérvári főhajóboltozatból eredeztethetőek egy, a 15–16. század fordulóján, illetve a 16. század első évtizedében kiteljesedő magyarországi építészeti kör legfőbb jellemzői, ami azt mutatja, hogy az 1480-as években a székesfehérvári bazilika építőműhelye a későközépkori magyarországi építészet nagy hatású iskoláját hozta létre. A hosszház-boltozat építése minden bizonnyal összefügg a bazilika új tetőfedésével, amelyhez a kassaiak szállítottak 1483-ban ólomlemezeket. Feltehetően a hosszház átépítésével egy időben már tervbe vették a bazilika keleti irányú meghosszabbítását és el is kezdték a bővítés alapozását, ám a munka közben tervváltozás történt és inkább egy teljesen új csarnokszentély építésébe fogtak. Ez a munka már csak 1483 körül indulhatott meg és pénzhiány miatt 1489-ben le is állt. Ez egy behúzott támpilléres, kápolnakoszorús csarnokszentély volt. A szentély alaprajza a 12 szög 5 oldalával zárult, és a bazilika keleti tornyaihoz két szakasszal kapcsolódott. Behúzott támpillérekkel épült, a támpillérek között pedig téglalap alaprajzú kápolnákat alakítottak ki, kivéve a bazilika tengelyében álló keleti kápolnát, amely egy kiugró, a 12 szög három oldalával záródó, saroktámpilléres axiskápolna volt. A szentély külső falainak mindkét oldalán, illetve az axiskápolna délnyugati külső sarkában egy-egy kidudorodás mutatkozik az alapfalakon, amelyek feltehetően lépcsőtornyok alapozásai lehettek. Ezek léte arra utalhat, hogy a kápolnakoszorú kápolnái emeletesek voltak. Az axiskápolna nyugati felében, a tengelyében tárta fel és bontotta el Henszlmann a már említett T alaprajzú tömör, erős alapozást, amit először Mátyás sírjának vélt. Ez az alapozás egy olyan pillér számára készülhetett, amely a kápolna terét két szintre osztó boltozatot támasztott alá, és amelyben egy húzott karú, alsó végén Y alakban két ágra szétváló lépcsőt alakítottak ki, amely a szentélykörüljáróból vezetett fel az emeleti kápolnába.

Bonfini leírása arra vall, hogy a kápolnakoszorú kápolnái a szentéllyel azonos vagy közel azonos magasságúak lehettek, de különálló boltozatok fedték őket. Szőke Balázs egy székesfehérvári csillagboltozati csomópontot, amely a szentély délnyugati részéről került elő, ezekhez a kápolnákhoz kötött. A lépcsőkre utaló régészeti nyomok arra utalnak, hogy a kápolnák belső tere két szintre lehetett osztva. Bonfini leírása alapján a boltozott kápolnák és a szentélyfalak már Mátyás halála előtt elkészültek, de a szentély fő terének boltozatához még csak éppen hozzákezdhettek, és a boltvállak elkészülte után leállt a munka. Erre utalhat Bonfini a szentélyboltozat kapcsán használt „iam consurgere coeperat”, azaz „már emelkedni kezdett” kifejezéssel.

A székesfehérvári későgótikus szentély építészeti elrendezésnek – az axiskápolnától eltekintve – több analógiáját is ismerjük a 14–15. századi Közép-Európából. A templomtípus előképe a 14. század utolsó negyedében épült pomerániai stettini (Szczecin) Szent Jakab plébániatemplom, amit a század végén és a 16. század első felében felépült neumarkti Königsberg (Chojna) és Brandenburg plébániatemplomai követtek. A 15. század első felében a típus megjelent a dél-német régióban is: a salzburgi volt plébániatemplom (ma ferences templom) csarnokszentélyén, majd a székesfehérvári építkezéseket kevéssel megelőzve 1468–1488 között épült fel hasonló elrendezést követve a müncheni Frauenkirche is. A székesfehérvári ennek a csoportnak a legnagyobb méretű példája lehetett.

A székesfehérvári szentély egyetlen különlegessége a kiemelt axiskápolna volt. Alaprajzilag hasonló elrendezésű, kiugró axiskápolnák már a 13. században épült francia gótikus katedrálisokban is megjelentek: először Amiens-ben készült ilyen, majd főleg Normandiában terjedtek el: Le Mans-ban, Bayeaux-ben. A 13. század második felétől gyakran bővítették ilyen hosszú, poligonális szentélyű axiskápolnákkal a korábbi, szentélykörüljárós szentélyű templomokat, elsősorban szintén Normandiában: Jumièges, Fécamp, Saint-Germer-de-Fly apátsági templomait, vagy Coutances, Rouen, Evreux és Lisieux székesegyházait. Angliából is ismerünk hasonló későközépkori példákat Gloucester, Tewkesbury apátsági templomaiból. Ezekben az esetekben azonban a megnövelt axiskápolna mindig bazilikális szerkezetű, poligonális záradékú kápolnákkal övezett körüljárós szentélyhez csatlakozott. A csarnokszentélynek ilyen kiugró axiskápolnával való bővítése a székesfehérvári építész saját invenciója lehetett, amihez a normandiai-angliai példák adhattak ötletet. A kápolna különleges alaprajza, a kétszintes elrendezése és az emeletére a középtengelyben felvezető lépcső mindenképpen valami kiemelt funkcióra utal, ami leginkább egy sírkápolna lehetett. V. Henrik angol királynak (†1422) a Westminster apátság szentélykörüljárójának középső keleti szakaszában kiépített sírkápolnája hasonló, kétszintes elrendezésű, ahol az alsó szinten a király tumbája, felette az emeleten a sírkápolna oltára helyezkedik el. Az emeletre itt két díszes csigalépcső vezet fel a körüljáró pillérei mellett. Székesfehérváron azonban a kápolna belső terében semmilyen falazott sírgödör nem került elő, annak ellenére, hogy teljes északi felében az alapozások szinte a járószintig megmaradtak. Így, bár nem zárható ki, hogy Mátyás eredetileg ezt a kápolnát tervezte saját sírkápolnájának – erre utalhat talán Tubero megjegyzése a városfal egy szakaszának lebontásáról, annak érdekében, hogy Mátyás „sírhelye számára nagyobb helyet biztosítson” –, de magának a sírnak az építéséhez itt biztosan hozzá sem fogtak. 

 

 

 

Mindez egybevág Bonfini és Tubero azon értesüléseivel, miszerint a tervezett királyi mauzóleum nem itt, a félkész szentélyben, hanem a már elkészült főhajóboltozat alatt, még a templom régi részében felállított új nagy oltárhoz kapcsolódva épült. Elképzelhető, hogy az 1480-as évek végén már súlyosan beteg király – látván a szentély építkezéseinek lelassulását – változtatott az eredeti tervein és egy új síremlék készítésébe kezdett a templom már befejezett felében. 

A hosszház főhajójában, a kanonoki kórus közepén egy 3 méter széles és 7 és fél méter hosszú, körülbelül 1-1,3 méter vastag tömör törtkő alapozás került elő. Ez egy lépcsős talapzatot és azon álló súlyos felépítményt tarthatott. Az alapozás építésével egyidejűleg, annak északkeleti sarkában egy téglával burkolt, 240-szer 150 centiméteres boltozott sírkamrát (XLIV/5. sír) képeztek ki. A sírkamra lényegében az új szentéllyel megnövelt templom középpontjában állt, de a főhajó tengelyétől északra csúsztatva. Erre minden bizonnyal azért lehetett szükség, hogy a sírkamra a föléje, de a templom tengelyébe elhelyezett tumba mellett még megközelíthető maradjon. Erre azért lehetett szükség, mert az építkezést még a megrendelő halála előtt megkezdték és arra számítottak, hogy a holttestet majd a kész síremlék alá kell eltemetni. Feltűnő az alapozás hosszúsága és a sírkamra periférikus elhelyezése is az alaptömb keleti végében. Ezek a sajátosságok arra utalnak, hogy az alapozás nyugati része nem közvetlenül a sírhoz tartozhatott, hanem a templom közepén álló szentélyrekesztő-oltár alapzataként szolgálhatott. A sírépítmény ezek szerint megfelel mindannak, amit Bonfini és Tubero leírásai alapján Mátyás tervezett mauzóleumáról tudunk: a templom azon részében áll, amelynek boltozatát már Mátyás korában befejezték, a templom középső nagy oltárával együtt és ahhoz közvetlenül kapcsolódva épült fel, másfél méteres szélessége azt mutatja, hogy nem egyetlen személy számára, hanem több koporsó elhelyezésére tervezték, végül építését még a tulajdonosának halála előtt elkezdték. Ezek alapján nagy valószínűséggel ezt a sírt tarthatjuk Mátyás király tervezett sírjának. Bonfini és Tubero egybehangzó információi szerint a síremlék még nem volt készen Mátyás 1490. április 24-i temetése idején, pedig a rá szánt márványt Mátyás már életében elhozatta Erdélyből. Az antik márványok felhasználása azt jelenti, hogy a síremléket – legalább részben – fehér márványból készítették. Elképzelhető, hogy a síremlék építése a temetés idején még annyira a kezdeteinél tartott, hogy a sírkamra sem készült el teljesen, és ezért Mátyást a tervezett síremlék közelében, azaz a bazilika közepén, de egy másik, ideiglenes sírba temették, ahogyan ezt Bonfini állítja. E felett állhatott ideiglenes síremlékként az a fekete „deszkaházikó”, amit 1490. november 19-én Michel Ehenheim látott. Ha ez történt, akkor az ideiglenes sírként számításba vehető az alapozás délkeleti sarkánál lévő I/3. sír, amelyet később, még a középkorban elbontottak. 

Bár arról, hogy végül befejezték-e a félkész márvány síremléket, a forrásaink már hallgatnak, nincs okunk feltételezni, hogy Mátyás fia vagy özvegye vagy akár utóda, II. Ulászló ne tette volna ezt meg a következő években. A Mátyás székesfehérvári sírjához hasonló, korláttal, ráccsal vagy mauzóleumszerű felépítménnyel körbevett nagyméretű tumbák a 16. század első felében terjedtek csak el Európában. Ezt a síremléktípust képviselik Mátyás és II. Ulászló kortársainak, II. Gyula pápának, VII. Henrik angol királynak, III. Frigyes császárnak, XII. Lajos francia királynak és I. Miksa császárnak a sírjai. II. Gyula pápa számára Michelangelo Buonarroti tervezett 1505-ben egy kápolna formájú síremléket, ami ebben a formájában ugyan nem valósult meg, mégis igen nagy hatást gyakorolt a kortársakra és az utókorra. VII. Henrik (†1509) sírja a londoni Westminster apátság szentélyéhez kapcsolódó, 1503-ben megkezdett nagyméretű axiskápolna szentélyének a közepén áll. A király Pietro Torrigiano által 1512–1517 között készített reneszánsz tumbáját egy lépcsős emelvényre állított magas fémrács övezi. III. Frigyes bécsi síremlékét fia, Miksa állíttatta fel a Stephanskirche déli mellékszentélyének közepén 1517-ben. A lépcsős talapzaton márványkorlát övezi a nagyméretű tumbát. XII. Lajos Saint-Denis-ben álló síremlékét utóda, I. Ferenc készítette el 1531-ben. A tumbát itt reneszánsz árkádos kápolna veszi körül, amelynek tetején a királyt és királynét térdelve, imádkozó helyzetben ábrázoló szobrok állnak. I. Miksa innsbrucki mauzóleuma a palotatemplom hosszházának közepén, lépcsős talapzaton áll, magas vasráccsal övezve. Maga a síremlék nem egyszerű tumba, hanem egy kápolnaszerű, két méter magas építmény, amelynek oldalait a császár életének fontos eseményeit ábrázoló reliefek díszítik, a tetején pedig az uralkodó térdelő bronzszobra áll. A sírépítményt I. Ferdinánd készíttette 1556 és 1565 között. 

