Esztergom már az államalapítás előtt fontos uralkodói székhely volt, majd az első ezredfordulón létrehozott magyar egyházszervezet központja lett, ám szinte maradéktalanul megsemmisített középkori katedrálisában mindössze egy uralkodót temettek el.

 

 

 

Bár apja, II. Géza 1162 májusában bekövetkezett halálát követően néhány nappal már megkoronázták III. Istvánt, azonban több mint egy évbe telt, mire ténylegesen is átvehette örökségét. Másfél hónappal később ugyanis Géza öccsei, István és László hercegek bizánci segítséggel benyomultak az országba, s III. Istvánnak Pozsonyig kellett menekülnie, ám a nagybátyjai uralkodása (amelyet Lukács esztergomi érsek nem is ismert el) tiszavirág életűnek bizonyult: II. László alig fél év múlva meghalt, majd a helyébe lépő IV. István vereséget szenvedett unokaöccsétől 1163. június 19-én Székesfehérvárnál. Az ifjú király a győztes csata után szabadon engedte fogságba esett, ambiciózus rokonát, azzal a feltétellel, hogy Bizáncba megy, s onnan nem is tér vissza. IV. István ezt az ígéretét nem tartotta be, mint arról a korábbi cikkben is szó volt, még többször próbálkozott bizánci támogatással trónra jutni, ám Mánuel császár támogatásának mértéke mindinkább csökkent, feltehetően azért, mert felmérte, hogy a nyíltan Bizánc-barát bukott királyt nem fogadná el az ország nemessége.

Miután a császár azon terve, hogy hűbéres uralkodót juttasson a magyar trónra, ideiglenesen elbukott, elsősorban a területszerzésre koncentrált. Döntőbíróként lépett fel III. és IV. István között, s elfogadtatta azt a tervét, hogy lemond a trónkövetelő támogatásáról, ám Béla herceget (II. Géza ifjabb fiát) összeházasítja leányával, és a béke biztosítékaként Bélát magával viszi Bizáncba, így annak hercegsége (Horvátország és Dalmácia) is bizánci fennhatóság alá kerül. III. István elfogadta a feltételeket, ám a birtokok tényleges átadására nem került sor – ezért is követték egymást ezután évről-évre a bizánci hadjáratok a magyar királyság ellen.

Az ellenségeskedést a magyarok vereségét hozó zimonyi csata zárta le 1167. július 8-án. III. István ugyan terület vesztett az ezt követő békében, ám valószínűleg nem helytálló az a Mikhael rhétor szónoklatában szereplő adat, miszerint a magyar király hűbért fogadott volna a császárnak, ami Mánuel haláláig (1180) fennmaradt volna. III. István tekinthető a hosszas háborúság ezen fejezete győztesének, hiszen az ország függetlenségét sikerült megőriznie a korszak egyik legnagyobb „szuperhatalmával” szemben.

 

 

III. István keresztapja VII. Lajos francia király volt, aki 1147-ben, a második keresztes hadjárat során vonult át országon. A még szinte kamaszkorú II. Gézát lenyűgözhették a frank lovagok, valószínűleg ezért kérte fel a francia uralkodót, hogy tartsa akkor született fiát a keresztvíz alá. István anyja, Eufrozina ugyan a kijevi Rurik-dinasztia tagja volt, ám magyar királynéként rendre nyugati kapcsolatokat épített. István másik támogatója, Lukács esztergomi érsek pedig egyike volt az első magyar egyházi embereknek, akik Párizsban tanultak teológiát (ami megmagyarázza a bizánciakkal, a keleti egyházzal szemben táplált heves ellenszenvét is). Ebben a légkörben nőhetett fel István, sőt anyja és az érsek uralkodása idején is mellette állt, így nyugati orientációja, különösen Mánuel fenyegető árnyékában, szinte természetesnek tekinthető.

Mivel a század közepén III. Konrád, majd Barbarossa Frigyes német-római császár is támadóan lépett fel a magyar királysággal szemben, s így reális volt a veszély, hogy Európa két legnagyobb hatalma között felőrlődik az ország, már II. Géza igyekezett szövetséget kötni Frigyessel. Szerencsére a németek és Bizánc elkezdett távolodni egymástól, s a hatvanas évekre politikailag teljességgel szembekerültek. Ezt a német szövetséget folytatta III. István is, sőt felbontotta jegyességét a halicsi hercegnővel (miután ennek apja kiegyezett Bizánccal) és Ágnest, a Babenberg-családból származó II. (Jasomigrott) Henrik osztrák herceg lányát vette el. Velencével is dinasztikus kapcsolatot hozott létre, hiszen nagybátyja, II. László Mária nevű lányát a dózse fiához adta feleségül.

