I. László kétségkívül a legnagyobb hatású uralkodó volt a magyar trónon az államalapító Szent István után. Évszázadokon át senkinek sem volt kétsége, hogy Nagyváradon temették el a királyt, ám egy 1900-ban nyilvánosságra hozott hibás oklevélolvasat máig hatóan összezavarta sírjának emlékezetét.

 

 

László az Árpád-ház 11. századi történelmének egyik legjelentősebb hatású uralkodója volt, de az utókor gondosan ápolt emlékezetével, sőt alakjának utólagos, 12. század végi szentté avatásához kapcsolódó kimunkálásával, a „lovagkirály” 13. századtól élő, de igazán a 14. században, az Anjouknak és Zsigmond királynak köszönhetően nagy karriert befutó mítoszával olyan nemzeti ikont formáltak belőle, amelyet a halála óta eltelt több mint kilencszáz esztendő során szinte valamennyi politikai elit fel tudott használni. Szent László valódi személyisége persze már megismerhetetlen, azonban pusztán a tények egy ellentmondásos, korántsem minden elemében pozitív hatású életpályát vázolnak fel.

 

I. László 1046-ban született I. Béla és Piast Richeza lengyel hercegnő második fiaként. Apjuk halála után, 1063-ban a három fiú (Géza, László és Lampert) rövid időre Lengyelországba menekült, majd kiegyeztek Salamonnal, az ország törvényesen megkoronázott királyával, s 1065-ben megkapták apjuk egykori hercegségének területét. Az ezt követő konfliktusokat Géza és Salamon történeténél már felidéztük. A trónharcok első szakaszában László még a háttérben maradt, bár a források szerint ő – azaz az általa vezetett cseh-magyar haderő – segítette Gézát a mogyoródi győzelemhez 1074-ben, ami ugyan a bátyját juttatta trónra, ám innen már egyenes út vezetett számára is a koronáig. Géza 1077-ben bekövetkezett halála után László foglalta el a helyét és folytatta az állóháborút az ország nyugati peremére szorított Salamonnal. Géza halála után ugyan nyilván megkoronázták, de 1081-ig, amikor is Salamon lemondott a koronáról, csak ellenkirálynak tekinthető. Legitimitását saját maga sem érezte teljesnek még Salamon lemondása után sem, hiszen fogságba vetette a korábbi királyt. Salamont végül kénytelen volt szabadon engedni, de feltehetően egész annak haláláig tartott a visszatérésétől. Érdekes egybeesés, hogy akkor támadt fel az érdeklődése a Tengermellék iránt, amikor a legendák szerint Salamon Pólában élt. Lehet persze, hogy elsősorban a nővére, Zvonimir király özvegye kérésére avatkozott be a horvát trónviszályba, de nem kizárt, hogy a gyakorlatilag puccsal eltávolított korábbi magyar királyt is kézre akarta keríteni a Pólával szomszédos Horvátországba vezetett hadjáratok során. Mindez persze csupán feltételezés, hiszen Salamon sorsa teljes bizonyossággal nem ismert.

Ha már külpolitika: feltehetően második házasságaként László a német belviszály farvizén lavírozva támogatót próbált találni magának Salamonnal szemben, 1078-ban, amikor feleségül vette Rajnai Rudolf sváb herceg lányát, Adelhaidot. A Salamont támogató IV. Henrikkel szemben ellenkirályként fellépő após sajnos alig két évvel később elesett az elsteri csatában, így ez a külpolitikai kapcsolat csődöt mondott, de annyi hozadéka azért volt, hogy a IV. Henrikkel szemben szintén ellenséges Gergely pápa Gézával ellentétben László királyi rangját már elismerte. Lászlónak Adelhaiddal közös lányuk, Piroska majd egy évtizeddel apja halála után a bizánci trónörökös, majd császár, Komnénosz János felesége lett, s 1118-ban életet adott az évszázad leginkább ambiciózus bizánci uralkodójának, I. Manuélnak. I. László persze még nem sejthette, hogy évtizedekkel később egy bizánci császár nagyapja lesz. Bár Bizánccal már bátyja, Géza szoros kapcsolatokat épített ki, Lászlónak a keletrómai császársággal való viszonyát inkább néhány balkáni betörés határozta meg. A bizánci érdekszférába eső Horvátország bekebelezése sem tett jót a két állam viszonyának. Az akkor éppen zűrzavarral küzdő Bizánc erre ellencsapásként a kunokat szabadította Magyarországra. A horvátországi térhódítás miatt László a pápával is összekülönbözött, aki nem ismerte el az ő dominanciáját a Tengermelléken. Ekkor László ismét a pápával szemben álló IV. Henrikhez közeledett, akit nem zavart az Adriánál a magyar térnyerés.

 

 

Az átformált ország

 

László már 1077-ben, trónra lépését követően új törvényeket adott ki, amelyet még két törvénykönyv követett haláláig. Ezek jogtörténeti elemzését már többször elvégezték: elsősorban a magántulajdon védelmére születtek roppant szigorú büntetési tételek, valamint törvényeivel az ország népességének meghatározó részét kitevő szabadok jogait korlátozta erőteljesen. Míg Szent István idején még csak két kategória létezett: a szabad és szolga, László korára a szabadok jelentős része különböző kötöttségek alá került. Azok, akik nem rendelkeztek saját birtokkal, a lakóhelyüket és megélhetésüket biztosító föld ura előtt kénytelenek lettek szabadságuk egy részéről, vagy akár egészéről lemondani. Nem jártak jobban a legjobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező katonáskodó szabadok, a milesek sem, akik az ispánok alárendeltségébe kerültek, elveszítve korábbi személyi szabadságukat. Bár a szabadoknak a legelőkelőbb része, akiket ekkor már nemeseknek (nobilis) neveztek, megőrizték a teljes szabadság látszatát, valójában ők is kiszolgáltatottá váltak a királyi hatalommal szemben. A nemesek legmagasabb presztízsű csoportját alkotó ispánok Szent László koráig a nyugati grófokhoz hasonlóan életfogytiglan és – ha volt megfelelő utóduk –, örökölhetően birtokolták ispáni tisztségüket, amely a hatalmas, országrésznyi megyék feletti uralmat jelentette. Ennek a rendszernek a következetes, működési szintű átalakítása I. László vagy Kálmán király idején történt meg. A pontos dátum a források kis száma miatt ma már nem határozható meg, de amikor a 12. századtól már egyre több adattal rendelkezünk az ispánok személyéről, azt látjuk, hogy egy-egy ispán csak néhány évig töltött be adott tisztséget, majd más ispánság élére került. A király tehát kénye-kedve szerint cserélhette fel személyüket egy-egy megye élén, az ispánság időleges hivatallá vált. Ezzel párhuzamosan a nagy területű régi megyéket is jóval kisebbekre darabolták szét.

Az új berendezkedéshez a minta már nem a nyugat volt, mint Szent István idején, hanem elsősorban Bizánc, ahol a 11. század közepén jelent meg, majd éppen Szent László korától, az 1070-es évektől terjedt el egyre nagyobb mértékben a pronoia-rendszer. Ez annyit jelentett, hogy az uralkodó egyes tisztségek vagy feladatok fizetségeként meghatározott időre – mintegy igazgatásra – adományozott földbirtokokat, amelyeket így értelemszerűen nem lehetett örökölni sem. A bizánci állam új berendezkedését maga László is jól ismerhette.

Az új törvények és az igazgatás átalakítása ugyan jelentősen megnövelte a király hatalmát, hosszú távon azonban csökkentette az ország versenyképességét: az ispánok a rövid, kiszámíthatatlan hivatali idő miatt „rablógazdálkodásra” tértek át a hosszú távú építkezés helyett, a társadalomban csökkent a motiváció, nem kezdtek el felhalmozódni jelentős magánvagyonok. A 12. századi Európa technikai, mezőgazdasági innovációja így már csak korlátozottan jelent meg a magyar királyságban, vagyis az ország leszakadása Nyugat-Európáról már ekkor kezdetét vette.

 

 

Királysír, vagy királysírok?

 

László elődeihez hasonlóan több egyház alapítványt hozott létre. Még uralkodása első felében, István király szentté avatásához kapcsolódva hozzákezdett a Székesfehérvári Szűz Mária bazilika újjáépítéséhez. Szintén István szentté avatásához kötődik a Bihar megyei Szentjobb apátságának 1083-as alapítása is, ahová a Mercurius fehérvári kanonok által ellopott Szentjobb ereklyét helyezte el, a tolvaj Mercuriust pedig a monostor apáti székébe száműzte. Nem csak Szent István társaskáptalanjáról gondoskodott László, de a Péter király által alapított, ám félbemaradt budai prépostság befejezéséről is. A legtöbb egyházi alapítására uralkodása utolsó éveiben került sor: így Somogyváron 1091-ben, Bátán 1093-ban hozott létre bencés monostort, és talán az ő műve Kolozsmonostor alapítása is Kolozsvár régi ispáni várának sáncai között.

Ezekben az években került sor a legjelentősebb alapítására is a Bihar melletti Váradon. 1091-ben az országra törő kunok elpusztították Bihar várát, amit már a besenyők 1068-as támadása is megtépázott. A bihari püspökség központja ezután kerülhetett át végképp Egerbe, ahová már az 1060-as években is ideiglenesen átköltözött a püspök, ugyanis Bihar ekkor végképp elvesztette hercegi rezidencia szerepét is: 1091-ben Álmos herceg a frissen meghódított Horvát királyság élére került. Ám a bihari régió rangja még nem tűnt el nyomtalanul: László 1093-ban másik unokaöccsét, Álmos bátyját, Kálmán herceget kívánta az egri püspöki székbe helyezni – minden bizonnyal, hogy Álmos előtt megtisztítsa az utat a trón felé. De Kálmánnak, aki idősebb fiúként a trónutódlásra várt, ez elfogadhatatlan volt, így inkább – a családi hagyományokat követve – Lengyelországba menekült. László tehát minden bizonnyal másik püspököt nevezett ki Egerbe, a lerombolt Bihar mellett pedig egy jobban védhető helyen, a Sebes-Körös partján új várat emelt: Váradot. A kör alaprajzú vár nagy poligonális lakótornyát, amelyben kápolna is volt, a 16. századi hagyomány Szent László építkezésének tartotta. A vár közepén, a lakótorony mellett László király társaskáptalant alapított 24 kanonok számára. Erről a váradi káptalan 14. században készült oklevélgyűjteménye emlékezik meg. Lászlót minden bizonnyal Szent István és Péter király példája ösztönözte a társaskáptalan megalapítására, ami mögött feltehetően már ekkor az a szándék állt, hogy később ide temetkezzen. A váradi prépostságnak akkor változott meg a státusza, amikor 1095-ben, nem sokkal László halála előtt Kálmán herceg belátta, hogy külföldről kevesebb esélye van a trón megszerzésére, így kiegyezett Lászlóval: elfogadta a püspöki méltóságot és hazatért. Mivel addigra az egri püspöki szék már foglalt lehetett – és ebben a korban a püspököket még nem lehetett áthelyezni egyik egyházmegyéből a másikba – László Kálmán számra egy új egyházmegyét hozott létre a váradi káptalanra alapozva, amelynek egyházmegyéjét az egri püspökségből szakította ki. Kálmán persze nem maradt sokáig váradi püspök: László hamarosan bekövetkezett halála után azonnal királlyá koronáztatta magát. A váradi egyház státuszának változása azonban már nem befolyásolta László temetését, amelyre itt a templom közepén került sor. A váradi alapítás körüli mozgalmas eseményekről így számolt be később a Képes Krónika:

„ … Ezután Bihar vármegyében a Körös folyó mellett vadászat közben talált egy helyet, ahol angyali intelemre elhatározta, hogy monostort épít Szűz Mária tiszteletére: ezt a helyet Váradnak nevezte. …

Előre tudta a király Kálmánról, hogy vérontó lesz: ezért akarta egri püspökké tenni. Meghallotta ezt Kálmán és ugyanazon éjjel kimenekült Lengyelországba, mert tudta, hogy apját és nagyapját tisztességgel fogadták Lengyelországban…

A király … amikor Csehország határára ért, nehéz betegségbe esett; összehívta főembereit, követségbe küldte Marcel prépostot és Péter ispánt Kálmánhoz, hogy térjen vissza Magyarországra. … Szentséggel és kegyelemmel telve költözött át az angyalok társaságába uralkodásának tizenkilencedik esztendejében, és Váradon temették el saját monostorában, az Úr 1095-ik évében, július 29-én, vasárnap.”

A temetésnek egy csodás epizódját örökítette meg a László királynak a szentté avatása alkalmával írott nagyobbik legendája, amely világosan igazolja, hogy a váradi temetés magának Lászlónak az akarata szerint történt:

"Míglen a hívek a nyári napok hősége és a hosszú út miatt haboztak, hogy testét Váradra vigyék-e (ugyanis az ő meghagyása szerint ide kellett volna temetni, de úgy látszott, hogy okosabb a fehérvári egyház mellett dönteni, minthogy az volt közelebb) egy fogadóhoz értek, ahol a fáradtságtól és a szomorúságtól elaludtak. Miután elnyomta őket az álom, a kocsi melyre a testet rakták, mindenféle állati vonóerő nélkül magától indult Váradra a helyes úton. Felébredvén nem találták a kocsit, és vigasztalhatatlanul futkostak szerte a vidéken, amíg meg nem találták a Várad felé magától futó szekeret, s a ráhelyezett szent testet. Látván hát a csodát, hogy tudniillik a boldog hitvalló testét isteni erő viszi ama helyre, ahová temetkezését maga választotta, hálát adva annak, aki félelmetes az ő szent helyén, útjukat minden habozás nélkül Várad felé vették."

Szent László váradi templomát a 19-20. században végzett ásatások nyomán egyhajós épületként képzelhetjük el, amelynek közepén alakították ki az alapító király sírhelyét. A kis románkori templomot az Anjouk és Zsigmond király uralkodása alatt építették át hatalmas gótikus katedrálissá, ahová az utolsó Anjou uralkodó: Mária királynő és férje Zsigmond király is temetkezett. Nagy Lajos király és Futaki Demeter püspök Kolozsvári Mártonnal és Györggyel elkészítettette a templomba Szent László, Szent István és Szent Imre élet nagyságú bronzszobrát, később pedig Mária és Zsigmond felállíttatta a székesegyház előtt Szent László bronzból öntött lovasszobrát is.

László király váradi sírjából feltehetően az 1192-as szentté avatás alkalmával emelték ki a koponyát, amely a ma ismert herma elődjébe került, amelyet a sír fölött helyeztek el. A koponyaereklye csaknem megsemmisült 1406-ban, amikor leégett a nagyváradi székesegyház. A korábbi, fából készült herma elpusztult, a koponya azonban épen maradt. Az ezt követő években készült el a ma látható herma: a koponyacsontot pedig (egy kis rész kivételével, hogy megérinthető legyen) ezüsttel borították be. A herma maga a középkori ötvösművészet egyik kiemelkedő remeke. A tizenötödik század végén az állkapcsot leválasztották az ereklyéről, s Bolognába vitték.

Szent László sírja a 16. század közepéig épségben állt a nagyváradi székesegyházban. 1565. június 2-án, fanatikus protestánsok – János Zsigmond fejedelem hallgatólagos jóváhagyásával – a sírt feltörték, a szent király csontjait pedig szétszórták. A székesegyház papsága elmenekült, így a vár a fejedelem birtokába került – minden bizonnyal ez volt az akció tényleges célja. A katedrális épületével a fejedelmek azonban nem tudtak mit kezdeni. Báthori István 1581-ben raktárrá alakíttatta. Szent László hermája a Báthori család kincstárába került. Innen Naprághy Demeter, a fejedelem kancellárja, későbbi veszprémi, majd győri püspök vitte el, aki Prágában restauráltatta. A hermát a török kiűzéséig az ausztriai Borostyánkő várában őrizték, innen került Győrbe. Nemrégiben lezajlott a herma és a koponyacsont tudományos vizsgálata is.

A váradi székesegyháznak előbb – még a 16. század végén – a szentélyét rombolták le, majd a 17. század elején az egész templomot, a szent király sírjával együtt. Bethlen Gábor fejedelem rendelte el a pusztítást, hogy a templom helyén fényűző palotát emeljen magának. 1638-ban már a romok helyén ásva kincseket találtak, amiről úgy vélték, hogy Szent László sírjából származtak, ám e kincseknek azóta nyoma veszett. Az időközben laktanyává alakított várkastély átépítése során 1881-ben bukkantak rá újra a székesegyház romjaira, amelyet a következő három évben a Műemlékek Országos Bizottsága megbízásából, a püspökség és székeskáptalan anyagi támogatásával Rómer Flóris tárt fel, ám a munkát a laktanya katonai parancsnoka még a teljes befejezése előtt leállíttatta. Az ásatás eredményeit Henszlmann Imre dolgozta fel és publikálta még 1884-ben. Ő azonosította Szent László sírját is a templom középtengelyében, a főoltár előtt feltárt nagyméretű sírépítményben. Az építmény erőteljes alapfalai arra vallanak, hogy a síron jelentős felépítmény is emelkedhetett. Bár ennek korát jelen ismereteink alapján lehetetlen meghatározni, alighanem valamikor László 1192-es szentté avatása után készülhetett. Az ásatásokat több évtizedes szünet után 1911-12-ben fejezték be a szentély alapfalainak feltárásával. Bár jelenleg újra megindultak az ásatások a nagyváradi várban, a katedrális kutatása egyelőre nincs napirenden.

 

 

Évszázadokon át tényként kezelte mindenki, hogy I. László egyetlen temetkezési helye Nagyvárad volt, ám 1900-ban Mátyás Flórián egy új elmélettel állt elő, amely a László által alapított somogyvári apátság anyamonostora, a franciaországi Saint-Gilles másolatgyűjteménye egyik dokumentumán alapult. Ez a gyűjtemény őrizte meg II. Paszkál pápa 1106-ban kiadott bulláját, amelyben sok más között szerepel az „ubi et eiusdem corpus venerabile requiescit”, vagyis az „ ahol az ő tisztelendő teste nyugszik” félmondat. A szövegkörnyezet nyelvtanilag valóban nehezen értelmezhető, hogy Somogyvárról, vagy Saint-Gilles-ről, illetve László királyról vagy Szent egyedről van-e szó. Mátyás Flórián teóriáját – mi szerint ez a mondatrész Somogyvárra és László királyra vonatkozna – az MTA ülésén adta elő és nagy sikert is aratott vele. Sajnos nem segítette a kérdés tisztázását a somogyvári apátsági templom feltárása sem, hiszen az akkor a templom közepén előkerült falazott, de rendkívül kisméretű sírhelyet a feltáró Bakay Kornél Szent László első sírjaként azonosította. Legutóbb, 2011-ben megjelent monográfiájában a sír kis méretét sajátosan próbálta magyarázni: „A sír méretei miatt aligha lehetett valamely személy nyughelye, sokkal inkább ereklye, vagy ereklyék őrzésére szolgálhatott...” írja, ám néhány sorral odébb már Szent László nyughelyeként említi, amit a király maradványainak Nagyváradra szállítása után leszűkítettek, s így nyerte el mai méretét. Végül nemrégiben Solymosi László cáfolta tételesen Mátyás Flórián érvelését, kimutatva, hogy a szöveg valójában csak azt állítja, hogy Szent Egyed tiszteletreméltó teste Saint-Gilles-ben nyugszik. A somogyvári sír minden bizonnyal egy ereklyesír volt, amely Szent Egyed földi maradványából tartalmazott egy darabot – amint ezt Anonymus Gallus 12. századi lengyel krónikájának egy megjegyzéséből sejthetjük –, Szent László pedig sohasem nyugodott Somogyváron.

 

 

Tudományos szempontból így Szent László feltételezett somogyvári ideiglenes temetése ugyan nem igazolódott, ám a közgondolkodásban már kiirthatatlanul gyökeret vert, és a közelmúltban erre hivatkozva Somogyvár Nemzeti Emlékhely címet is kapott. E tévhit virágzását nyilván Trianon is elősegítette, hiszen Nagyvárad a határon túlra került, így kellett egy új helyszín, amihez köthető volt Szent László évszázadok óta politikai jelképnek használt személye.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér