A szerencsétlen sorú II. Lajosnak szinte az egész életét – és persze a halálát is – az éppen a trónja lépte után megélénkülő török fenyegetés határozta meg. A mohácsi csatában elesett uralkodót először feltehetően az apja sírjába temették, s csak egy évvel később kapott saját sírhelyet.

 

 

1516-ban, apja halála után az akkor tíz éves II. Lajost – akit még 1508-ban magyar, majd 1509-ben cseh királlyá koronázták – az 1516. áprilisi országgyűlés nagykorúvá nyilvánította és magyar királlyá választotta. Ugyanakkor huszonnyolc tagból álló, évente választott ügyvivő testületet állítottak mellé, amely a nagysága miatt működésképtelen volt. 

A török szultánnal már 1512 óta nem sikerült megújítani a békét, ezért a törökök 1516-ban megtámadták Jajcát. Ekkor még sikerült pápai segítséggel visszaverni az ostromlókat. I. Szelim ugyanis Perzsia legyőzése után inkább Kisázsia és Szíria felé fordult. 1517-ben győzelmet aratott az egyiptomi mamelukok felett Kairó előtt és a kezére került a két szent város, Mekka és Medina is. Ezeknek a hódításoknak két komoly eredménye volt. Egyrészt az oszmán birodalom az ellenőrzése alá volna a távol-keletre vezető kereskedelmi utakat, másrészt Egyiptom ellenállásának megtörésével, az arab világ egyesítésével immár teljes figyelmével (és katonai erejének javával) fordulhatott Európa felé, amelyhez a Kárpát-medencén keresztül vezetett az út. Megtörtént az, amitől Mátyás egész életében tartott: az Oszmánok birodalma kilépett abból a kategóriából, amellyel Magyarország egy közép-európai államszövetség élén még eséllyel felvehette a versenyt és igazi keleti világbirodalommá vált.

Szelim szultán egyiptomi és arábiai terjeszkedése ismét felélesztette a török elleni keresztes hadjárat eszméjét: a pápa öt évre általános békét hirdetett a kontinensen és a szövetség a nagy hadjáratra valóban kezdett elméletben összeállni. A tolnai országgyűlésen 1518-ban a magyar rendeknek is meghirdették a hadjáratot, sőt a nemesség saját hatáskörben delegált követeket az európai uralkodókhoz és a pápához. Ezt az udvar a követek utólagos királyi megbízásával ugyan orvosolta, azonban a nagy hadjáratból természetesen nem lett semmi. A belpolitikai zűrzavart jól érzékelteti, hogy a török fenyegetés árnyékában a magyar nemesség egészen mással foglalkozott: az 1519-es rákosi országgyűlésen sikerült a köznemességet annyira feltüzelni, hogy megrohamozták a budai várat, s Tomori Pál ágyúkkal kergette szét őket.

 

 

 

A korszak egyik legfontosabb sajátossága a hirtelen kitáguló világ volt. Bartolomeu Dias már 1488-ban megkerülte a Jóreménység-fokot, ezzel felderítve a Távol-kelet és India irányába vezető tengeri utat. Kolumbusz 1492-ben eljutott az Amerikai földrész szigetvilágára, összesen négy út során járta be azt, követői pedig elérték az addig ismeretlen kontinenst is. Bár az első visszatérő hajók még többnyire csak egzotikus növényeket, állatokat és bennszülötteket szállítottak Spanyolországba, néhány évtizeden belül áramlani kezdett a hőn áhított arany és ezüst is. Cortés 1518 és 1520 között meghódította az azték birodalmat, megteremtve a mai Mexikó alapjait. Szinte egymást érték a gyarmatokról visszatérő, busás zsákmányt szállító hajók. 1519 és 1522 között Magellán expedíciója körülhajózta a földet. A világ felfedezésre várt.

A kalandvágyó európai fiatalok immár nem Konstantinápoly, vagy Jeruzsálem visszafoglalásáról, felszabadításáról, hanem a mesés Indiák meghódításáról, a még ismeretlen világban megszerzett dicsőségről álmodtak, a hatalmas tengerentúli gyarmatokat magáénak tudó spanyol trónt elfoglaló Habsburgok pedig nem egy közép-európai államszövetség, hanem egy igazi nyugati világbirodalom élén találták magukat. Bár ezzel olyan hatalom összpontosult a kezükben, amely az Oszmánokét is felülmúlta, ám ennek Magyarország inkább a kárát, mintsem a hasznát látta. Magyarország ugyanis fiatal Jagelló királyával és rengeteg problémájával aligha tűnt reális és főleg nem kifizetődő célnak a Habsburgok terjeszkedési terveiben. A magyar királyság és a törökkel folytatott élethalál harca néhány évtized alatt a történelem főutcájáról annak hátsó udvarába került át.

 

 

 

1520. szeptember 22-én meghalt Szelim és fia, Szulejmán követte a szultáni méltóságban. Az új uralkodó a budai udvarba küldte követét, hogy az 1519-es fegyvernyugvást meghosszabbítsák, amire neki azért volt szüksége, mert az apja már előkészítette a Rhodosz szigete elleni hadjáratot. A magyar uralkodó azonban a külföldi reakciókra várt, ezért késleltette a megállapodást. Addig várakoztatták, míg a követek megbízása lejárt, ám meg akarták akadályozni, hogy hazatérjenek, ezért őrizetbe vették őket.

A Porta természetesen felháborodottan reagált a hírre. Szulejmán 1521. május 19-én indult el csapataival Konstantinápolyból. A június 19-i szófiai tanácsülésen döntött a szultán Szabács és Nándorfehérvár elfoglalásáról. A két vár parancsnokai a budai udvarban próbáltak anyagi segítséget szerezni a védelemhez, ám miután a pénz elmaradt, nem tértek vissza az állomáshelyükre. Szabácsot alig százan védték, néhány napig bírta csak az ostromot. Nándorfehérvár körülbelül félezer védője példátlanul hosszú ideig, hatvanhat napon át védte a várat, több mint húsz rohamot vertek vissza, miközben nagyon hiányoztak nekik azok az ágyúk, amelyeket Szapolyai János még 1515-ben vitt el, majd a zsarnói csatában elvesztette őket. Hatvanöt évvel korábban, 1456-ban az ostrom kezdetétől három hét sem telt el, mire az érkező ellentámadás felmentette a várat. Most több mint két hónap után sem érkezett segítség. 

A fenyegető török veszély hallatán a király kölcsönöket vett fel, így kétszáz lovassal indult el Budáról augusztus 8-án, miután június közepén hadba hívta a csapatokat Tolnára. Báthori István nádor júliusban még Nyírbátorban tartotta az esküvőjét, ezután kezdett a hadak összegyűjtésébe. Szapolyai július 26-ra hívta össze az erdélyi hadakat Szászsebesre. Lajos király szeptember 20-án találkozott Batán a vajdával, a nádor ekkor még úton volt. Vagyis a mozgósítás legalább két hónappal elkésett.

A közvélemény felháborodott a tétlenségen, Szapolyait ismét törökpártisággal vádolták sokan. Azzal ugyanis már a kortársak is tisztában voltak, hogy Nándorfehérvár eleste utat nyit az ország szíve felé. 

Augusztus 29-én végül a hetvenkét emberre fogyatkozott őrség átadta a törököknek Nándorfehérvárt. A magyar királyság ezzel gyakorlatilag védhetetlenné vált, a délről betörő ellenségnek szabad lett az útja Budáig, sőt még azon túl is. A diplomáciai kapcsolatok megszűntek II. Lajos udvara és a Porta között, békéről, fegyvernyugvásról immár szó sem lehetett, csak a szultán szándékain múlott, mikor csap le újra.

 

 

 

Az udvar igyekezett felkészülni a szultán várható támadására, sőt előbb még Nándorfehérvár visszavételéről is szőttek álmokat, ám 1521 őszén a magyar táborban ragály ütötte fel a fejét, így szétszéledtek. Következő évben a hadi kiadások növelése érdekében új pénzt verettek, csökkentett ezüsttartalommal, ami pont ellenkező hatást érte el, mint amire számítottak: teljesen szétzilálta a magyar államháztartást. Az új dénárt külföldön el sem fogadták, a magyar királyságban kényszerforgalmat kellett biztosítani, hogy használják. Az országgyűlés határozata szerint a főpapok, főurak, nemesek éves jövedelmük felét ajánlották fel a török elleni védekezésre, mindenkire érvényes fogyasztási adót vezettek be. Ha ezek valóban megvalósultak volna, a kortársak szerint mintegy 3 millió forint, vagyis valóban hatalmas összeg állhatott volna rendelkezésre a honvédelemre. Azonban ennek alig a huszad része folyt be, az is az új, rossz pénzben.

1522 elején II. Lajos Csehországba utazott, s tizennégy hónap alatt megfékezte az ottani oligarchákat, valamint visszaszerezte a korona elidegenített javait. A cseh országgyűléstől kicsikart egy ígéretet, hogy török támadás esetén a magyar királyság segítségére sietnek. A pápa 40 ezer forintot ígért (végül 50 ezret adott) a közelgő háborúra és az egység jegyében három éves fegyvernyugvásra szólította fel az európai uralkodókat.

1522-ben a szultán Rhodosz ellen vonult és az év végéig el is foglalta. Közben 

a balkáni török csapatok szisztematikusan számolták fel az egykor Zsigmond és Mátyás által kiépített, de ekkor már évtizedek óta elhanyagolt magyar déli végvárrendszer maradékát.

A magyar nemesség és az udvar energiáit mindinkább a belső intrikák és hatalmi küzdelmek kötötték le. Egy újabb, a Szerémség ellen indított török támadás során Tomori Pál elsöprő győzelmet aratott 1523-ban Szávaszentdemeternél a betörő ellenségen: a követek nyilván túlzó beszámolói szerint nyolcezer török esett el a csatában, négyezer a Szávába fulladt. Tomorinak hétszáz embere maradt holtan a csatatéren. A magyar veszteség ugyan magas volt (s ezek a katonák nagyon hiányoztak három évvel később Mohácsnál), ám tény, hogy ekkora győzelmet a török felett évtizedek óta nem könyvelhettek el. Sajnos némi hamis biztonságérzetet is adott, hiszen azzal kecsegtetett, hogy a török sereg nyílt ütközetben is legyőzhető. Csakhogy ez Ferhád pasa és nem Szulejmán szultán serege volt.

Miután a szultán erői letörték az egyiptomi lázongásokat, 1525 végén három évre megkötötték a lengyel-török békét. Ez már előre jelezte, hogy küszöbön áll a hadjárat a magyar királyság ellen. A horvát rendek deklarálták, hogy fel akarják számolni a kapcsolatukat a magyar királyokkal, mert azok nem képesek megvédeni őket. Vagyis szinte mindenki érezte, hogy nagy baj közeleg. 1526 év elejétől a törökök elkezdték feltölteni a Kárpát-medence felé vezető út mentén lévő élelmiszer-raktárakat és előkészítették a hajókat, ágyúkat. Lajos segélykérő leveleket írogatott az európai uralkodóknak. A tervek szerint a magyarok már a tavasz folyamán mozgósították volna erőiket, s a főúri bandériumok fele a déli határhoz vonult volna. Mindebből semmi nem lett, sőt az eladósodott király a saját bandériumának felállítási költségeit sem tudta előteremteni.

A szultán április 23-án indította el a seregét Konstantinápolyból. A végvidék parancsnokai már előző hónapban valamennyien beadták a lemondásukat, mert a katonáikat nem hogy felfegyverezni, de etetni sem tudták. A szultán tervezett útvonala csak akkor vált biztossá, amikor június 30-án Nándorfehérvárra érkezett. Szapolyai egész eddig még Erdély védelmére készült. Tomorit délre küldték, hogy késleltesse a törökök átkelését a Száván, de néhány száz emberével ez lehetetlen volt.

Péterváradot – amely Nándorfehérvár eleste után az utolsó, bár sokkal kevésbé védhető végvár maradt a török felvonulási útvonalában – tizenhárom napnyi ostrom után július 28-án feladták a védői. II. Lajos kihirdette az általános felkelést, a jobbágyok felének felfegyverzését és július 20-a körül elindult Budáról. Pétervárad elestének híre augusztus 4-én, Pakson érte, ekkor úgy rendelkezett, hogy hordozzák körbe a véres kardot és fegyverezzenek fel minden jobbágyot. De ekkor már bármilyen mozgósítás elkésett.

Augusztus 29-én a magyar királyság egyesített hadai, és a nyugatról érkezett zsoldosok együtt néztek szembe a felvonuló szultáni erőkkel. „Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét.” - írta Brodarics István szemtanúként.

Néhány órával később pedig II. Lajos már halott volt, ahogyan a csatában résztvevő bárók és főpapok, valamint a királyhű nemesség nagy része is.

 

 

 

A csata során a magyar lovasroham összeomlása után a lovon ülő nemesség menekülőre fogta, és sorsára hagyta a jobbára külföldi katonákból álló gyalogságot, akik utolsó csepp vérükig harcoltak és haltak meg Magyarországért. A csata számos áldozata elsősorban közülük került ki, hiszen akik közülük túlélték a küzdelmet és fogságba estek, azokat Szulejmán a csata után kivégeztette. A király a menekülők között volt és túl is élte a csatát, ám a menekülést már nem. Kísérőivel azon az úton próbálta elhagyni a vesztes csata helyét, ahol érkezett: a Duna mentén, Dunaszekcső felé igyekeztek lovaikkal, ám a csata közben kitört zápor miatt megáradt a Csele falunál a Duna egyik fokába ömlő patak. A vízen átgázoló király lova nem tudott kikapaszkodni a többi menekülő lovainak patája által fellazított, átázott, csúszós talajon a fok magas partján, és a fáradt király nehéz páncéljában leesett a nyeregből a vízbe. A pánikba esett ifjú uralkodó valószínűleg sok vizet nyelt, így amire az odaérő kísérői kihúzták a vízből, már menthetetlen volt. Nem egyedül érte a baleset: kísérői közül a lengyel származású udvarmestere, Andrzej Trepka és Aczél István pozsonyi várnagy vele együtt haltak meg. A csapat elején lovagló cseh Ulrich Zetritz királyi kamarás még átért a túlsó partra és szemtanúja volt a király halálának, de már nem tudott segíteni, ezért ő vitte el a rossz hírt az özvegyen maradt Mária királynénak. Nem sokkal később, minden bizonnyal az áradás levonulása után, a király holttestére környékbeli halászok bukkantak rá, akik levették páncélját, ujjáról lehúzták pecsétgyűrűjét, majd testét a parton eltemették. A gyűrűt később beszolgáltatták a királyné megbízásából azt felkutató Horvát Mártonnak.

A király holttestének felkutatásával Mária királyné 1526 őszén Sárffy Ferenc győri kapitányt bízta meg, aki a szemtanú Ulrich Zetritz kíséretében meg is találta meg is találta Lajos eltemetett holttestét, lovának és kísérőinek teteme, valamint fegyvereinek közelében. A tetemet Zetritz azonosította fogazata és a jobb lábán lévő jegy alapján. A király testén sebeket nem találtak. Minderről Sárffy október 19-én keltezett levelében számolt be a királynénak. Antonio Boemo velencei kém szerint Zetritz ekkor lehúzta a király ujjáról jegyűrűjét és levágta szakállának egy darabját is, majd azokat a királynénak adta át. Lajos fellelt holttestét Székesfehérvárra szállították. A temetés előtt titokban vizsgálták meg a király testét káplánjai: Dávid János és Tatai Miklós valamint Szerémi György. Szerémi későbbi visszaemlékezése szerint három sebet találtak rajta és ehhez évtizedekkel később egy regényes rémtörténetet is kerekített, miszerint Lajost Szapolyai János vajda testvére, Szapolyai György gyilkolta meg Dunaszekcsőn, majd Györgyöt Tomori Pál ölte meg, akit ezután György emberei kaszaboltak le, végül ők temették el a király holttestét későbbi megtalálása helyén.

 

 

A temetésre Szapolyai János koronázásnak előestéjén került sor. Az eseményről Szapolyai János Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellárhoz írott levelében számolt be: „A felség iránti hűségünk, tiszteletünk és őszinte igaz jóakaratunkból kifolyólag tehát a Szent Márton püspök és hitvalló ünnepe előtti pénteken a felség földi maradványait – amint az a királyok testéhez illik –, ünnepélyes szertartással, méltó temetési pompával, nagyszámú ember jelenlétében ősei sírboltjában helyeztük el.” A sír helyéről Bethlen Farkas, 17. századi történetíró kissé másképp emlékezett meg:„Miután ezeket elvegeztek, Lajos király tetemet ugyanannak az évnek, azaz 1526 novemberének 9. napján, uralkodásának tízedik évében, ugyanott, Székesfehérváron, a Szent Szűz templomában, Szent Imrének és saját atyjának, Ulászlónak sírja közé, a bevett szokás szerint, teljes tisztelettel eltemettek.” 

Egy évre rá, 1527. november 11-én, miután I. Ferdinánd kiűzte Szapolyait az országból, és őt is magyar királlyá koronázták, Ferdinánd, valamint hitvese, Jagelló Anna és nővére, Habsburg Mária jelenlétében II. Lajost újratemették. A temetésről Caspar Ursinus Velius tudósított: „Ezek után Lajos királynak nagyszabású temetési szertartást rendeztek, oly hatalmas pompával, hogy emberemlékezet óta egy királynak sem volt költségesebb, sem nagyobb szabású temetése. A fejnél felállították a sírkövet, és azt körben fekete szalaggal övezték, amelynek szövegét hatszáz gyertya világította meg. A sírvers a szokott folyó írásban nagybetűkkel körbeírva. 

A FÉNYES ÉS NAGYLELKŰ LAJOSNAK, A MAGYAROK ÉS CSEHEK KIRÁLYÁNAK, ULÁSZLÓ FIÁNAK, AKI HITÉÉRT ÉS HAZÁJÁÉRT A KEGYETLEN TÖRÖKÖK ELLEN HADBA VONULVÁN ÉLETÉNEK HUSZADIK ÉVÉBEN ELESETT, A GYŐZHETETLEN ES LEGNAGYOBB HATALMÚ FERDINÁND KIRÁLY A SÓGORÁT, MÁRIA A LEGKEDVESEBB ÉS LEGDRÁGÁBB HITVESÉT, ANNA A LEGSZERETETTŐBB TESTVÉRÉT GYASZOLVÁN, ILLŐ TEMETÉST RENDEZTEK AZ Ő HALÁLÁT KÖVETŐ ÉV NOVEMBER 11-EN. MEGHALT PEDIG KRISZTUS SZÜLETÉSE UTÁNI MDXXVI. ÉVBEN, AUGUSZTUS HUSZONKILENCEDIK NAPJÁN

 

 

Szintúgy folyamatos fekete szalag volt a ravatal kerete köré tekerve, a gyertyák pedig lábnyi távolságra voltak felállítva. A templom falain és oszlopain mindenfelé Lajos király fekete betűkkel festett címere függött felakasztva, de főként a ravatalának oldalában. Annak kézepén állt a fekete gyapjas selyemmel minden oldalról letakart ravatal, amelyre rá voltak téve a sárgarézből készült királyi Jelvények, a korona, a jogar, az országalma, királyok jelvényei. A fejedelmi székek szintúgy fekete selyemmel voltak letakarva. A király és a királynék, ki-ki az asszonyi gyászruháját felöltve, sírva vettek részt az esti gyászmisén. A következő reggelen a gyászszertartást befejező ceremónián is reszt vettek, s az ily nagy fejedelmeknek járó egyéb szertartásokat is elvégeztek.”

A végleges sír helyét Velius nem említi meg. Ám ha az 1526-os temetés leghitelesebb forrását, a temetést végrehajtó Szapolyai János levelét komolyan vesszük, úgy azt kell gondolnunk, hogy Lajost először, 1526 novemberében, szülei sírjába temették el. Valószínűnek tűnik, hogy a másfél évszázaddal később alkotó Bethlen Farkas összekeverte a két temetést, és az általa megjelölt hely, II. Ulászló és Szent Imre sírja között már az 1527-ben kiépített, végleges sírhely volt.

 

 

 

A székesfehérvári bazilikában a Szabó Zoltán által azonosított Szent Imre-sír mellett egyetlen későközépkori sír került elő az 1936–1938-as ásatások során: ez a főhajó déli oldalán található, téglából falazott I/2. Sír. A sírhely pontosan megfelel Bethlen Farkas meghatározásának, hiszen Szent Imre és II. Ulászló sírja között van. Falkoronájának magassága megegyezik II. Ulászló sírjával, így már bizonyosan a Mátyás-kori padlószint-emelés után készülhetett. E sír vágja a románkori kórusrekesztő oldalfalának fennmaradt alapozását és elhelyezkedése alapján készítésekor már a kanonoki kórus stallumai sem lehettek a régi helyükön. Márpedig a kanonoki kórus áthelyezésére csak a későgótikus szentély teljes befejezése után kerülhetett sor. Amennyiben tehát jól azonosítjuk II. Lajos sírját, akkor annak helye arra vall, hogy 1527-ig elkészült és használatba is vették a székesfehérvári Szűz Mária bazilika Mátyás király által megkezdett, de halálakor még főhajó-boltozat nélkül, befejezetlenül álló későgótikus csarnokszentélyét.

 

Kovács Olivér – Buzás Gergely