Albert Tamás tervező válasza Dévényi Tamás, a Központi Műemléki Tervtanács elnökének gondolataira.

 

 

Egy helyreállítási tervnél összhangot kell teremteni az építtetői program és a műemlék adottságai között. Ideális esetben ezek kiegészítik, sőt egymást segítik. Az új funkcionális igény újabb életet vihet a régibe, lehetőséget teremt a műszakilag elavult részletek megújítására is, mely az eredeti üzenet átörökítésének záloga. A Salamon-torony fedés, részleges rekonstrukció és állagvédelmi terve kapcsán szinte minden beavatkozás gondolatát felesleges és elhibázott törekvésnek minősítette a Központi Műemléki Tervtanács – megoldhatatlan helyzet elé állítva az üzemeltető MNM Visegrádi Múzeumot és a tervezőt is. A korábban bemutatott terv, a tervtanácsi véleményt ismertető és kritizáló cikk után és Dévényi Tamás elnök úr levele felidézte bennem azt a szakadékot, melyet a konzultáció után éreztem, de a szálak kibogozása és megfogalmazása eddig elmaradt.

  

A projekt egyik fontos célja a műemlék épület akadálymentesítése lenne, mely a mozgásában kevésbé korlátozott látogatók kényelmét is nagyságrendileg javítaná. A terv ezt 5 helyett 8 %-os rámpákkal ugyan, de minden történelmi szinten és a páratlan panorámát nyújtó gyilokjáró esetében is megoldotta. Az akadálymentesítés igényelte lift számára olyan helyeket találtunk, melyek összhangba hozhatók a Salamon-torony műemléki értékeinek rekonstrukciójával és látványos bővítésével. A tervezett alternatív közlekedési útvonal használata ad lehetősége és értelmet a nyugati homlokzatra nyíló ajtókereteknek. (fotó felirata: a nyugati homlokzatra nyíló kőkeretes ajtók) Súlyos aránytévesztésnek tartom számon kérni az újonnan létesülő magastető alatti tér akadálymentes megközelítését és az opponensi véleményben a rámpát követő korlát részleteivel foglalkozni. A tervezett megoldások ugyanis megfelelnek a részleges akadálymentesítés feltételeinek. (Minden korábbi, hasonló munkámnál, - pl. a Siroki, a Kisnánai, vagy a Szigligeti várak, a Halászbástya Étterem - a műemléki szempontok prioritása kellő indok volt az új épületekre kidolgozott előírásoktól való kisebb-nagyobb – élet-és balesetveszélyt nem okozó, - eltérésekkel készült terv hatósági jóváhagyására.)

A helyszín ismeretének és/vagy a rajz értelmezésének hiányából származhat csak az a tévedés, hogy a „a liftből az eredeti falszerkezetek megbontása nélkül akadálymentesen kijutni már nem lehet, hiszen az ehhez szükséges “folyosó” és nyílásméretek nem biztosítottak.” Ezzel szemben a nyílások belmérete 85, a folyosók szélessége 110-120 cm.

 

Ahogy az opponensi, úgy a tervtanácson megfogalmazott vélemények is, nemcsak egymásnak, de néha saját maguknak is ellentmondanak. Zsuffa Zsolt egyrészt üdvözölte és elfogadhatónak tartotta a Krakkó 2000 Karta szellemében a kortárs anyaghasználatot, ugyanakkor a tervezett kiegészítést „jelentős mértékű”-nek, számára „aránytalan beavatkozás”-nak minősítette. „Úgy érzem a kiegészítésnek tömegében jóval kevesebbnek kéne lennie az eredeti részeknél” (Lásd az opponensi véleményt az Archeológia .hu-n)

E szubjektív megítélést megint csak segítette volna a helyszíni konzultáció és a tények ismerete. Először az 1960-as évekbeli betonszerkezetű kiegészítés arányait adom meg. A torony teljes tömegéhez viszonyítva ez 8%, a dunai, főhomlokzaton is csak 14% még akkor is, ha ez a felület uralja a város felöli fő nézetet. Az „inkriminált tervünkben” ezek az arányok tényszerűen a következők: az elbontott fióktorony tömege alig 5%-a-a torony teljes tömegének, a gyilokjáró további 3% pedig csak részben tekinthető újnak. (Abban egyet érthetünk, hogy egy épület arányainak megítélése szempontjából a tömegük alapján képzett arányszám a leginkább jellemző adat.) De ha a legjelentősebb dunai homlokzatot nézzük, az arány ott sem több 14+10%-nál, ami a hegy felöli oldalon a fele sincs. (A számolásnál a hatszögletű torony esetében kedvezőtlenebb nézetet, az ortogonális homlokzati vetületét vettem alapul, melybe be kell kalkulálni azt a helyi adottságot, hogy a fő nézetekből, a Duna-partról s a városból, a toronynak az alsó harmadát műtárgyak és növényzet is takarja.)

 

Valóban „értelmezési káoszt okozna” a meglévő kő és vasbeton mellett egy kortárs anyaghasználat? Felborulna a régi = kő, a kiegészítés = vasbeton elve? Ez sem tűnne megalapozott véleménynek a helyszínen. A történelmi korok kőanyagú építési fázisaiból a kutatók legalább három korszakot markánsan meg tudnak különböztetni. (Ők általában hálásak az építtetők eme káoszt teremtő magatartásáért.) De a kiegészítés sem = vasbeton! Sedlmayr János is alkalmazott acélt a gyilokjáró, a nyílászárók és a méltán nagyra becsült és szellemes megoldásával a keresztboltozati mezők bemutatására, hogy a fióktorony üvegfalú kiegészítésének gondolatát ne is említsem.

A perforált acéllemez felületkezeléséről idézem a tervhez még a konzultáció előtt, 2014. március 29-én, hiánypótlásként megküldött, de a tervtanácsi tagok számára ismeretlen műszaki leírás ide vonatkozó mondatát: „A lemez színét és matt felületi megjelenését a meglévő kőfal világosabb árnyalataihoz kell igazítani. (kellően tartós, pl. porszórt felületi bevonattal, vagy előpatinázott horganyzott lemezzel)” Az elektrosztatikus porfestés, közismert nevén szinterezés vagy porszórás egy olyan technológia melynek során a tárgyak felületét egyenletes, vékony, műanyag bevonattal látják el, mely hosszú távon biztosítja az acélszerkezetek tartós kültéri védelmét. Egy javasolt, jellemzőnek tartott, szürke színű, porszórt lemezmintát a tervtanácson is bemutattam.

 

Az opponensi véleményen alapuló tervtanácsi jegyzőkönyv lapostetőre vonatkozó javaslata így nem fogalmazódott volna meg a helyszín ismeretében: „Ha valóban szükséges újabb tető és alatta használható tér kialakítása, akkor lapostető jöhet szóba – lehetőleg járható megoldással – mert ez nem zavarna bele a torony sziluettjébe és felülnézetébe.” A zavar abból származik, hogy a Zsuffa Zsolt által javasolt „a tetőterasz padozatával azonos megjelenésű, járható lapostető kialakítását,” a csigalépcső érkezési szintjére tette, amit el is fogadtunk és az Archeológia.hu-n megjelent terveken már így szerepel. (A konzultációnak ez kétség kívül pozitív hozadéka volt.)

A fenti lapostető-szakasz azonban nem helyettesíti a középső VÉDENDŐ TÉR lefedését és nem alakítható ki alatta számottevő, a közlekedőn kívüli hasznos tér. Dévényi Tamás levelében megfogalmazott véleménye pedig egy hasonló félreértésen alapszik. „A tetőszigetelés nyilvánvalóan a falcsatlakozásoknál a legproblematikusabb. Mezőközépen „csak” hibátlanul kell dolgozni” vélemény azt feltételezi, hogy a középső és azt körülvevő teraszok egy síkba lennének hozhatók. Ezzel szemben ezek közt 50 cm szintkülönbség van. (lásd az É6 jelű keresztmetszetet) A pártafalaknál lévő járószint hiteles, a középső tér feletti egyedi vasbeton szerkezetű födém a Lux Kálmán javaslata és tervei alapján 1932-ben készült fődém helyére Szanyi József tervei szerint az 1950-es években épült. Azonos szintre hozásuk, csak ez utóbbi bontásával lenne megoldható.

E tévedésektől függetlenül a tervezett magastetőről Dévényi Tamás elnök úr sommás véleménye műszakilag sem fogadható el: (Albert) ”Tamás egy önálló, körüljárható épületet tervez, amely így éppen a tetőbeázások szempontjából, sajnos önmagában semmit sem old meg.” Ezzel szemben a tervezett tető a védendő IV. emeleti teret eggyel magasabb szinten, kellő biztonsággal túlnyúlva fedi le. Az erre jutó csapadékot a ma több helyen átázott falaktól 2 m távolságban futó ereszcsatornákban gyűjti és zártrendszerű lefolyókkal vezeti a meglévő, falon kívüli ejtőcsövekbe.

A tervezett magastető – a mára elkészült látványtervek tanúsága szerint – érdemben csak a Fellegvár alatti kilátóból látszik. (ahonnan ma nem egy középkori lakótorony, inkább egy újgazdag piknik-terasz képét mutatja) A tervezett hatszögű lefedés a szükségszerű műszaki védelem és hasznosítható belső tere mellett nem rekonstrukció, de intelligens utalás egy elméleti, - Schulek Frigyes tervein is szereplő - lefedés geometriájára.

 

A tervtanácsi vélemény kategorikusan elutasító mondata után a helyzet ismeretében inkább kérdőjelet kellene tenni: „A védőfolyosó körülburkolása és lefedése szükségtelen, zavaró.” Miért szükségtelen és miért zavaró azok után, hogy részletesen bemutattuk (dramatizáltuk) e szinten tapasztalt 13. századi tufa kőfelületek pusztulását. A meglévő beton gyilokjáró-lemez alatti felületekkel ellentétben a torony ezen felső falazatát semmi nem védi az időjárástól. Az 1995. évi állagvédelem során készült habarcsos kőkiegíszítés és fúgázás mögött tovább erodálódik a kő. Ezek jellemző részletfotóit a tervismertetés során is bemutattam. (fotó felirata: a 13. századi tufa mélyen erodálódott a 18 éve készült fúgázóanyag alatt is.) A tervtanács tagjai előtt nem ismert műszaki leírásból idézek: „Az erősen pusztult vulkáni tufa anyagú felületek 5-10 cm mélységű erodálását csak a restaurátori anyagok (egyedi Terzith alapú kiegészítés) és kivitellel sikerült megállítani, a nyugati oldal két eredet pártafalánál.”

A védőfolyosó eredeti funkciója szerint oldalról is zárt volt, csak a lőréseken engedett kitekintést. Dévényi szerint „a perforált lemez erősen korlátozott kilátást biztosít csak, így a gyilokjáró mai főfunkciója alapvetően sérülne.” Miért elhibázott és ellentmondásos a rekonstrukció megoldásainál is utalni erre a történelmi használatra?

Köszönjük, hogy a „testület felhívja egyúttal a figyelmet, hogy a Sedlmayer-féle (sic!) kemény, modernista helyreállítás ugyanúgy figyelemre méltó történeti rétege az épületnek, mint bármely korábbi beavatkozás.” Ez számunkra is evidencia. Meggyőződésem, hogy a bemutatott terv maximálisan tiszteletben tartja, sőt szellemi utódaként méltó a korábbi helyreállításokhoz. A terv bírálóitól pedig elvárható lenne elődeink nevének helyes használata.

 

Tervezőként korábban mindig profitálni tudtam szakértő kollegáimnak a Műemléki Tervtanácson elhangzott gondolataiból még akkor is, ha azok frissessége néha nélkülözte is a részlet-problémák ismeretét. A fentiekben cáfolni próbáltam az opponensi vélemény felütését, miszerint a terv „nem kellő mélységgel és nem a feladat jelentőségéhez illő alapossággal mutatja be a fejlesztés célját és irányát illetve annak építészeti, műszaki megoldásait”, sőt a bemutatott kérdések mindegyike azt bizonyítja, hogy a konzultációvá átminősített eszmecsere bírái voltak híján a probléma jelentőségéhez illő körültekintéssel véleményük megfogalmazásakor.

 

építész tervező

MNM-NÖK

 

Utóirat: Az ÁMRK tervezőjeként 1995-ben készítettem a Salamon-torony tetőszintek felújítási tervét Sedlmayr János főépítész mellett. Az akkori program – korlátozott finanszírozási keretek között, - szinte minden részletében a meglévő szerkezetek műszaki felújítása volt, a szigeteléstől a felületképzésig. A terv nem igényelt tervtanácsi jóváhagyást, de a pusztulást sem tudta megállítani.