1167 tájára összeállt hát egy elvi dinasztikus szövetség, amely komoly erőt jelenthetett a bizánci fenyegetéssel szemben – talán ennek is része volt abban a fegyvernyugvásban, ami a zimonyi csata után jött el. A déli végeken folytatott háborúk azonban gazdaságilag kivéreztették a magyar királyságot, olyannyira, hogy III. István egyházi javakat vett igénybe a költségei finanszírozásához. Ez szembefordította vele 1169-ben Lukács érseket is, aki kiközösítette a hozzá egyébként közel álló királyt és az egyházi átkot csak a pápai követ közbenjárására vonta vissza. A követjárás hatására III. István megerősítette apja majd egy évtizeddel korábbi lemondását az invesztitúra-jogról.

István belpolitikai döntéseiről keveset tudunk. Feltehető, de egyelőre nem bizonyítható, hogy valójában ő, s nem I. István adományozott városi jogokat Székesfehérvárnak – ez a fehérvári jog egészen a budai jog megszületéséig a városi kiváltságok alapja maradt.

Mikor a Szentföldre tartó Oroszlán Henrik bajor-szász herceg és István apósa, Henrik osztrák herceg is meglátogatta István királyt Esztergomban, 1172. március 4-én a király váratlanul meghalt. Az eseményekről Lübecki Arnold krónikája számol be. Szerinte a király – aki még alig volt 25 éves – mérgezés áldozata lett, amivel öccsét, a bizánci udvarban tartózkodó Béla herceget gyanúsították. A szentföldre tartó fejedelmi vendégek továbbutazásáról Lukács érsek gondoskodott és minden bizonnyal ő intézte a király temetését is.

 

 

 

Bár a XIV. század közepén, a zágrábi székeskáptalanban összeállított Zágrábi Krónika szerint III. Istvánt is Székesfehérváron temették el – akárcsak összes közeli rokonát –, az ugyanebben az időben a királyi udvarban készült Képes Krónika úgy tudja, hogy Esztergomban nyugszik, és ebben a kérdésben valószínűleg ez utóbbit tekinthetjük megbízhatóbb forrásnak.

Esztergom már a X. század óta fontos uralkodói székhely volt, majd az első ezredfordulón létrehozott magyar egyházszervezet központja is lett. Ennek ellenére a magyar uralkodók III. Istvánig soha sem temetkeztek ide, és később is csupán még egy királyi temetkezés helyszíne lett a város: IV. Béláé, de őt az esztergomi ferencesek templomában helyezték örök nyugalomra. III. István temetése minden bizonnyal az esztergomi katedrálisban történt, a krónikás ezért tartotta feleslegesnek a templom megjelölését. Ez a temetés joggal tekinthető különleges esetnek, hiszen III. István király nem volt alapítója a sírját befogadó székesegyháznak, mint I. Géza a vácinak, vagy Szent László a nagyváradinak, és az esztergomi székesegyház nem is őrizte a magyar királyi család olyan jelentős szentjeinek ereklyéit mint a fehérvári Szűz Mária bazilika, ami indokolttá tett volna ott egy királyi temetést. A fiatalon és váratlanul elhunyt III. István temetésének esztergomi helyszínére leginkább a királyhoz igen közel álló esztergomi főpap, Lukács érsek személye lehet a magyarázat, akárcsak később Imre király egri temetése esetében kancellárjának, Katapán egri püspöknek a befolyása volt a meghatározó. Ez azonban nem lehetett volna önmagában elég, ha III. István nem járult volna hozzá jelentős mértékben későbbi temetkezési helyének, az esztergomi Szent Adalbert bazilikának a XII. század közepén megindult nagy újjáépítéséhez.    

A középkori esztergomi székesegyházat már a török háborúk idején súlyos károk érték, de romjai még magasan álltak a XVIII. század második felében is. Ezt követően azonban, a XVIII-XIX században, nem egyszerűen a földdel tették egyenlővé, hanem még a hegyet is elhordták alóla, egy tervezett de soha meg nem épített barokk-, majd egy sajnálatos módon megvalósult klasszicista székesegyház érdekében. Így a középkori templomnak semmilyen falmaradványa, még alapozása sem maradhatott ránk, és természetszerűleg a templomban lévő sírok – köztük III. István földi maradványai – is nyomtalanul elpusztultak. Hogy mégis viszonylag sokat tudunk a középkori épületről, az a fennmaradt kőfaragványainak és néhány XVI-XVIII. századi ábrázolásának köszönhető. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségű az az igen részletes XVIII. századi alaprajzi felmérés, melynek XIX. századi metszet-másolata maradt fenn Mathes Jánosnak 1827-ben megjelent könyvében. Bár ezek az ábrázolások – így az említett alaprajz is – a középkorban sokszor átépített templom legutolsó állapotát örökítették meg, az alaprajz apróbb-nagyobb szabálytalanságai alapján megkísérelhetjük a katedrális korábbi építési korszakainak az elméleti rekonstrukcióját, és ennek révén III. István egykori sírhelyéről is levonhatunk némi következtetéseket.

 

 

Az első esztergomi székesegyházat még 1000 körül, Szent István király emelte. Ebből az épületből a XVIII. századra már semmi sem maradt, ám a száz évvel később hozzáépült román stílusú szentélyfej alapján arra következtethetünk, hogy az első templom egy háromhajós bazilika lehetett, széles fő- és keskeny mellékhajókkal, hossza pedig a XII-XIII. századi templomnak nagyjából a feléig ért el. A katedrális első jelentős kibővítése során épült fel az a szentélyfej, amelynek alaprajzát már megőrizte a XVIII. századi alaprajzi felmérés. A háromapszisos szentély alatt – egy 1701-ből származó canonica visitatio szerint – kripta helyezkedett el. A kisméretű mellékapszisok felett egy XVI. század végéről származó látkép tornyokat ábrázol. Ezekbe vezettek fel a XVIII. századi alaprajzon megfigyelhető oldalsó csigalépcsőtornyok. A főapszis félköríves lezárását a XVI. század elején a tízszög öt oldalából képzett poligonális, támpilléres formára cserélték, amelyből több fontos kőelem is megmaradt. Az eredeti románkori szentélyből csak egy nagyobb méretű féloszlopfőt ismerünk, de ez és a szentélyépítmény XI-XII. század fordulójáról származó analógiái lehetővé teszik az építkezés keltezését az 1100 körüli évekre, Kálmán király és Szerafin, valamint Lőrinc érsek korára.

A következő nagyobb építkezést a templom Szűz Mária oltárának építésére és 1156-os felszentelésére vonatkozó adat jelzi. A Szűz Mária oltár – későbbi források szerint – a templom közepén, a szentélyrekesztő előtt állhatott, így még a Szent István kori templom területére esett. Felszentelésére minden bizonnyal a Szent István-kori hosszház főhajójának újjáépítését követően került sor. Az oltárt állító és felszentelő Martyrius érsek jelentős építtető volt: már korábbi püspöki székhelyén, Egerben is hozzá köthető a katedrális-komplexum egyik fontos építési periódusa. 1151-ben választották esztergomi érsekké, és II. Géza király támogatásával feltehetően nem sokkal később már hozzá is kezdett az új székesegyháza hosszházának megújításához. Az építkezésből több nagyméretű korinthoszi oszlop elemei maradtak ránk, melyek stílusa mind II. Géza korának jelentős építkezéseivel: az óbudai prépostsági templom kibővítésével, az Esztergom-szentkirályi keresztes templommal és az esztergomi királyi palota Szent István kápolnájának átépítésével hozhatóak összefüggésbe. Az 1156-os felszenteléshez azért tudjuk ezeket a faragványokat kapcsolni, mert az egyiken fejezeten egy olyan későbbi átfaragás figyelhető meg, ami arra vall, hogy az oszlop a hosszház keleti felének északi oldalán állhatott.

Martyrius 1157-ben bekövetkezett halála után egy még ambiciózusabb főpap került az esztergomi érseki székbe: a párizsi egyetemi tanulmányai után már rövid ideig az egri püspöki méltóságot is betöltő Lukács érsek (1158-1181). Lukács minden bizonnyal tovább folytatta elődje építkezését, és egy új, a réginél csaknem kétszer nagyobb hosszház kialakításához fogott hozzá, melynek révén az esztergomi katedrális már felülmúlta az ország nagyobb 11. századi (Gyulafehérvár, Veszprém), és megközelítette a jelentősebb 12. századi székesegyházainak (Eger, Pécs)  méreteit. A Szent István-kori hosszházat körülépítve és nyugat felé meghosszabbítva először az oldalfalakat építették fel. A templomépítkezés ütemét lassíthatta, hogy – talán a mozgalmas 1163-as év tapasztalatai nyomán – Lukács érsek a katedrális északi oldala mellett egy nagy lakótorony építésébe is belekezdett, ami biztos menedéket nyújthatott számára a háborús időszakban is.

Az intenzív építkezések ellenére III. István temetése idején még aligha állt készen a tervezett nagyméretű, oszlopos bazilika. Feltehetően akkor még csak a hosszház keleti részének kibővítésével készülhettek el, bár előtte már magasra emelkedhettek az új nyugati rész körítőfalai is, ám itt a főhajó oszlopsorai már nem készültek el az eredeti terv szerint. A templom hosszházát csak két tervváltoztatás, és a már elkészült XII. század közepi részek alapos átalakítása után, végül Jób érsek (1185-1203) fejezte be a XIII. század elejére. Ennek ellenére III. István királyt – aki nyilván támogatta hűséges főpapja építkezését – joggal tekinthették a bazilika újjáépítőjének, és temethették el Lukács érsek templomában, minden bizonnyal a hosszház ebben az időben már teljesen újjáépített keleti részén.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér