Kálmánhoz hasonlóan fia, II. István emlékezetét is eltorzították a középkor folyamán. Másfél évtizedes uralkodásának részleteiről csak két évszázaddal későbbi forrás számol be először – erősen kritikus hangon. Temetkezése a családban unikális – bár régészeti kutatására még nem volt lehetőség.

 

 

Nem csigázta fel túlságosan a magyar történetírást sosem II. István személye. Ahogyan apja, Kálmán alakja, úgy az övé sem volt a halála után az Álmos-ágon folytatódó családban népszerű. Igaz, ő nem vett részt Álmos és Béla megvakításában, sőt neki köszönhető, hogy az utóbbi trónra került, de az utódok nem voltak hálásak. Másfél évszázaddal később Kézai meg sem említi, szerinte Kálmán után közvetlenül Béla uralkodott. A Képes Krónika már hosszasan ecseteli a tetteit, némi ellenszenvvel kezelve személyét. A legbővebb leírást Thuróczytól kapjuk, aki az Anjou-kori szöveget használja alapanyagként. Eszerint II. István becsvágyó, ám tehetségtelen, fékezhetetlen jellemű király volt, hadjárataiban többnyire sikertelen, aki ellen többször lázadtak alattvalói. Ebben a jellemzésben feltehetően komoly szerepet játszott a szerzők fantáziája. „Lelkének indulatosságában István király tehát sok rosszat cselekedett, amit nem kellett volna. Krisztina úrnőt megégettette, és tüzet rakatott emberekre tett lóganéjból. Nagy égő gyertyákat csöpögtetett az emberek fenekébe.”

Persze valószínű, hogy Istvánnak nem voltak az apjáéhoz mérhető képességei, így a külpolitikai vállalkozásai is sikertelenebbek voltak. Házassága nem tisztázott: elsőként a Képes Krónika írja, hogy „István király nem akart magának törvényes feleséget venni, ágyasokkal és szeretőkkel élt. Ezért a bárók és főemberek, fájlalván az ország elárvulását és a király gyermektelen voltát, hoztak neki feleséget, egy igen nemes úrasszonyt, Guiscard Róbert apuliai király leányát (Krisztinát).”. Ez azonban nyilván téves adat (a normann kalandor már 1085-ben meghalt), s István felesége II. Henrik regensburgi várgróf leánya, Adelheid volt. Feltehetően ennek a bajor rokoni szálnak köszönhető, hogy uralkodása alatt (Csehországot kivéve) nem volt nyugati irányú konfliktusa. A „Nyugattal” való jó kapcsolatát jelzi az is, hogy a premontrei szerzetesrendet már a pápai jóváhagyás után négy évvel, 1130-ban megtelepítette Várad-hegyfokon, látótávolságnyira a váradi székesegyháztól. Szintén a Krónika állítja, hogy „Amikor azonban halálán volt, lemondott a királyságról, és szerzetesi köntösbe öltözött - uralkodásának tizennyolcadik évében; Váradon temették el.” Bár a számadat helytelen, e közlés nyomán feltételezhetjük, hogy az alig egy évvel korábban alapított premontrei apátság szerzeteseire bízták az elhunyt uralkodó lelki üdvének gondozását.

 

Amit biztosan tudunk, hogy II. István akadálymentesen kerülhetett a trónra apja, Kálmán halála után. A koronázásakor tizenöt év körüli kamasz volt, ám ifjabb királlyá már tizenegy évvel korábban megkoronázták – erre válaszul fordult a trónkövetelő Álmos herceg először a német császárhoz, majd a lengyel fejedelemhez. Ez a puccskísérlet is sikertelen volt és Kálmán 1115-ben megvakíttatta Álmost a fiával, Bélával együtt, így 1116-ban velük nem kellett ellenlábasként számolnia II. Istvánnak.

A belpolitikai környezet tehát kedvező volt, ám a külpolitikai kevésbé. Már uralkodásának első hónapjaiban visszaszerezte a hatalmat Velence a Dalmát területek felett (amelynek István a királya volt az azt megelőző évig). Szintén 1116 tavaszán került sor az Olsava menti csatára I. Vladisláv cseh fejedelem csapatai ellen, amelynek végeredményéről eltérően nyilatkoznak a cseh és a magyar források. Ám akármelyik fél is győzedelmeskedett a csatában, a csehekkel való viszonyt az 1126-os megbékélésig elmérgesítette a konfliktus.

Megromlott a viszony Bizánccal is, részben éppen Dalmácia miatt, ahol a velencei dózse törekvéseit támogatta I. Alexiosz. A tengermelléken II. István csak 1124-ben ért el ismét sikert, még ha az kérészéletűnek bizonyult is. Az orosz fejedelmi belviszályába 1123-ban avatkozott be István, ám a hadjáratot – későbbi források szerint – saját előkelői elégedetlensége miatt volt kénytelen feladni.

A húszas évek közepe feltehetően némi belpolitikai bizonytalanságot hozott – ekkor kerülhetett sor Álmos utolsó összeesküvésére, ami után Bizáncba szökött, majd rövidesen meghalt, miközben fiát, a későbbi II. Bélát a pécsváradi bencés kolostorba vitték. Részben Álmos befogadása miatt két évig tartó fegyveres konfliktus alakult ki Bizánccal.

Ha hiszünk a későbbi írásos forrásoknak, uralkodása vége felé az előkelők fellázadtak ellene. A Krónika így ír: „Történt pedig, hogy a király Egerben nehéz betegségbe esett, már mindenki azt hitte, hogy halálán van. Hiú reménységtől vezettetve, Bors ispánt és Ivánt az árulók királlyá választották. Mikor pedig a király Isten akaratából jobban lett, Ivánnak fejét vétette, Bors ispánt pedig csúfosan kivetette az udvarból Görögországba, és azt határozták, hogy atyafiságából ezután senki se legyen méltó arra, hogy belépjen a királyi udvarba.” Kálti Márk szerint ezután árulták el neki, hogy megvakított rokona Pécsváradon él, s ezt örömmel fogadta. „Nyomban követeket küldött Szerbiába, és Uros nagyzsupán leányát hozták el Bélának törvényes feleségül. Ez nem sok idő múltán szülé Gézát; ennek hallatára a király váltig örvendezett. A király Tolnában rendelt számára élést, és királyi évdíjat adott neki.” 

A békülés eredménye ez lett, hogy ha Álmos-ágán is, de még másfél évszázadon át az Árpád-ház tagjai ülhettek a magyar királyság trónjára.

 

 

II. István temetkezéséről a legfontosabb adat a Képes Krónika közlése – még ha nem is nevezi meg konkrétan a Várad-hegyfoki premontrei apátságot. Ezt az épületegyüttest a tatárjárás során felégették, majd újjáépült, ám idővel ismét elnéptelenedett. A 15. század végén előbb a karthauziak, majd a ferencesek kapták meg, ám a török időkben véglegesen elpusztult. A területén ma családiház-övezet van, ahol sosem folyt szisztematikus kutatás, ám a közmű munkálatoknál már bukkantak középkori falmaradványokra, amelyek akár templomhoz, akár kolostorhoz is tartozhattak. Legutóbb 2008-ban nyithattak így szondát, amelyben az épületmaradványokon kívül 13-14. századiként azonosított temetkezésekre bukkantak. A beszámolók szerint a premontrei rend tárgyalni kezdett a mintegy ezer négyzetméteres terület megvásárlásáról, ám a magasnak ítélt vételár miatt nem tudták megvásárolni a telket.

Az apátság pontos kiterjedése a kevés régészeti információ miatt jelenleg nem megismerhető, a király temetkezésének a maradványa (ha azonosítható még) csak nagy szerencsével kerülhet elő a magántulajdonban lévő, beépített telkeken.