Bár gyökeresen más természetű uralkodó volt II. Ulászló, mint elődje, Mátyás – és persze a lehetőségeik sem voltak hasonlóak –, a Jagelló-családból származó második magyar királyt valószínűleg elődje sírjának közelében temették el.

 

 

Hunyadi Mátyás 1490. április 6-án Bécsben bekövetkezett halála aligha lephette meg a kortársait, hiszen már hónapok óta súlyos beteg volt. Politikai végrendelete közismert volt: saját dinasztiát akart alapítani, utódjának a trónon utólag törvényesített fiát, Corvin Jánost szánta, még ha voltak is kétségei a teljes alkalmasságával kapcsolatban. Legalábbis erre utalnak azok a pletykák, amelyek nem sokkal Mátyás halála előtt arról terjedtek, miszerint Mátyás Habsburg Miksát szemelte ki utódául, Corvin Jánosnak pedig csak a horvát hercegi címet szánta. Ha volt is ilyen terve – ami csodálatos politikai éleslátásról tanúskodna – akkor sem lett belőle semmi, mert a Miksával megkezdett tárgyalásait Miksa apja, a Mátyás által számtalanszor megalázott ezért Mátyást kérlelhetetlenül gyűlölő III. Frigyes megakasztotta.

A király halála után az a „csoda”, ami az ő megválasztásakor megtörtént, nevezetesen, hogy a bárók egy Prágában raboskodó ifjút választottak meg királynak, gondolván, hogy mellette megőrzik a hatalmukat, ezúttal nem ismétlődött meg. Meg persze Corvin János mögött ne állt egy Szilágyi Mihályhoz hasonlóan erős-erőszakos támogató. Bár Mátyás az uralkodása végére híveit fia támogatására eskette fel, főemberei hamar kihátráltak az adott szavuk alól.

A magyarországi nemesség nem akarta Mátyás centralizált kormányzásának és állandó háborúinak folytatását. Corvin János pedig nem csillogtatott meg apjához hasonló vezetői kvalitásokat. Az apja halála utáni napokban mégis biztosnak tűnhetett a megválasztása, hiszen a kezén volt a kincstár, a korona és a legnagyobb várak, hatalmas birtokokkal rendelkezett és mögötte állt az urak egy része is. Azonban még csak folyamatban volt, hogy Jánost cseh királlyá válasszák – Mátyás ennek előkészületei során hunyt el –, ám végül a cseh és morva rendek Jagelló Ulászló mellett tették le a voksukat.

Az elúszó cseh koronával elvesztek Corvin János reményei a magyar trónra is. Azzal ugyanis tisztában voltak mind a bárók és prelátusok, mind a köznemesség, hogy olyan király kell Magyarország élére, aki egy erős államszövetség élén, külső erőforrásokat is megmozgatva tud kiállni a török veszély ellen. Bár a trónra bejelentette igényét a Habsburg Miksa és János Albert lengyel herceg is, a legideálisabb jelöltnek Ulászló cseh király tűnt, hiszen vele egy csapásra megvalósulhatott mindaz, amiért Mátyás egész életében, hatalmas erőforrásokat felemésztve, jórészt mégis sikertelenül küzdött: a magyar és a cseh királyság egyesítése egy uralkodó hatalma alatt.

Amire azonban végleg felé billent a mérleg nyelve, hosszú napok teltek el, érdekszövetségek köttettek és bomlottak fel. Corvin János mellett kitartott a bárók egy része, pártja élén olyan hatalmasságok álltak, mint Újlaki Lőrinc herceg és Ernuszt Zsigmond püspök. A budai és visegrádi várat és bennük a kincstárat és a koronázási ékszereket Ráskai Balázs őrizte híven fogadalmához Mátyás fia számára. Corvin János azonban a koronával és a kincstárral hívei délvidéki birtokai felé indult. Ezt kihasználva a Mátyásnak tett fogadalmukat megszegő Báthori István és Kinizsi Pál a tolna megyei Csontmezőnél rajta ütöttek és a csatában a kincstárat szállító szekerek tartalmának nagy része „elveszett”. Ám a korona és a várak János herceg kezében maradtak, ezért Ulászlónak végül ostrommal kellett megadásra kényszeríteni a koronát őrző visegrádi vár Corvin Jánoshoz hűséges várnagyát. A küzdelem végül kiegyezéssel zárult: János herceg belátta, hogy nincs esélye a trón megszerzésére, ezért azt átengedte Ulászlónak, cserébe pedig nem csak megtarthatta hatalmas birtokait, de még a horvát-dalmát hercegi címet is megkapta melléjük élete végéig.

