A középkori Magyarország megszűnéséhez vezető eseménysor egyik főszereplője Szapolyai János, az utolsó király, akit Székesfehérvárott, s egyáltalán az országban temettek el. Földi maradványai pedig mindössze négy évig nyugodhattak háborítatlanul.

 

 

A Szapolyai-család eredete az írásos források és a történészi konszenzus szerint a Délvidékre, Pozsegába, a mai Zapolje településre nyúlik vissza. A 16. században azzal is vádolták őket, hogy őseik közönséges sorú bosnyákok voltak. A család karrierje egyébként nagy hasonlóságot mutat a Hunyadiakkal, csak éppen egy generációval később. Felemelkedésük Hunyadi János kormányzósága idején vette kezdetét, Hunyadi familárisával, Szapolyai Vajdafi Lászlóval, majd fiai töretlenül gyarapodtak tovább Mátyás uralkodása alatt is, amikor a három Szapolyai testvér, Imre, Miklós és István magas bárói, illetve püspöki méltóságokba emelkedett. Még azután is megőrizték a király kegyét, hogy egy összeesküvés keretében valószínűleg szembe fordultak vele. A szinte érthetetlen „szerencse” magyarázatául a kiváló történész, Kubinyi András felvetette, hogy esetleg rokoni kapcsolatban állhattak a Hunyadiakkal, nevezetesen, hogy Szapolyai Imre Hunyadi János kormányzó törvénytelen gyermeke lett volna – erről azonban egyetlen kortárs forrás sem tud. Ezt valószínűleg tisztázni lehetne a későbbiekben archeogenetikai vizsgálattal, hiszen Corvin János földi maradványait megtalálták a lepoglavai kolostor templomában, azokból sikerült DNS-mintát venni, A Szapolyaiak pedig feltehetően bolygatás nélkül nyugszanak a felvidéki Szepeshely Szent Márton-templomához épített Szapolyai-kápolnában.

A család történetének ismertetése túlnőne könyvünk keretein, így csak Szapolyai János, a későbbi I. János király életének legfontosabb epizódjait villanthatjuk fel. 1487-ben született, az apja Szapolyai István nádor, az anyja Piast Hedvig tescheni hercegnő volt. Jánost már kezdetektől arra nevelték, hogy király váljon belőle. Miután az apja 1499-ben meghalt, az anyja vette át a fia felkészítését a trónra: ő kérte meg a számára – sikertelenül – az újszülött Jagelló Anna kezét, illetve feltehetően oroszlánrésze volt a köznemesség megnyerésében János oldalán. Az 1505-ös rákosi végzéssel egyértelműen jelezték, hogy trónkövetelőként lépnek fel. Igaz, még több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy János ezt az igényét beválthassa.

Szapolyai János tudatosan készült arra, hogy király lehessen, azonban még az ország leggazdagabb bárójaként sem volt könnyű dolga. Mint a Dózsa-féle parasztháború 1514-es leverése is bizonyította, szeretett kivárni és az utolsó pillanatban megmentőként fellépni. 1510-től erdélyi vajda volt, azonban török ellenes hadi vállalkozásait legfeljebb változó sikerességűnek lehet minősíteni. Sőt a zsarnói csatát nem csupán elvesztette, de a török zsákmányává lettek azok az ágyúk, amelyeket Nándorfehérvárról hozatott el, s amelyek nélkül sokkal védtelenebbé vált a legfontosabb végvár. 1519-ben vesztett a nádorválasztáson is. Ha sérelem érte, általában elvonult, akár hónapokra is, többnyire Erdélybe. Bár a családja felemelkedését joggal lehet a Hunyadiakéhoz hasonlítani, Szapolyai Jánosból láthatóan hiányzott azok tehetsége és kitartása.

 

 

A mohácsi csata napján Szapolyai János még Szeged térségében táborozott feltehetően 10-15 ezer fős, Erdélyben mozgósított hadával. Minduntalan visszatérő teória, hogy szándékosan, taktikázva maradt távol az ütközettől. Valójában az egész felkészülés elkésett volt – s ahhoz képest a csata elsietett –, így ha a távolmaradását szándékosnak is tekintenénk, az racionális döntés lett volna, hiszen erdélyi vajdaként neki volt a legtöbb tapasztalata a török elleni harcokban, tehát tudta jól, hogy a szultán seregét nyílt színi ütközetben a rendelkezésre álló csapatokkal nem lehet legyőzni és sokkal többet ér megőrizni egy hadsereget, mint vágóhídra vezetni a katonáit. Az azonban kevésbé nevezhető hadvezéri bölcsességnek, hogy amikor a török sereg Mohácsról megindult Buda felé, ő továbbra is kivárt (ellentétben a csatából szintén elkéső Frangepán Kristóffal, aki csapataival bele-belemart az oszmán hadba). Később Tokajba vonult, ahol országgyűlést is összehívott. Csak azután vonult be Budára, miután Szulejmán távozott onnan, ám mindez semmit sem csorbított hívei hűségén, akik október 10-én királlyá választották a Székesfehérvárra összehívott országgyűlésen, másnap pedig a nyitrai püspök megkoronázta őt a bazilikában.

A mohácsi csatavesztést és II. Lajos halálát korántsem élte meg olyan tragédiaként az ország lakosainak egy része, mint később a romantikus történetírás sugallta. Amint az elvesztett ütközet híre eljutott Budára, a magyar lakosság rögvest erőszakosan lépett fel a németekkel szemben, akik közül aki tehette, a királynét követve elmenekült a városból. A nemzeti király eszméjével feltüzelt köznemesség többsége lelkesen támogatta I. János királyt. Dühük furcsamód nem a törökök, hanem a németek ellen irányult, a csatavesztést leginkább lehetőségnek tekintették, hogy megszabaduljanak az „idegen” befolyás alól.

 

 

 

Habsburg Mária királyné a testvéréhez menekült Bécsbe. A magyar köznemességgel ellentétben Ferdinánd logikusan gondolkodott és rögvest felismerte, hogy János királyságát semmi sem mentheti meg attól, hogy oszmán bábállam legyen hamarosan. Ekkor pedig a török Ausztria közvetlen szomszédjává vált volna. Vagyis létfontosságú volt, hogy továbbra is egy ütközőállam álljon az Oszmán Birodalom útjába. Ennek értelmében Ferdinánd a több mint két évtizeddel korábban a Jagellókkal megkötött szerződésre hivatkozva igényt formált a magyar trónra. Jánoshoz képest elenyésző számú támogatója akadt csak ekkor, akik azonban Báthori István nádor támogatásával december 17-én Pozsonyban királlyá választották az ekkor Innsbruckban székelő Ferdinándot.

A törekvéseit természetesen bátyja, V. Károly császár is támogatta (sőt még november 26-án levelet írt a spanyolországi Granadából a magyar nemességnek), azonban segítsége a trón megszerzésére, illetve a hatalom kiterjesztésére meglehetősen hektikus maradt. Így Ferdinánd azonnali támogatást sem kapott (sőt neki kellet a meglévő csapatait Károly rendelkezésére bocsátani az itáliai-hadjárathoz és Róma elfoglalásához), csak 1527. július 8-án kezdte el a zsoldos serege Dévény, az ország nyugati kapuja ostromát. János király energiáit közben az 1527 tavaszán a Délvidéken kirobbant Cserni Jován vezette felkelés leverése kötötte le. Dévény megadása után a dunántúli várak és városok sorra nyitották meg a kapuikat Ferdinánd seregének, majd augusztus 12-én János király elhagyta a védhetetlennek tartott Budát. A nemesség nagy része átpártolt Ferdinándhoz, János csak a keleti országrész sarkába szorulva tudta összeszedni a csapatait, azonban szeptember 27-én csatát veszített Tokajnál. Erdély felé vette az irányt, itt azonban zendülés fogadta. 1527. november 3-án Székesfehérvárott megkoronázták I. Ferdinándot is. Ezzel két törvényes királya lett az országnak. 1528. március 8-án, az abaúji Szina mellett János ismét vereséget szenvedett, s Lengyelországba menekült.

Az isztambuli portával mind János, mind Ferdinánd felvette a kapcsolatot. Utóbbi leginkább János király támogatását igyekezett megakadályozni. János király még 1527 januárjában fogadta Ibrahim nagyvezír követét, azonban a tárgyalások tartalmát nem ismerjük. Időközben mindinkább reális közelségbe került a francia királyság és az oszmán birodalom szövetségkötése, amely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a németek a magyarországi török frontvonal mellé a hátukba kapnak egy másikat a francia határon.

Ferdinánd nem csak a Portánál, de egész Európában igyekezett meghiúsítani János diplomáciai törekvéseit, hogy törvényes királynak ismerjék el. Ennek szellemében a bécsi udvar egészen a váradi békéig csak vajdaként hivatkozott rá. János próbált „átnyúlni” Ferdinánd feje felett, a bátyjával, V. Károllyal is sikerrel vette fel a későbbiekben a kapcsolatot. 

 

 

János 1529-ben tudott visszatérni Magyarországra, amikor török segítséggel visszafoglalta Erdélyt és a Tiszántúlt. A győzelmei hatására a nemesek tömegesen pártoltak vissza az oldalára. Ugyanebben az évben a szultáni sereg elindult, hogy elfoglalja Bécset. Szulejmán a mohácsi síkon, a korábbi csata helyszínén találkozott Szapolyai Jánossal, s bár a híres kézcsók valószínűleg nem történt meg, szövetségese helyett mindinkább vazallusát köszöntötte a királyban. Visszavették Budát is, ahol török őrség is maradt. A szultánnak végül nem sikerült elfoglalnia Bécset, sőt kicsivel később már Ferdinánd csapatai próbálták bevenni Budát, szintén sikertelenül.

Szulejmán három évvel később, 1532-ben ismét Bécs ellen vonult, immár nem a Duna, hanem a Dráva mentén, azonban a város védelmére Bécsújhelynél olyan nagyszámú keresztény sereg sorakozott fel, hogy inkább visszafordult. Elvileg ennek a hadnak lehetősége lett volna, hogy kiszorítsa a törököt (s vele Jánost is) a magyar királyságból, azonban az V. Károly szervezésében megjelent seregben a német rendek már korábban kijelentették, hogy nem lépik át a magyar határt. Erre az évre nagyjából állandósult Ferdinánd és János országrészeinek a határa. Természetesen ez meglehetősen illékony határ volt, hiszen egész vármegyék állhattak hol ide, hol oda és különösen azok a nemesek, akiknek mind a két félországban voltak birtokaik, gyakran cseréltek pártot. Többen a meggazdagodás eszközéül használták a pártváltást, így gyarapítva birtokaikat.

Nagyjából ekkorra kiderültek mindkét uralkodó gyengeségei. Szapolyai János hat év alatt gyakorlatilag teljes magánbirtokrendszerét felélte, hogy megtartsa híveit, illetve újakat szerezzen. Ez még nem lett volna baj, hiszen így tett Mátyás is uralkodása első időszakában, ő azonban a későbbiekben visszaszerezte ezeket, amire a sokkal kisebb tekintélyű Jánosnak esélye és ideje sem volt. Udvara szinte folyamatosan pénzzavarral küzdött, bár az egykori teljes királyság nagyobb részét birtokolta. Támogatóit megdöbbentette bizalmi embereinek kiválasztása is: Lodovico Gritti kinevezése kormányzónak hamar hibának bizonyult, hiszen a velencei származású volt kereskedő és bankár elkezdett a saját hasznára dolgozni. Végül 1534-ben kivégezték, amikor már Fráter György volt János bizalmi embere. Ő – személyes szempontok szerint – jobb választásnak bizonyult, hiszen mindvégig kitartott ura mellett.

Habsburg Ferdinánd esetében a kijózanodás pillanata akkor jött el, amikor a százezer fősre becsült keresztény sereg 1532-ben anélkül oszlott fel, hogy kísérletet tett volna Magyarország felszabadítására. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja kiűzni a Kárpát-medencéből a törököt, sőt önerőből képtelen az ország egyesítésére is. Az ő részéről merült fel először, hogy osszák el az addig uralt területek szerint a királyságot, ám az ötlet eleinte nagy felháborodást keltett. 1535-től aztán János udvara is kezdett megbarátkozni a gondolattal.