 

 

Mátyás tervezett és talán később meg is valósult síremlékét minden bizonnyal jól ismerhette a király két bárója, akik Mátyásnak köszönhették felemelkedésüket, és akik halála után főszerepet játszottak az ország sorsának alakításában. Kinizsi Pál temesi ispán, majd később országbíró, valamint Báthori István erdélyi vajda és országbíró néhány évvel Mátyás után hunytak el: Báthori 1493-ban, Kinizsi 1494-ben. Síremlékeik – amelyek a nyírbátori ferences, illetve a nagyvázsonyi pálos kolostorban álltak – különösen hasonlítottak egymásra. A vörösmárványból faragott sírkövek egy, ekkor már évtizedek óta divatos síremléktípust követtek: a halott ravatalon, kettős párnán fekvő, páncélos, lándzsát tartó alakját ábrázolják, a lába alatt fekvő oroszlánnal, mellette pedig címerpajzzsal. A két sírkő finom részletei és faragásmódja is szinte azonos, így ha nem is okvetlenül egy mester alkotásai, minden bizonnyal egy szobrászműhelyből kerültek ki. E szobrászműhely stílusa egyértelmű rokonságot mutat Mátyás udvari szobrászának, Giovanni Dalmatának stílusával. Ám a két bárói sírkő semmiképpen sem lehet Dalmata személyes alkotása, nem csak gyengébb szobrászi minőségük miatt, hanem azért is, mert elkészülésük idején Dalmata már nem tartózkodott Magyarországon. Feltehetően már 1490-ben visszatért szülővárosába, a velencei fennhatóság alatt álló Trauba (a mai horvátországi Trogir), ahol 1492-ben dokumentumok igazolják jelenlétét. A két síremléket a két báró, vagy rokonaik minden bizonnyal a Dalmata által Mátyás korában megszervezett, de II. Ulászló idején is a királyi építkezéseken tovább foglalkoztatott udvari szobrászműhelytől rendelték meg. Mindkét sírkő egy tumbán feküdt. Ezeknek a tumbáknak további töredékei is ismertek, de részletesebben csak Kinizsi Pál síremléke rekonstruálható. Ennek esetében tudjuk, hogy oldalait faragott domborművek díszítették, amelyek a török ellen vívott csatajeleneteket, vadászatot és egy várat, azaz minden bizonnyal a halott életéből vett történeteket ábrázoltak. Ez elég szokatlan módja volt ebben az időben még a síremlékek díszítésének: a középkorban inkább csak a szentek sírjainak oldallapjait ékesítették az életükből vett legendajelenetekkel, a nemesek síremlékein címereiket, esetleg szentek vagy siratók figuráit faragták ki. A reneszánsz idején aztán már valóban divattá vált világi méltóságok körében is az ilyen történeti jelenetekkel díszített síremlék, csakhogy e típusnak a Kinizsi-síremlék az egyik legkorábbi ismert példája. Egy ilyen invenció viszont aligha Nagyvázsonyból származott, sokkal logikusabb lenne azt feltételezni, hogy a Kinizsi- és a Báthori-síremlék Mátyás király – talán még Giovanni Dalmata által megkezdett – székesfehérvári márványsíremlékének mintájára készült, még ha egyszerűsített formában is. Nem zárható ki, hogy az 1527. november 3-án a székesfehérvári bazilikában magyar királlyá koronázott I. Ferdinánd király – aki ezáltal jól ismerhette Mátyás itt álló síremlékét – innen is meríthetett ötletet apjának, I. Miksának innsbrucki síremlékéhez, főképp a sírépítményt díszítő, az uralkodó életének eseményeit bemutató reliefekhez.

 

 

 

 

A székesfehérvári királyi síremlékek közül az Árpád-koriak – Szent István és Szent Imre ereklyesírjainak kivételével – már a bazilika 14-15. századi átépítései során eltűntek szem elől a padlószintek megemelése miatt, így ezek túl is élték a török kori fosztogatásokat. A későbbi királyi tumbák azonban a templom meghatározó részei voltak még akkor is, amikor 1543-ban a törökök elfoglalták a várost. Az ostromról beszámoló Dzselezade Musztafa krónikája szemléletesen írja le a hódítók elé táruló látványt: „Különösen említendő a legalsó pokol tüzén égő királyoknak pihenő és temetkező helyéül szolgáló régi templom. Ennek minden szögletében és zugában drága márványból vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padişah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy feslett erkölcsű, pokolra költözött gyaurnak sírköve. Minden szögletben, kőből csinált koporsókban utálatos alakok, kik a piszkosoknak országszerte híres, a sátántól megszállott szentjei valának s a kiknek fejökre csillogó drágakövekkel kirakott koronákat, mellükre arany és ezüst kereszteket, kardokat és handzsárokat tettek, újjaikra pedig nagy értékű arany gyűrűket húztak ékességül. Végre egész belseje tömve volt a világot elhagyott szerzetesekkel és a gyehennára költözött papokkal. — Mivel tehát ennek szemlélete félelmet gerjesztő vala és intésül szolgált, nem volt alkalmas arra. hogy dsámivá alakíttassák…” Ibrahim Pecseví szerint – aki maga is székesfehérvári szandzsákbég volt –, mivel a keresztények a várat feladták, ezért a kezükön maradhatott „a nagy templom, amelyben a királyok voltak eltemetve”. Később azonban fellázadtak, de Jahjapasazade Ahmed szandzsákbég leverte őket és „azután a nagy templomot megtisztíttatta és dzsámivá tette.” Evlia Cselebi a 17. század második felében kissé eltérően számol be az eseményekről. Szerinte „E templom Miljásnak, a mágusok sátánja pápájának temploma, a hitetlenek Kábája. Szülejmán szultán egy részét a muszlimok imahelyévé tette, másik részében pedig a hitetleneknek engedélyt adtak, hogy Jézus szertartásán bálványt imádjanak…” majd a leleplezett lázadás után az akkori vezető „a hitetlenség imahelyükön lévő nyilvános mocskait, a bálványokat mind összetörette […] e templomot fegyver és lőporraktárrá tette” A királysírok ekkor történt feldúlását Bethlen Farkas az 1544-es év eseményei kapcsán írta le. Elbeszélése szerint Ahmed bég eltulajdonította a templom szertartási edényeit, amiről Szulejmán szultán tudomást szerzett és egy megbízottját küldte el kivizsgálni az ügyet. A megbízott a béget megbüntette és Konstantinpolyba küldte, majd: „szorgalmatosan megvizsgálta a fehérvári szentegyháznak minden rejtekeit, a királyok sírhelyeitől sem tartózkodott, áthágván a nemzetközti jogot, mik szerint az elődek sírjai iránt mindig kegyelettel viseltettek. Elszedett tehát egyes sírokból és elvitt mindent, minek árát remélte kikapni. Találta pedig a királyok koronáit, kormány-pálcáit, golyóit, melyeket kezökbe adni volt szokás, és melyek vagy tiszta aranyból vagy aranyozott ezüstből voltak készítve, ezen kívül talált aranylánczokat, nagy becsű drágaköveket a gyürűken, s mindent legnagyobb szorgalommal Soliman számadásaiba betudott”. A királysírok kifosztását két és fél évtized múlva követte a síremlékek lerombolása, amiről egy 1568 november 29-én kelt, a budai beglerbéghez küldött szultáni parancs rendelkezett: „Levelet küldöttél, hogy Székesfejérvárott a szent dzsámiban, mely azelőtt a királyok temploma volt, a hitetlenek síremlékeinek építkezéseiből némi maradványok vannak még s meglehetősen visszatetszést keltenek, azért azt az előterjesztést tetted, hogy mivel azok anyagára úgyis szükség van és a szent dsámi terjedelme is nagyobb lesz, ezen okból azok leromboltassanak és eltávolíttassanak. Parancsolom tehát, hogy e rendeletem megérkezésekor az említett dzsámiban a hitetlenek síremlékeiből még meglevő maradványokat, melyeknek eltávolítása szükséges, eltávolíttasd és a szent dzsámit az ilyenféle tárgyaktól megtisztítsd. Kelt a 976. évi Dsemáziül-ákhir hó 9-én”.

Mátyás király sírja tehát az Anjouk, Habsburg Albert és a Jagellók sírjaival együtt 1544-ben és 1568-ban pusztult el. A mecsetnek használt templom közepén lévő, kifosztott és lerombolt síremlékekből a törökök a királyok csontjait is minden bizonnyal eltávolították, hiszen az itt álló sírkamráikat 1874-ben Henszlman Imre már üresen találta meg.

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér