A 11. századi magyar uralkodók közül a legrejtélyesebb sors I. András király fiáé, Salamoné. Bár több mint egy évtizedig vezette az országot, emlékezetét befeketítették ellenfelei, akik trónjától és hazájától is megfosztották. Mégis talán ő az egyetlen középkori királyaink közül, aki háborítatlanul nyugszik sírjában.

 

 

I. Béla halála után Salamon gyakorlatilag ellenállás nélkül vonult be veje, IV. Henrik német-római császár kíséretével az országba. Béla fiai, Géza, László és Lampert a dinasztia történetében szinte hagyományos menedékként szolgáló Lengyelországba húzódtak vissza – oda, ahol az egy generációval korábbi családi konfliktus miatt maguk is születtek. Salamont már 1057-ben ifjabb királlyá koronázták (emiatt mérgesedett el apja, I. András és öccse, I. Béla viszonya), hazatérte után újabb koronázásra került sor 1063-ban Székesfehérváron, Henrik császár jelenlétében, ami nyilván elismerése volt a német támogatásnak (ha klasszikus hűbérnek nem is). Az akkor még gyermek Salamon helyzete azonban jelentős támogatói réteg hiányában nem lehetett túl stabil, így Moson várába, a nyugati gyepű közelébe húzódott vissza, amíg a béketárgyalások folytak unokatestvéreivel. Bár jogilag teljesen törvényes uralkodó volt, a trónkövetelő Gézát és Lászlót II. Boleszláv lengyel herceg katonailag is segítette.

 

 

Béla fiai apjuk hercegségét kapták meg végül, az egyezséget feltehetően a főurak józanabb csoportja hozta tető alá. A Képes Krónika így ír róla: „A püspökök és a többi egyházi férfiak állhatatosan igyekeztek azon, hogy békét szerezzenek köztük; kiváltképpen Dezső püspök csillapította, intette és nyájas rábeszéléssel szelídítette Géza herceg lelkét, hogy adja át békével az országot Salamonnak, habár ő az ifjabb, és tartsa meg békében a hercegséget, amelyet már atyja is birtokolt. Üdvös rábeszélésére Géza felhagyott a civódással, engedett.” Ekkor a kiskorú király még özvegy édesanyja, Anasztázia befolyása alatt állt, aki Salamonnal és annak jegyesével, Judittal, IV. Henrik császár testvérével tért vissza az országba 1063-ban. 

A kibékülés után, 1064 tavaszán sor került Salamon újabb megkoronázására is Pécsett, ahol maga Géza helyezte a fejére a koronát. A koronázás másnapján azonban tűz ütött ki, amely elpusztította a székesegyházat és püspöki palotát. A helyzet feszültségét mutatja, hogy Salamon és Géza egyaránt a másikat vádolta gyújtogatással. Sietve elmenekültek a helyszínről, és csak akkor békültek ki újra, amikor kiderült, hogy mindketten ártatlanok. Mindazonáltal a király és a hercegek viszonya az első években kiegyensúlyozott lehetett, annyira, hogy még a krónika szerzője sem fukarkodik dicsérettel: „Salamon királyt heves lelkülete, bátorsága elragadta, és csapatával a legmeredekebb hegyoldalban hatolt fel a pogányokhoz; azok meg sűrűn szórták rá nyilaik záporát. Géza herceg, amilyen óvatos volt, mindig a menedékesebb lejtőn hatolt fel, nyilakat szórt a kunokra...” – írja a kunok (úzok) ellen 1068-ban vívott kerlési csatáról. Persze a „heves lelkület és bátorság” kevés volt, ha az eseményeket megörökítő krónikát később Géza fiának, Kálmánnak a parancsára jegyezték le. Így a szöveg elsősorban László hősiességét emelte ki, és a csatából is csak az a részlet maradt fenn a köztudatban, hogy László miként szabadította meg a leányt a kun (úz) vitéz fogságából.

A király és a hercegek viszonya végül a nándorfehérvári ostrom (1071) után torkollott konfliktusba, mégpedig a zsákmány elosztása miatt. Az ostromot a besenyők támadása váltotta ki, amit a görög kézen lévő Nándorfehérvár őrsége tétlenül nézett. Itt tűnik fel a történetben Vid, bácsi ispán alakja, aki a hadjárat egyik főszereplője lehetett. Vid I. András korábbi híve volt, aki később – a krónika szerint – az ifjú király valóságos rossz szellemévé vált, hiszen nem sokkal később már a hercegek elpusztítására biztatta őt. Szinte népmesei alakként megjelenik a krónikában a gonosz Vid ispán ellenpárja, a jóságos Ernyei ispán is, aki a hercegekkel való megbékélésre próbálta rábírni az uralkodót. A krónika szerzője a nándorfehérvári ostrom történetében is Vid ispán kapzsiságát teszi felelőssé a kirobbanó konfliktusért. A hercegek szerint ugyanis a jogos harmadolás helyett a király négyfelé osztotta a zsákmányt: a hercegek negyede mellett ugyanennyit kaptak a harcosok, illetve Vid, valamint veje, Ilia ispán is. Az ostromot megelőző besenyő támadás elsősorban Vid birtokát sújtotta és Nándorfehérvár ostromában is főleg ő játszott vezető szerepet, így az osztozkodás akár logikus is lehetett, ám a hercegeknek nyilván nem tetszett. Salamon pedig sértve érezhette magát, hogy Niketasz, a vár bizánci parancsnoka Gézának és nem neki adta meg magát, ahogyan katonái is, tartva a királyra nagy befolyást gyakorló Vid bosszújától. A bizánciak később is Gézát igyekeztek megnyerni maguknak: a császári családból származó feleséget adtak neki, hogy ezáltal is szítsák az ellentétet a magyar királyi családon belül és ezáltal gyengítsék az ellenséges Magyarországot. Mindezt Salamon nem is vette jó néven, és a bizánci konfliktusban elsődlegesen érintett Vid maga is tüzelte őt a hercegekkel való leszámolásra. Salamon végül nyílt színvallásra késztette a hercegeket és egy újabb görög hadjáratra szólította fel őket, Nis városa ellen. László azonban ekkor már nyíltan szembeszállt a királlyal: nem csak a hadjárattól maradt távol, hanem Oroszországba szökött, hogy segítséget kérjen Salamon ellen, majd innen Csehországba ment ugyanezzel a céllal. Testvére, Lampert ugyanakkor Lengyelországba ment segítségért. Közben Géza seregével a királyi székhely, Esztergom alá vonult. Az összecsapás ekkor azonban még elmaradt: Salamon és Géza túszokat cseréltek, majd fegyverszünetet kötöttek – ezt azonban mindkét fél arra használta fel, hogy sereget gyűjtsön. Salamon körbejárta a Dunántúlt és összegyűjtötte német szövetségeseit. 1074 tavaszán a szekszárdi monostorban tartott haditanácsot, ahol határoztak a támadásról, ám a hercegek apja, I. Béla által alapított monostor apátja kihallgatta és elárulta a tervüket Gézának. Ennek ellenére a királynak Kemejnél (Szolnok közelében) sikerült rajtaütnie Géza seregén, de maga a herceg elmenekült és három héttel később Mogyoródnál csatlakozott László magyar-cseh seregéhez. Itt a hercegek – szövetségesük, Ottó olmützi herceg jóvoltából – diadalt arattak a király felett. A csehek levágták Vid és Ernyei ispánt is, a király pedig ismét a nyugati határszélre, Mosonba menekült.

 

 

„Midőn pedig Mosonba ért Salamon, meglátta őt az anyja, sírva fakadt fölötte, hiszen méltán sirathatta egyetlen fiát, akinek annyi jószágát vette el Isten; dorgálta őt ily szavakkal: ‚Kedves fiam, sohasem hallgattál tanácsomra, sem Ernyei tanácsára, sem más híveidre; mindig csak Vid szava után jártál, és íme tönkretetted magadat meg a tieidet! Nemde mindig javallottam és mondottam: elég neked Magyarország koronája, és add békességgel atyádfiainak a hercegséget. Most aztán Vidből nem lehetett herceg, de neked sem lesz többé koronád.‛ Ennek hallatára haragra gyúlt a király, arcul akarta ütni anyját, felesége azonban lefogta a kezét.”

De kik is voltak ezek a nagyhatalmú ispánok, akik közül némelyik a krónika szerint „úgy uraskodott a királyon, mint iskolamester a növendékén”? Ha elolvassuk a Képes Krónikát, feltűnhet, hogy a korszakban a korábbiakhoz képest megnövekszik a király kíséretében lévő, névvel lejegyzett ispánok száma. Nem csupán Salamon, hanem Géza oldalán is név szerint említik őket. Valóban aktívabbá váltak a 11. század utolsó harmadában az előkelők? Míg Szent István első generációs ispánjai közül nem egy a király rokona, általában sógora volt, és a többiek is személyesen neki köszönhették karrierjüket, Salamon idejében már az ispáni famíliák második, harmadik generációja élt, akik öröklés jogán jutottak tisztségükhöz és jószágaikhoz. Ők a királyi családon belüli viszályokban meglátták a lehetőséget vagyonuk és befolyásuk gyarapítására. Ennek köszönhetően már kellően vagyonosakká váltak az önálló politikai szerepvállalásra is. Ezt igazolja az is, hogy a nyugati grófokhoz hasonló kulturális igényekkel léptek fel: éppen ebből az időből van adat az első magánmonostor alapítására: a kaposszentjakabi bencés templom felszentelésén 1067-ben Salamon és Géza is megjelent Atha nádor meghívására.

 

 

Salamon tehát a nyugati határszélre szorult, azonban továbbra is teljes jogú királya volt az országnak – még ha ezt érvényesíteni nem is tudta. A német császárság továbbra is támogatója maradt, IV. Henrik hadjáratot indított a megsegítésére. A német sereg Vácig jutott, de Gézának sikerült megvesztegetnie a vezéreit, akik visszafordulásra bírták a császárt. Ezután a német támogatás is mindinkább meggyengült, hiszen Henriket lekötötte a pápával folytatott hatalmi küzdelem, vagyis az invesztitúraharc, amely során 1077-ben a német császárt kiátkozta Gergely pápa.

A krónika ugyan rendre arról emlékezik meg, hogy a testvéreknek feltett szándékuk volt, hogy visszaadják az országot a törvényes királynak, tevékenységük viszont arra utal, hogy ez komolyan aligha merült fel bennük. Géza továbbra is Bizánccal tartott fenn jó kapcsolatot, hiszen a német-római császár nem ismerte el uralmát. Ennek jele, hogy koronát kapott Bizáncból – ez a mai Szent Koronának az alsó része.

Salamon megfelelő források hiányában (az országnak csak egy kis sávját birtokolhatta) mindinkább elszigetelődött Pozsony várában, s bár 1081-ben végül is lemondott a trónról, László mégis fogságba vetette Visegrádon. Lászlónak ez a lépése azonban olyan felháborodást keltett az országban, hogy 1083-ban, az első magyar szentek avatásának alkalmából kénytelen volt szabadon engedni őt. A külföldre menekülő Salamon a besenyőkkel szövetkezve 1087-ben próbálta hatalmát visszaszerezni, ám ezt a vállalkozását sem koronázta siker. Mikor a besenyőkkel együtt később Bizáncra támadt és vereséget szenvedett, a csata után nyoma veszett. Feltehetően halottnak vélték a kortársai, felesége, Judit biztosan, hiszen egy évvel később férjhez ment I. Ulászló lengyel fejedelemhez.

„...(Salamon) barát ruhában Fejérvárra mene. S midőn bátyja László a Boldogságos Szűz egyháza csarnokában saját kezével alamizsnát osztogata, ő is, úgy mondják, kapott közöttök. Kit is, a mint rá tekintett, László mindjárt megismere, s az alamizsnaosztásból megtérve szorgalmatosan kerestete, nem azért, hogy ártani akart volna neki; ő azonban, rosszat tévén föl felőle, eltávozék onnan az Ádriai tenger felé, hol is Póla nevű városban haláláig igen nagy szegénységben, vezeklésben tölté életét. Ott is fekszik eltemetve, mert haláláig soha vissza nem tért feleségéhez.” Kézai Simon Magyar Krónikájában így szerepel Salamon életének utolsó fejezete (bár Kézai a feleségét tévesen Zsófiának nevezi), s a Képes Krónika is hasonlóképpen ír róla: „Bement a sűrű sötét erdőbe; emberei mit sem sejtettek, úgy ment el tőlük: soha többé nem tért vissza. A sok viszontagság megtörte, meglátogatta a Szentlélek: a viszontagságok nem keményítették meg még jobban, nem hadakozott tovább szabad akarattal Isten igaz ítélete ellen, de megérezte a korholó Isten nagy irgalmú kezét, felnyögött tetteinek emlékezetétől, és amennyire igaz emberi ítélettel elgondolható, bánatos szívvel vezekelt, hogy elégtételt adjon bűneiért. Szerencsés kénytelenség, mely a jobbra hajt: mert bizonnyal igaz, hogy akit a világ gyűlöl, azt szereti Isten. Salamon király nemes teste királyi gyönyörűségben nevelkedett: most megtörve fekszik a porban és hamuban; és aki előbb ideigtartó javakért küzdött, most csupán a mennyeiekre törekszik. Életének minden idejét ugyanis zarándoklásban, imádságban, böjtben, virrasztásban, fáradozásban és ájtatosságban végezte. Kálmán király idejében egyszer Magyarországon is látták, de nyomban eltűnt, és soha többé nem mutatkozott. Polában, Istria városában távozott el a világtól az Úrhoz, ott is van eltemetve. Felesége és anyja Admontban nyugszanak.”

 

 

Salamon történetét ellenségei írták meg, így valóságos személyiségéről keveset tudunk. Apja meggyilkolása után néhány évvel kisgyermekként került a trónra. Nála idősebb unokatestvéreitől kezdettől fogva joggal tartott és amikor konfliktusba keveredett Bizánccal, a bizánci diplomácia könnyedén felszíthatta a köztük feszülő ellentéteket. Unokatestvérei végül egy cseh sereggel arattak felette győzelmet, ő pedig hiába bízott német szövetségeseiben, azok cserbenhagyták. Mikor belátva vereségét megbékélésre törekedett Lászlóval, az börtönbe vetette őt. Ekkor László és a vele szövetséges Bizánc ellenségeihez, a besenyőkhöz fordult, de ismét alulmaradt. Ekkor mondott le végképp királyi jogairól és vonult el messze országától, a német-római birodalomhoz tartozó Isztriára. László azonban úgy tűnik ide is utána próbált nyúlni: 1091-ben hadjáratot indított az Isztriával szomszédos Horvátországba, de egy váratlan kun támadás hazatérésre kényszerítette. Ezután László gyökeres külpolitikai irányváltást hajtott végre, és békét kötött legnagyobb korábbi ellenfelével, IV. Henrik császárral is. Ebben lehet, hogy az a remény is közrejátszott, hogy így kézre kerítheti unokaöccsét, akinek trónját bitorolta. Bár ez nem sikerült neki, az utóda, Kálmán idejében szerkesztett krónika – amely alapjául szolgált minden későbbi magyar krónikának – eredményesen feketítette be Salamon emlékezetét és magasztalta fel a tőle a trónt elorzó testvérpárt: Gézát és Lászlót. Lászlót egy évszázaddal később a hozzá hasonlóan bizánci befolyást képviselő III. Béla szentté is avattatta, végképp a feledés homályába borítva ezzel trónra kerülésének sötét történetét.

A vesztes Salamonnak viszont nem adatott meg a történelem igazságtétele, sőt még az sem, hogy rangjához méltó sírban temessék el. Bár elődeihez és kortársaihoz hasonlóan ő is minden bizonnyal időben gondoskodott egy olyan egyházi alapítványról, ahol sírja felett majd klerikusok imádkoznak a lelki üdvéért, erről az ellenségei által szerkesztett krónika mélyen hallgat. 

 

 

Ezt a csendet azonban lehet, hogy a régészetnek sikerül megtörnie. Tóth Sándor művészettörténész figyelt fel arra, hogy Pilisen (a mai Pilisszentkereszten), a III. Béla által alapított ciszterci monostor romjai közül Gerevich László ásatásai során előkerült néhány olyan kőfaragvány, amely szoros rokonságot mutat az I. András király által emelt visegrádi Szent András monostor faragványaival. Ő vettette fel, hogy ezek a kövek egy Salamon király által alapított monostor maradványai lehetnek. Egy francia történész 19. század végi munkájában – sajnos forráshivatkozás nélkül – valóban utalt arra, hogy a pilisi ciszterci monostor egy korábbi bencés monostor helyére épült. Ennek a bencés monostornak néhány falmaradványát sikerült is Gerevichnek feltárnia. Mivel Pilis királyi birtokon fekszik, így nem kétséges, hogy ez a korai monostor királyi alapítású lehetett. Mivel a Gellért-legendából úgy tudjuk, hogy I. András csak két monostort alapított: egyet Visegrádon, egyet pedig Tihanyban, így aligha marad más lehetőség, mint hogy I. András fiában, Salamon királyban keressük a pilisi bencés monostor alapítóját. A távoli Pulában, száműzött remeteként elhunyt uralkodónak azonban esélye sem volt arra, hogy testét saját monostorában helyezzék örök nyugalomra.

A pulai Mária Mennybemenetele székesegyházban főoltárként áll egy átfaragott római kori márványszarkofág, amelyben több szent csontjait, köztük boldog Salamon magyar királyét is elhelyezték a középkorban. A remete királynak ugyanis helyi tisztelete alakult ki a városban, bár szentté sosem avatták. Ugyan jámbor életének híre Magyarországra is eljutott, ez László uralkodását már nem veszélyeztette. Még ha a kortársak közül néhányan nehezményezték is volna a módszert, ahogyan unokatestvérei kiszorították örökségéből a törvényes királyt, Pula ideális messzeségben feküdt a Kárpát-medencétől: az Adria-partjára kevesen zarándokolhattak el a sírjáig. 

A sors különös igazságtétele mégis, hogy míg Géza és László sírjai ma már feldúlva, szétrombolva és elfeledve pusztulnak a föld alatt, a száműzött Salamon csontjai évszázadok óta békében, és tisztelettel övezve pihennek az őt befogadó Pula katedrálisának főoltárában.

 

Kovács Olivér – Buzás Gergely