Ezek a törekvések vezettek el végül 1538-ban a váradi békéig. A megállapodás szerint – amelynek egyes részleteit igyekeztek titokban tartani, hiszen szembement a Porta törekvéseivel – elismerték egymást törvényes királynak az akkor birtokolt területeken, s rögzítették, hogy amennyiben János gyermek nélkül halna meg, a korona Ferdinándra száll, ha pedig gyereke születne, azt hercegi címmel és birtokokkal kárpótolják. A megállapodás hosszú távon természetesen Ferdinándnak kedvezett, azonban meghozta a várva várt diplomáciai elismerést Jánosnak is.

 

 

 

Nem volt immár akadálya annak, hogy a törvényesen elismert János rangjához méltón megházasodjon. Az 1537-től folyó előkészítés után I. Zsigmond lengyel király lányát, a nála harminc évvel fiatalabb Jagelló Izabellát vette nőül 1539 elején. A frigy feltehetően leginkább diplomáciai célokat szolgált, hiszen nehezen hihető, hogy az akkor már ötven felett járó, nem is a legjobb egészségnek örvendő Szapolyai János hosszas agglegénység után egyszeriben nagy kedvet érzett a házassághoz és számolt azzal, hogy örököse szülessen. 

Izabella azonban rövidesen teherbe esett. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a váradi béke veszélybe került volna, hiszen az Szapolyai akkor még csak lehetséges gyermekével kapcsolatban is intézkedett.

János király nem élte meg, hogy láthassa a fiát. A születéséről ugyan értesült 1540 júliusában Szászsebesen, azonban ekkor már súlyos beteg volt, feltehetően agyvérzés miatt esett ágynak. Végakarata Fráter György elbeszéléséből lett közismert, aki szerint a haldokló király a fia támogatására és a váradi béke felmondására szólított fel. Akár ez volt János utolsó kívánsága, akár nem – hiszen a pálfordulás leginkább Fráter György érdekeit szolgálta –, feltehetően már aligha volt tudatában döntése következményeinek a halálos ágyán. Ugyan a hívei között is voltak, akik a váradi béke szellemét szerették volna követni, azonban György barát álláspontja győzedelmeskedett. A következményeket ismerjük: kiújult a háború Ferdinánd és János hívei között, majd napra pontosan tizenöt évvel a mohácsi csata után, 1541. augusztus 31-én Szulejmán szinte kardcsapás nélkül birtokba vette Budát, amit már hetek óta ostromolt Ferdinánd serege. Jagelló Izabella, aki a váradi béke fenntartására törekedett volna, a kis János Zsigmonddal Lippára költözött. Az egykori királyi fővárosból a török budai vilájet székhelye lett.

Az ország három részre szakadt, a középkori magyar királyság megszűnt létezni.

 

 

 

Szapolyai János történelmi szerepéről nincs konszenzus a történészek között. Bár időről időre, kudarca ellenére reális alternatívaként fellépő „nemzeti királyként” ítélik meg, szerepe az ország megosztásában, a középkori magyar állam megszűnésében vitathatatlan. Ő indította el Erdélyt az önálló államiság útján (már amennyiben önállónak lehet nevezni a törökök bábáskodása alatt harminc évvel később megszülető Oszmán vazallus fejedelemséget), ezzel azonban egy máig fel-felbukkanó történelmi téveszmét szabadított ki a palackból: azt, hogy lenne két Magyarország, s ezeknek az érdekei gyökeresen szemben állhatnak egymással. A skizofrén országfelfogás nem csak a hódoltságot és az önálló erdélyi fejedelemséget érte túl, de a Kárpát-medence népességi összetételének változásait is, egész napjainkig hat a „jó magyar”, „rossz magyar” eszméje.

Az 1526-tól 1541-ig tartó időszakban, sőt utána is, immár kicsit kibővült szereposztással, a Kárpát-medence, vagyis az középkori magyar királyság területe három vesztes csataterévé vált. Nyilvánvalóan vesztes volt Ferdinánd és János is, hiszen egyik sem volt képes arra, hogy megszerezze az ellenőrzést az ország teljes területe fölött. És bármilyen meglepő, vesztes volt Szulejmán (majd az őt követő szultánok is), hiszen Buda elfoglalása és a hódoltság területének birtokba vétele egyáltalán nem tudta szolgálni a nagyobb ívű külpolitikai törekvéseit. 1529-ben 201 napig tartott, amíg a szultáni sereg felvonult Bécs falai alá, majd visszatért az állomáshelyére. Az ostromra mindössze 19 nap maradt. Vagyis a Porta saját hadászati lehetőségeinek végpontjára jutott. Természetesen lehetséges lett volna sikeresebb offenzíva is Nyugat-Európa ellen, ehhez azonban a török seregnek a Kárpát-medencében kellett volna áttelelnie. A haderő „szem elől tévesztése” azonban a despotikus, centrális szultáni hatalom számára képtelenség volt.

A hódoltság területe így egy világbirodalom végvidékévé vált. Mind a Királyi Magyarország, mind a Keleti Magyar Királyság (1570-től Erdélyi fejedelemség néven), mind az oszmán birodalom elképesztő energiát és anyagi forrásokat ölt egy csak ideiglenes sikerekkel kecsegtető állóháborúba az elkövetkező évtizedekben, amely során a kiadások messze meghaladták az elért eredményeket. Száznegyven év pusztítása után billent csak végleg a mérleg nyelve a Habsburgok felé, addigra azonban az egykori magyar királyság területe máig behozhatatlan lépéshátrányba került a közben gyorsan változó világban. 

 

 

Szapolyai János lett az utolsó magyar király, akit Magyarországon temettek el. 1540-es temetéséről azonban alig tudunk valamit. Mindössze a tudós, bosnyák származású, dalmáciai születésű magyar főpap, Verancsics Antal gyűjteményében fennmaradt magyar nyelvű mű, a Memoria Rereum őrzött meg egy rövid mondatot az 1540-es éve bejegyzései között, miszerint: „János király testit Székesfejérvárra vevék, tiszetsséggel eltemetik.” János király teste azonban nem sokáig nyugodhatott a magyar királyok között. Bethlen Farkas 17. századi krónikája szerint 1544-ben, mikor Ahmed fehérvári bég kirabolta a bazilika királysírjait, Szulejmán egy megbízottat küldött az eset kivizsgálására, ez a megbízott pedig, miután számba vette és a szultán számára lefoglalta az elrabolt kincseket, „János király testét csúfságból a sírjából kidobva a városbírónak adta át azzal, hogy másutt, ahol jónak látja, kell elhantolni, hozzátéve:”itt van egy az isteneitek közül”. A városbíró azt átvette, tisztességtudóan új sírba helyezte és Szent Mihály templomában, amely a külvárosban van elhantoltatta.”

 

 

 

János király első sírjának a pontos helyére a székesfehérvári Szűz Mária bazilikában nincsen semmilyen történeti forrásunk. Lévén azonban, hogy elődeit: II. Lajost, II. Ulászlót és Mátyást mind a bazilika közepén, egyetlen sírcsoportba temették, elég valószínű, hogy az ő sírját is itt kell keresnünk. Ezen a helyen, a templom középtengelyében lévő sírcsoport keleti szélén valóban előkerült még egy kettős téglasír (XLIV/1-2.) Henszlmann Imre 1874-es feltárása során (Henszlmann jelölése szerint A. sír), amely a többi itt feltárt sírhoz hasonlóan üres volt. A sír vágja a II. Ulászló sír körüli tumba-talapzat alapozást, mélységi és falának magassági adatai a Mátyás- és II. Ulászló síréhoz hasonlóak. A kettős sír egyszerre készült, déli kisebbik részét egy tégla vastagságú válaszfal különíti el. A kettős sír építését talán az indokolta, hogy készítésekor János feleségének Izabellának is kialakították a sírhelyét, hiszen 1540-ben még senki sem tudhatta, hogy a király halála után már egy évvel milyen tragikus fordulatot vesz az ország sorsa, és négy évvel később a török kézre került Székesfehérvárról a hódítók már magának Jánosnak is kidobják a földi maradványait sírjából. 

 

 

A székesfehérvári városbíró által 1544-ben, János király holtteste számára kiválasztott új sír helye Bethlen Farkas szerint a külváros Szent Mihály temploma volt. A külvárosban álló Szent Mihály egyházat mindössze egy 1372-es oklevél említi csupán. Az oklevél a Székesfehérvár melletti Szent György egyház (feltehetően Iszkaszentgyörgy) és Sárszabadi (Sarzabady) falu közti föld bejárásáról készült. E két falu a város északnyugati, illetve délnyugati szomszédságában volt. Az oklevél említi az Ingovány falu közelében lévő malmot, Szent István szigetét és a keresztesek monostorát is, amelyek mind a város nyugati oldalán helyezkedtek el, így nem kétséges, hogy a Szent Mihály egyház is a város Nova Civitasnak nevezett nyugati külvárosában állt. Fuxhofer Damján 1803-ban megjelent művében azonosította először a székesfehérvári Szent Mihály egyházat az ágostonos remeték kolostortemplomával, Michael Bombardius jezsuita történészre hivatkozva, ám ez a hivatkozás téves, Bombardius, a Szent Mihályt a város templomai között sorolta fel, de nem azonosította az ágostonos kolostorral. Ennek ellenére Fuxhofer azonosítását a székesfehérvári történeti irodalom átvette, bár a Szent Mihály egyházzal kapcsolatban a középkori források nem említik azt, hogy kolostor temploma lett volna, az ágostonos kolostorról pedig, hogy valamelyik külvárosban állt volna. Fitz Jenő az egykor a mai székesfehérvári György Oszkár tér délkeleti részén állt, és általa régészetileg is kutatott barokk Szent József kápolna épületével próbálta meg azonosítani a középkori Szent Mihály templomot, ugyanis a kápolnát a 17. század végén a jezsuiták egy török dzsámiból alakították ki, amit Fitz a Szurut dzsámival vélt azonosnak. Evlia Cselebi 1664-ben azt írta, hogy Székesfehérvár északnyugati Szurut külvárosában „összesen két dzsámi van. Az első a Szurut dzsámi, régi formájú, öreg dzsámi, de közössége bőséges, a másik a palota dzsámi” Ez valóban értelmezhető úgy, hogy a Szurut dzsámit talán egy középkori templomból alakították át. Az azonban igencsak kérdéses, hogy a barokk Szent József kápolnát valóban a Szurut dzsámiból és nem a Palotai-dzsámiból alakították-e ki. Ugyanis Cselebi a városrész északnyugati, Várpalota felé nyíló kapuját nevezi Palotai-kapunak, így a Palotai-dzsámi is inkább erre felé kereshető, márpedig a Szent József kápolna a külváros északi felében állt. Az 1601-es olasz alaprajzon és német látképen jelölt másik dzsámi ugyanakkor a nyugati külváros déli felében helyezkedett el, így inkább az lehetett a Szurut dzsámi. Erre vall az is, hogy Fitz feltárása alapján a Szent József kápolna igen kicsi, mindössze 5-ször 5,85 méteres belméretű épület volt, ami aligha feleltethető meg Cselebi azon megjegyzésével, amely a Szurut dzsámi bőséges közönségéről szól. Ugyanakkor Cselebi ebben a külvárosban még három szép templomot is említ (kettő a szerbeké egy a magyaroké volt), tehát egyáltalán nem kell azt feltételeznünk, hogy a külvárosi középkori Szent Mihály templom valamelyik török dzsámival lett volna azonos, azt keresztény templomként is tovább használhatták a 17. században, ha egyáltalán megérte ezt a kort. 

 

 

Tehát az utolsó középkori magyar királyt, aki koronáját már csak a török hódítók vazallusaként tudta megtartani, még török urai sem tartották méltónak arra, hogy nagy elődei között nyugodjon, így teste egy külvárosi templom földjében talált végső menedéket, melynek hollétét máig homály fedi.

 

Kovács Olivér – Buzás Gergely