Habsburg Miksa és János Albert herceg (Ulászló öccse) is az ország földjére lépett, hogy fegyverrel szerezzen érvényt trónigényének. Bár komoly esélye egyiküknek sem volt, a tatárok ellen előző évben nagy sikereket elérő János Albertet több magyarországi katonáskodó nagyúr, Mátyás egykori hadvezérei is támogatták. Miksa pedig egészen Székesfehérvárig nyomult előre zsoldosserege élén, sőt magát a koronázóvárost is elfoglalta, amelynek védelmével Báthory és Kinizsi nem törődött. Ám hamar elfogyott a pénze, így kénytelen volt katonáit szélnek ereszteni és elhagyni Magyarországot. János Albert viszont még sokáig jelen volt az ország észak-keleti régiójában, és a zavaros helyzetet kihasználva időközben a török is betört Erdélybe.

 

 

 

Példátlanul hosszú idő, kerek száz nap telt el Mátyás halála után, mire a Rákos mezején tanácskozó országgyűlés Ulászlót választotta királynak. Szeptember 18-án a zágrábi püspök magyar királlyá koronázta. További bizonytalansági tényezőt jelentett azonban Mátyás özvegye, Beatrix, aki igyekezett minden áron megtartani a pozícióját. Az új uralkodó vele szemben kénytelen volt alakoskodni, hiszen még a határon megeskették a magyar urak, hogy nem veszi feleségül, s ő sem szeretett volna egy köztudottan meddő királynét hitvesül. Végül Bakócz Tamás püspök segítségével egy titkos álházasságot kötött vele, amelynek szövegébe aligha véletlenül formai hiba is csúszott, illetve előtte Ulászló tanúk előtt kijelentette, hogy csak kényszer hatására adja a fejét a frigyre. A házassági ceremónia után Ulászló sietve távozott a helyszínről és soha többet nem találkozott Beatrixszal. Ahhoz azonban, hogy a pápa végül kimondja a házasság érvénytelenségét még elő kellett kotornia egy még gyermekkorában, követek útján kötött házasságát is, amelyről már mindenki elfeledkezett, így szerencsére nem is érvénytelenítették korábban. Még így is egy évtized kellett az ügy lezárásához, úgyhogy Beatrix csak 1500-ban hagyta el Magyarországot és tért vissza szülőföldjére, ahol 1508. szeptember 23-án, 50 évesen hunyt el.

Két évig tartott, mire Ulászló kormányzata konszolidálta az országot. A király hatalmát megnyirbálták, nagy hatalmú nádort neveztek ki mellé Szapolyai Imre személyében. És persze kiderült, hogy nem csupán üres az államkassza, de Mátyás elképesztő tartozásokat halmozott fel. Ugyanebben az évben, 1492-ben Kinizsi Pál Mátyás egykori zsoldosseregét is szétverte, mivel II. Ulászló a déli határra küldte őket zsold és ellátás nélkül, így kénytelenek voltak rablásból fenntartani magukat.

 

 

Bár a magyarországi Jagelló-uralkodókat, különösen II. Ulászlót leginkább tehetetlenséggel vádolta az utókor, fontos tudni, hogy környezete mindent megtett annak érdekében, hogy minél kevésbé gyakorolhasson egyszemélyi hatalmat, ahogyan Mátyás tette. Ugyanakkor az új király gyökeresen más személyiség is volt, mint elődje: kortársai mélyen vallásos, kedves emberként írták le. Magánélete tragikusan alakult: miután Beatrixszal kötött házasságát érvénytelenítették, 1502-ben, negyvennyolc évesen feleségül vette Candale-i Annát, a francia király rokonát. Ulászló rajongott huszonnyolc évvel fiatalabb ifjú feleségéért, aki 1503-ban egy Annának keresztelt leányt szült neki, 1506-ban pedig trónörökössel, Lajossal ajándékozta meg férjét és persze az országot. Utoljára csaknem két évszázaddal korábban, 1324-ben és 1326-ban történt meg Magyarországon, hogy a még regnáló uralkodó életében fiú utódok szülessenek.

Ám az öröm – legalábbis teljességében – nem tartott sokáig. Lajos születése után néhány héttel Anna királyné elhunyt. II. Ulászlót azonban nem csak a gyász verte le a lábáról. Feltehetően többször is agyvérzést kapott, s betegsége, valamint a feleségének elvesztése depresszióssá tette. Életének és uralkodásának utolsó évtizedében ezért az uralkodói teendőkre is csak alig jutott energiája.

Anna és Lajos azonban az alapja lett egy új Habsburg-szövetségnek. A koronázás után Miksát ugyan sikerült kiszorítani az országból, azonban a béke érdekében vissza kellett adni neki a Mátyás által elfoglalt ausztriai területeket, melyek megtartására az ország nemességének amúgy sem volt sem kedve, sem ereje. A tervbe vett – majd meg is valósult – kettős házassággal dinasztikus kapcsolat született: Jagelló Annát Miksa unokájának, Ferdinándnak ígérték, Lajos pedig Habsburg Máriának, Ferdinánd testvérének a vőlegénye lett. Az örökösödési jogra is alapot adó szerződést még Lajos születése előtt kötötték meg.

Jagelló Annának volt egyébként egy másik kérője is, még alig 19 hónapos korában: az akkor tizennyolc éves, s születésétől a magyar trón elfoglalására felkészített Szapolyai János részére anyja, Piast Hedvig tescheni hercegnő kérte feleségül. A leánykérést az udvar elhárította, s részben valószínűleg a kikosarazás miatt hozta a Szapolyaiak által feltüzelt 1505 őszi országgyűlés azt a végzést, hogy ha a király fiú utód nélkül halna meg, nem választhatnak idegen uralkodót, a korona „nemzeti” királyt illet meg. II. Ulászló ennek érvénytelenítésére kötött szövetséget Miksával, ékesen bizonyítva azt, hogy legalábbis a betegsége és személyes tragédiái előtt korántsem volt mindenbe beletörődő, passzív uralkodó.

 

 

 

Amibe viszont bele kellett törődnie, az a királyi udvar jövedelmeinek drasztikus csökkenése volt. A Mátyás által kreált, jórészt a parasztságot kizsigerelő és ezzel a nemesség adóbevételeit csökkentő adórendszert gyökeresen változtatták meg a halála után. Az állami adók csökkenése miatt az udvar egyre gyakrabban kényszerült a királyi jövedelmek bérbeadására. A felvidéki színesfém bányák működtetése például egyre több tőkét kívánt meg a magasabban fekvő érc-rétegek kimerülése miatt, ami elengedhetetlenné tette a mélyebb, talajvizes rétegek bonyolult és költséges vízmentesítét. Ez a tőke elsősorban délnémet területről, főleg az augsburgi Fuggerektől érkezett, így viszont a bányászat haszna is leginkább a Fuggerek kezébe került. Persze a reprezentatív királyi építkezések még így is éveken át töretlenül folytak, sőt egy időre még új lendületet is kaptak, hiszen a bevételcsökkenés legfőbb vesztese a honvédelem volt. A nemességnek elege volt Mátyás állandó háborúiból. A király által fenntartott – azaz sokkal inkább az állandó nyugati háborúk zsákmányaiból élő – zsoldossereget nem volt miből fizetni, így maradékait még 1492-ben szétverték. Hamarosan a törökkel folytatott háború nagy hadvezérei: Báthory István, majd Kinizsi Pál is meghaltak, a végvári katonaság fizetésére sem pénz sem akarat nem maradt többé. A kincstár inkább a déli végvidéken országos méltóságokat viselő báróknak engedte át a határvédelemre szánt állami jövedelmeket, amelyekből ők saját bandériumaikat szerelték fel és rezidenciáikat építették ki. Az 1520-as elejére töredékére csökkent a dunai naszádosok száma is, akik a várrendszer létfontosságú ellátói voltak. 

Ugyanakkor az elsősorban a nagybirtokokra alapozott mezőgazdaság válságtüneteket produkált, amiben minden bizonnyal fontos szerepet játszott a klímaváltozás, az egyre inkább lehűlő éghajlat. Az elhagyott jobbágytelkek száma drasztikusan nőtt, a szántóföldeket pedig ahol lehetett, legelőkké alakították, hogy a megfelelő tőkével és vámmentességgel rendelkező főurak hatalmas marhacsordákat tenyésszenek rajtuk, amelyekkel az olasz és délnémet piacokon jó pénzt kereshettek. A földönfutóvá vált jobbágyoknak pedig csak egy kis része szerezhetett új megélhetési forrást hajdúként. A módosabbak azonban maguktól is felhagytak a hagyományos földműveléssel és inkább szőlőket béreltek, amelyek után nem kellett jobbágyi terheket leróniuk, a megtermelt borért viszont busás hasznot zsebelhettek be. Az export javát azonban így is a kevés hozzáadott munkát tartalmazó, nagy tömegű mezőgazdasági és bányászati termékek jelentették, az ipar részaránya továbbra is alacsony maradt a gazdaságban. A kivitel döntő többségét adó feldolgozatlan nyersanyagok csekélyebb haszonnal cseréltek gazdát, így Nyugat-Európához képest kevés volt az országban a pénz, az iparból és kereskedelemből élő városok kicsik és gyengék maradtak, és bár egyre inkább létrejöttek a formai keretei annak, hogy a polgárságuk politikai szerepet kapjon, ezekkel a lehetőségekkel nem tudtak élni. 

A változások azért voltak haszonélvezői is, elsősorban a birtokos nemesek és a jómódú parasztok, akik a központi adók csökkenésével saját bevételeiket növelhették. A felfutó marhatenyésztés és bortermelés haszna is elsősorban náluk csapódott le. Gyors meggazdagodásukról ma is tanúskodnak a 15-16. század fordulója körüli évtizedekben a Magyar Királyság területén tömegesen épült későgótikus és reneszánsz vidéki kúriák, várak, templomok, kolostorok és katedrálisok.

A korban a belpolitikai helyzet egyre bonyolultabbá vált. A bárók által fizetett nemesek (akik számottevő jövedelmek híján nem nagyon maradhattak el otthonról, így ha egy diéta hosszabb időre nyúlt, kénytelenek voltak hazamenni), alapvetően a főurak, így főleg a Szapolyaiak utasításai szerint szavaztak az országgyűléseken, ám saját érdekeiket is elkezdték képviselni. A bárók addig sem egységes tömbje mindinkább széthullott az érdekkülönbözőségek miatt. Ám látszólagos gyengülésükből nem tudott profitálni a köznemesség, amely még gyenge volt ahhoz, hogy az irányítást megszerezze és megtartsa. Az egyes bárói pártok egymás elleni harcaikban azonban könnyedén felhasználták a nemeseket. 

A bárók és a nemesség érdekellentéteire jó példa Werbőczy István híres, a jogi gondolkodásban egészen a 19. század derekáig mérvadó Tripartituma, amelyet leginkább a jobbágyokat sújtó passzusairól ismerünk, ám igyekezett a bárók hatalmát, lehetőségeit is korlátozni, kevés sikerrel, ugyanis az országgyűlés soha sem fogadta el művét, így az nem is emelkedhetett törvényerőre. 

A társadalomban érezhetően fokozódott a feszültség. Az első zsidó vérvád perre 1494-ben került sor, s a vádlottakat máglyán elégették. Az 1514-es „parasztháború” során – amelynek a kezdete egy, a pápa által hirdetett keresztes hadjárat volt, amelyhez örömmel csatlakoztak az alsóbb néprétegek képviselői, akik szerint az uraik lepaktáltak a törökkel – addig szinte példátlan kegyetlenséggel gyilkoltak meg nemeseket. A leszámolás még ezeknél is bestiálisabb lett, hiszen Szapolyai igyekezett felfalatni az embereivel Dózsa György testét.

Az erőszak ilyen mértékű elszaporodása, az addigi erkölcsi normák kilengése valójában válságtünet, a középkor végi társadalmi bomlás megnyilvánulásának jele volt. 

 

 

 

Már Mátyás is alapvetően békére törekedett a törökkel, s a magyar külpolitika ezen célja II. Ulászló korában sem változott meg. Az 1481-től 1512-ig uralkodó II. Bajezid szultán rendre megújította II. Ulászlóval is a Mátyással 1483-ban megkötött békét, amely teljes fegyvernyugvást ugyan nem jelentett, hiszen a határokon szinte mindennaposak voltak a kisebb csetepaték, azonban nagyobb katonai összecsapásokra nem került sor. Ezek a határ menti harcok valójában olyan erőpróbák voltak, amelyekkel mindkét állam a másik erőnlétét tesztelte. Ha egy portyára megfelelő ellencsapás volt a válasz, akkor nem volt értelme nagyobb katonai vállalkozásba fogni, ha azonban az ellencsapás elmaradt, vagy kudarcba fulladt, az csalhatatlanul jelezte az ellenfél gyengülését. 

Mátyás, majd Kinizsi Pál halála után létrejött a várva várt béke, a magyarok nem erőltették többé a török területek ellen indított nagyobb katonai akciókat, és a törökök reakciója is elmaradt. Ez a biztonság hamis illúziójába ringatta a magyar udvart, a bárókat és a nemesség nagy részét. Az oszmán birodalom egy agresszív terjeszkedését feladó hatalomnak tűnhetett ugyan II. Ulászló korában a Kárpát-medencéből szemlélve, azonban a helyzet ennél bonyolultabb volt. II. Bajezid valóban a békésebb szultánok közé tartozott, azonban nem mulasztotta el a hadseregét korszerűsíteni, és elsősorban a tengeren próbálta elődje, Mehmed hódításait követni. Megszállta a Duna és a Dnyeszter torkolatvidékét, s az uralkodása idején éleződött ki a háború Velencével az Égei-tenger feletti uralomért. Fia, a nyolc esztendőn át uralkodó I. Szelim érdeklődése kelet felé fordult, 1514-ben lerohanta Perzsiát. Magyarország mégis abban a hamis tudatban élhetett, hogy a török veszély immár a múlté. Éppen eléggé lefoglalták saját belső problémái, erőforrásait minél kevésbé kívánta a déli hátár védelemére fecsérelni. 

 

 

 

II. Ulászló hosszú, békés uralkodás után, 1516. március 13-án hunyt el Budán. Haláláról és temetéséről unokaöccse és fiának, Lajosnak nevelője, Brandenburgi György őrgróf ugyanazon év március vége felé, testvérének, Kázmérnak írott levelében számolt be részletesen. Eszerint a király március 3-án betegedett meg, de az állapota csak 10-én éjjel fordult válságosra. Ekkor magához hívatta az országnagyokat és megfogadtatta velük, hogy fiát, Lajos királyt hűségesen fogják szolgálni. György őrgróf mellette maradt, hogy ápolja. Másnap a király meggyónt és megáldozott, majd úgy rendelkezett, hogy Bakócz Tamás esztergomi érsek, Brandenburgi György őrgróf és Bornemissza János budai várnagy legyenek az ifjú Lajos király gyámjai, amit a Szapolyai János pártján álló bárók megütközéssel fogadtak. Másnap délután Ulászló felvette a szent kenetet és elbúcsúzott fiától, majd végrendeletet készített Csehország számára. 13-án misét hallgatott, újra meggyónt és áldozott, majd felvette a haldoklók szentségeit, végül kimúlt. Holttestét a palota nagytermében közszemlére helyezték, ahol zsolozsmát mondtak felette, majd 16-án, virágvasárnap, átvitték a kápolnába, ahol ravatalra fektették. 17-én papok és a város népe kíséretében a főurak a vállukon kivitték (csak a sértődött Szapolyai János nem volt hajlandó a ravatalt megfogni) és kocsira helyezték holttestét. Közben hitvesét, az 1506-ban elhunyt Anna királynét, aki a budai Szent Zsigmond templomban volt eltemetve, kihantolták sírjából, és csontjait egy másik kocsira rakták. A két halottaskocsi a bárók ünnepélyes kíséretével Székesfehérvárra vitte a holttesteket, ahol a menetet a város papsága fogadta, akik bekísérték a Szűz Mária bazilikába, ahol ravatala felett egész éjjel énekeltek. „Reggel csináltak egy sírhelyet, egy régi sírt találtak, amelybe egy száz évvel ezelőtti királynét fektettek, aki Károly lengyel király leányaként született. Uramat, akinek Isten legyen kegyelmes, feleségét és a megtalált királynét együvé fektették, a bíboros misét mondott és utána nagy tisztelettel eltemették, hogy azt mondják nem volt soha király ilyen tisztelettel eltemetve.” 

Brandenburgi György értesülése, miszerint a sír ásásakor egy száz évvel korábban eltemetett királyné sírját találták meg, aki Károly lengyel király lánya volt, nehezen értelmezhető, hiszen Károly nevű lengyel király nem létezett. Brandenburgi György saját bevallása szerint nem volt jelen Ulászló temetésénél, csak hallomásból értesült az eseményekről, a királynéi sír korára vonatkozó „száz évvel ezelőtti” kifejezés pedig leginkább egyszerűen régiként értelmezhető. A legvalószínűbb, hogy az 1349-ben pestisben elhunyt és valószínűleg a székesfehérvári bazilikában eltemetett Luxemburgi Margitról, I. Lajos király első feleségéről, IV. Károly cseh király lányáról, illetve a Böhmen szó „Bolen”-ként való félreértéséről lehet szó. Ez azonban nem visz közelebb a sír helyének meghatározásához. A sír pontos helyére vonatkozóan Bethlen Farkas tudósítása II. Lajos temetéséről tartalmaz egy igazán fontos adatot: „Miután ezeket elvegeztek, Lajos király tetemet ugyanannak az évnek, azaz 1526 novemberének 9. napján, uralkodásának tízedik évében, ugyanott, Székesfehérváron, a Szent Szűz templomában, Szent Imrének és saját atyjának, Ulászlónak sírja közé, a bevett szokás szerint, teljes tisztelettel eltemettek.” Szent Imre sírjának helyét a székesfehérvári bazilika déli pillérsorában, a keletről számított első és második pillér között határozta meg Szabó Zoltán. Ezek szerint Ulászló sírja ennek a boltszakasznak a vonalában, attól északra a főhajóban, vagy délre a déli mellékhajóban lehetett. Mindkét helyen ismerünk olyan sírt, amely szóba jöhet II. Ulászló sírjaként. A déli mellékhajó oldalfalának belső oldalán, a keletről számított 2. boltszakaszban 2004-ben került elő egy falazott sír déli fala. A sír nagy részét egy 18. századi boltozott csatorna elpusztította, így szélessége nem mérhető, de kb. 82 cm-re tehető. Hossza 211 cm volt, kövekből rakott falai kb. 25-30 cm vastagok. A déli fal felső síkja is fennmaradt, ami egyértelműen a mellékhajó Anjou-kori vörösmárvány padlójának szintjéhez igazodik, és mintegy fél méterrel alacsonyabb a Mátyás-korban itt kialakított padlószintnél. Ezek alapján a sír bizonyosan a 14–15. századból és nem a 16. század elejéről származik. Ezért csak abban az esetben tarthatnánk II. Ulászló sírjának, ha azt feltételeznénk, hogy a királyt és feleségének, illetve a 14. századi királynénak a csontjait egyszerűen a szűk 14. századi sírban helyezték volna el. Brandenburgi György szövege alapján ez a lehetőség nem zárható ki, ám mégsem tűnik túl valószínűnek. Furcsa lenne ugyanis a sír helyének kiválasztása: a sír pontosan az I. Lajos által emelt Szent Katalin kápolna keleti árkádnyílása előtt volt, így egy síremlék elzárta volna az átjárást itt a kápolnába, mindamellett meglehetősen félreeső helyen is volt. Továbbá e sír és a Szent Imre sír között nincsen másik későközépkori sír, amely egyértelműen azonosítható lenne II. Lajosnak Bethlen Farkas által említett sírjával. Csak tőle nyugatabbra, a keletről számított 2. pillér vonalában került elő Henszlmann Imre 1864-es ásatásán egy boltozott, téglából épült későközépkori sírkamra (XCII/3. sír), amelynek déli felét egy 18. századi, északi részét pedig később, egy 1912-ben épült csatorna pusztította el, így ma már semmi sem maradt belőle.

 

 

Logikusabbnak tűnik II. Ulászló sírját a Szent Imre sírtól északra, a templom főhajójában keresni. Itt sokkal előkelőbb helyen, a templom főtengelyében, közvetlenül a Mátyás-sír mögött egy nagyméretű téglasírt (XLIV/3. sír) tárt fel 1874-ben Henszlmann Imre (Henszlmann jelzése szerint B sír). A sírt egy hozzá képest kissé ferde tájolású másik, feltehetően korábbi téglasír (XLIV/4. sír) déli oldalához építették hozzá, olyan módon, hogy a korábbi sír déli falát használták fel a nagyobb, későbbi sír északi falaként. A nagyméretű téglasír már metszette azt az elbontott későközépkori sírt, amit mi Mátyás ideiglenes sírjaként feltételeztünk (I/3. sír). A nagyméretű sír mélysége és falazatának magassága lényegében megegyezik a tőle nyugatra lévő végleges Mátyás-síréval. Az újabb sír építésekor kiterjesztették azt a széles alapozást is kelet felé, amely a Mátyás-sír körül volt. Ez azt jelenti, hogy II. Ulászló tumbáját is egy, a Mátyáséval egybeépített lépcsős talapzatra helyezték a kanonoki kórus közepén. E síroktól délre, a Szent Imre sírtól északra szintén előkerült egy falazott későközépkori sír (I/2. sír), amelynek helyzete megfelel annak a lokalizációnak, amelyet Bethlen Farkas II. Lajos sírjáról mond. E sír mélysége és falazatának magassága egyezik a feltételezett II. Ulászló-sírral. Valószínűnek tartjuk, hogy ez, a templom főhajójában, közvetlenül a Mátyás-sír mögött kialakított, nagyméretű sír lehetett II. Ulászló és Anna királyné közös sírja, míg az északi szomszédságában lévő korábbi sír Luxemburgi Margit királyné 14. század közepi sírja.

 

 

II. Ulászló temetkezési helyének kiválasztásával egyértelműen elődje, Mátyás király példáját követte. Ugyanakkor arra semmi nyom nem utal, hogy II. Ulászló folytatta volna a székesfehérvári bazilika Mátyás által megkezdett, de félbehagyott nagy átépítését. Ő maga bizonyosan nem az új szentélybe temetkezett, így kérdéses, hogy egyáltalán használható volt-e az az ő halálnak idején. Önmagában persze a szentélyboltozat befejezése nem lehetett sem túl nagy sem túl látványos munka, és talán csak ezért nem maradt fenn róla írott forrás. Bonfini sem tett róla említést részletes krónikájában, ám ő már 1497-ben befejezte munkáját. Így nem tudhatjuk, hogy vajon II. Ulászló hozzájárult-e a saját temetkező-templomának választott bazilika építéséhez.

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér