A magyar történetírás jó ideje az ország egyik legragyogóbb korszakaként ismeri és ismerteti III. Béla uralkodását. Kultuszát erősítette, hogy 1848-ban az ő földi maradványaiként azonosították az egyetlen épen maradt középkori királysírban lévő csontokat (s ez a már meglévő tisztelet is megkövetelte, hogy az ő sírját véljék megtalálni). Valószínűbb azonban, hogy az uralkodó temetkezése már évekkel korábban előkerült.

 

 

 

Béla herceget még 1163-ban vitték el Bizáncba, a Komnenos Mánuel császárral kötött béke biztosítékaként. Az akkor kamaszkorba lépő, 14-15 éves herceg ekkor új nevet kapott. Immár Alexioszként eljegyezte Mánuel leányát. Két évvel később a császár (aki Szent László magyar király unokája volt) trónörökössé emelte, a deszpotész címet adományozta neki. Az ötvenedik évéhez közeledő Mánuelnek ugyanis nem volt fiú gyermeke, így az idő múlásával mind biztosabbá vált, hogy a következő császárt Alexiosznak fogják majd nevezni.

Így is lett, ám nem abban a formában, ahogy Béla remélhette. 1169-ben az akkor már ötven fölött járó Mánuelnek fia született, akit másfél év múlva meg is koronáztatott II. Alexiosz néven.

A trón betöltése tehát biztosítva volt, s Béla bizánci karrierje lezárulni látszott. Deszpotészi tisztségét megszüntették, jegyességét is felbontották, feleségként Mánuel új hitvesének húgát, az akkor éppen az alappói emír börtönében sínylődő volt antochiai fejedelem lányát, Chattillon-i Annát kapta meg. Ezzel a magyar királyi család a Szentföld történetének leginkább ellentmondásos alakjával Chatillon-i Rajnalddal került rokonságba. Rajnald – aki kalandorként emelkedett magasra, miután a második keresztes hadjárattal megérkezett a Szentföldre –, Aleppóból kiszabadulva újabb házassággal Oultrejordain ura és a jeruzsálemi királyság egyik leggazdagabb bárója lett. Kortársai többsége a keresztes eszme megtestesülésének tarthatta, ám a történészek többsége a féktelen természete, kapzsisága és erőszakossága miatt őt teszi felelőssé a Szaladinnal való viszony elmérgesedéséért, az 1187-es hattini vereségért, s így Jeruzsálem elvesztéséért is.

Ám térjünk vissza az 1170-es évek elejére a magyar királyságba! 1172 márciusában Esztergomban váratlanul elhunyt III. István, Béla herceg bátyja. Bár a mérgezést, s abban Béla szerepét aligha lehet bizonyítani, úgy tűnik, a korábbi herceg és bizánci trónörökös szerencséje visszatért, hiszen Mánuel császár éppen a magyar határ felé közeledett egy haddal (elvileg a szerbek megregulázására indult). Béla a bizánci csapatok élén hamarosan a Kárpát-medencébe ért.

Az újabb „görög” trónkövetelő közeledése feltehetően félelmet keltett a kortársak egy részében, talán többségében, hiszen megismétlődni látszott az, amikor alig egy évtizeddel korábban, II. Géza halála után IV. István tört be Bizánc segítségével. Volt azonban egy hatalmas különbség: most nem volt kijelölt trónörökös. III. István első fia korábban elhunyt, s bár özvegye, Babenberg Ágnes feltehetően terhes volt István halálakor, Béla érkezésének hírére, férje temetése után Bécsbe menekült. Itt szülte meg következő fiát, aki feltehetően rövidesen elhunyt.

Béla ellenfele öccse, II. Géza legkisebb fia, Géza herceg lehetett volna. Őt támogathatta anyja, Eufrozina királyné és talán Lukács esztergomi érsek is, aki megtagadta a koronázást Bélától. Sajnos a trón megszerzéséhe vezető útról, a támogatók és ellenlábasok küzdelméről gyakorlatilag nem maradt fenn információ.

A visszatért herceg, aki ekkor már feltehetően a hatalma alatt tartotta az ország nagy részét, végül pápai közbenjárással elérte, hogy a kevésbé ellenséges kalocsai érsek 1173 januárjában, tíz hónappal III. István halála után megkoronázza. Elképzelhető, hogy erre az alkalomra készült a később Szent Koronaként ismert hatalmi jelkép, amely erősen emlékeztet a Komnenos császárok koronájára. Bár a magyar korona történetét nem is ismerjük teljes egészében, az ötvöstechnikai vizsgálatok alapján feltehető, hogy alsó és felső részét sietve szegecselték össze. Az alsó, görög-koronaként ismert része még I. Géza korában került az országba Bizáncból, felső részét viszont valószínűleg már Béla korában, talán valamilyen liturgikus tárgyként készítették a magyar királyi udvarban. Ez persze csak teória, ám azzal a kutatók többsége egyetért, hogy a két részt III. Béla korában állították össze, s mi lehetett volna jobb alkalom erre, mint a saját koronázása?

 

 

Bár III. Béla uralkodása a magyar írásbeliség felvirágzásának korszaka (ekkor jegyezhették le a Halotti beszédet és könyörgést, az Ómagyar Mária-siralmat, az ő papja volt P. mester, az első fennmaradt magyar geszta szerzője és működni kezdett a királyi kancellária), a későbbi krónikák meglehetősen távirati stílusban foglalkoznak csak személyével. Kézai Simon egy évszázaddal később ennyit írt:„ … a görög Béla uralkodott, akit Becse és Gergely hosszabb ideig ott tartottak a görög császárnál. Mármost ez üldözte a rablókat és az útonállókat, és ő vezette be a kérvényekkel történő folyamodást, amint az a császári és pápai udvarban szokás. Fehérvárott nyugszik elhantolva.” A Képes Krónika és Thuróczy Magyarok Krónikája lényegében ugyanezt a minimális információt ismétli meg.

Pedig Béla huszonhárom éves uralkodása szokatlan és hosszú viszonylagos nyugalmat hozott a század történetében. A bizánci udvarban szocializálódott, művelt és cselekedetei alapján ravasz uralkodó ráadásul szerencsésnek is bizonyult, hiszen részben enyhült, más pontokon koncentrálódott a feszültség Európában, részben beértek a korábbról szárazó személyi kapcsolatok. A III. Bélát trónra segítő Mánuel megkérte az árát a barátságának, hiszen bár hűbért nem vállalt neki a magyar uralkodó, teljesítette a császárnak tett ígéretét, miszerint „egész életében védelmezni fogja azt, ami a császár és a rómaiak számára hasznos”. Ennek szellemében 1176-ben magyar csapatok is felvonultak a bizánci erők oldalán, hogy elfoglalják Ikoniont, a szeldzsuk fővárost. A hadjárat összeomlott a müriokephaloni csatában, így Bizánc számára végleg szertefoszlott a remény, hogy az 1071-es manzikert csata miatt elveszett keleti területeit visszahódítsa. Igaz, hamarosan ennél sokkal nagyobb gondokkal kellett szembenézniük, hiszen Mánuel császár 1180-ban bekövetkezett halála után megroppant Bizánc hatalma, s az ezután következő sorozatos belső válságok már a birodalom végnapjait vetítették előre.

A Mánuelnek tett eskü „egész életében” kitétele III. Béla értelmezésében a császár életére vonatkozhatott, mert 1180 után visszafoglalta a horvátországi és szerémségi területeket (egykori hercegségét), Dalmáciát, majd Bulgária és Szerbia egyes területeire is kiterjesztette befolyását, így a Balkán északi része rövidesen a magyar királyság érdekszférájába került.

Délkeleten tehát szinte ellenfél nélkül maradt Béla, s nyugaton is kedvező évek következtek. Barbarossa Frigyest elsősorban az itáliai helyzet kötötte le, a francia királyi családdal pedig még szorosabb kapcsolat alakult ki, hiszen felesége, Anna halála után két évvel, 1186-ban Béla feleségül vette Capet Margitot, VII. Lajos francia király leányát. A vele érkező kísérettel folytatódott a frank kultúra intenzív jelenléte a magyar udvarban, hiszen már Anna is a ciszterciek támogatója volt családja francia származása miatt.

 

 

A Capet Margittal kötött frigy nem bizonyult termékenynek, korábban azonban Anna hét gyermeket, köztük fiúkat szült neki, így a trónutódlás már a hetvenes évek második felében biztosítva volt (ha egy gyermek megélte a két-három éves kort, már jó eséllyel felnőtt). Ám mindezek előtt Bélának még a saját családjával, anyjával és Géza herceggel szemben kellett bebiztosítania magát. Még a megkoronázása előtt elzáratta őket, ám Géza kiszabadult és V. Lipót osztrák hercegnél keresett menedéket (Lipót felesége II. Géza magyar király egyik lánya volt). Az osztrák herceg azonban kiszolgáltatta III. Bélának. Egy évvel később Csehországba szökött, azonban II. Szobeszláv is így járt el. Géza herceg ezután több mint tíz éven át őrizetben volt, csak 1189-ben engedték Margit királyné nyomására szabadon, amikor Barbarossa Frigyes átvonult az országon a III. keresztes hadjárat során. Géza csatlakozott a német hadhoz, majd a bizánci birodalom területén telepedett le, s nem tért vissza a magyar királyságba.

Az anyjuk, Eufrozina is száműzetésben hunyt el, Jeruzsálemben, 1193-ban. Maradványait Béla hazahozatta és Székesfehérvárott, az ispotályosok Eufrozina által alapított templomában temették el. Bár nem volt család része, nagyon közel állt több tagjához is Lukács esztergomi érsek, aki roppant gyanakvó volt Bélával szemben, ám feltehetően a hetvenes évek végére kezdetét vette a megbékélésük.

Bár Béla „görögként” érkezett a trónra, uralkodása során a nyugati orientációnak nyitott utat. Egyre fontosabb szerepet töltött be királyi kancellária, és létrejöttek az alsó hiteles helyek is, ahol a magánügyletek írásba foglalására is lehetőség volt. A nyolcvanas évek közepéről származik az első kimutatás a kincstár jövedelmeiről, amely szerint az angol-, illetve a francia uralkodók szintjén állt a király bevétele. 1192-ben III. Celesztin pápa jóváhagyásával szentté avatták I. László királyt (Béla ekkor tett – végül fiaira átruházott – fogadalmat, hogy hadjáratot vezet a Szentföldre). Bár a ciszterci rend már II. Géza idején megjelent az országban, III. Béla alapításai révén szaporodtak gombamód a kolostoraik. 

Béla legidősebb fiát, Imrét már 1182-ben ifjabb királlyá koronáztatta (ekkor már nem élt Lukács, Miklós volt az esztergomi érsek). Külpolitikailag is igyekezett bebiztosítani a királyságot, ezért egyik lányát az 1185-ben trónra lépő II. Izsák bizánci császárhoz adta feleségül.

 

 

III. Béla 1196-ban, 24 évnyi uralkodás után hunyt el. A Képes Krónika szerint – elődjétől eltérően – újra a családi temetkezőhelyre, apja és nagyapja közelébe, a székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templomba temették el. A fehérvári bazilika II. Béla és II. Géza által elvégzett nagy újjáépítése III. Béla trónralépésekor, 1172-ben már véget érhetett. Fehérvárról nem ismerünk olyan kőfaragványokat, amelyek stílusa az 1150-60-as évek nagy Magyarországi építkezéseit: az esztergomi és óbudai munkákat jellemzik, viszont fennmaradt egy igen gazdag kőfaragvány-csoport, amely ezektől eltérő, valamivel későbbi stílust képvisel. Ezeknek a későromán faragványoknak közeli párhuzamait ismerjük az ercsi monostorból, melynek alapítóját, Tamás nádort 1186-ban a monostor már valamilyen szinten álló templomának sekrestyéjében temették el. Ezek szerint az ercsiekkel rokon fehérvári faragványok sem készülhettek korábban, mint az 1170-1180-as évek, így bizonyosak lehetünk benne, hogy III. Béla korából valóak. Ezek szerint III. Béla uralkodása első felében újabb építkezéseket kezdett a székesfehérvári bazilikában. Az ezekhez köthető kőfaragványok két alcsoportra oszthatóak. Az egyik – az ercsi kövekkel közelebbi rokonságban álló kör – egy vagy két nagyméretű, bélletes kapuzat részeit képezik. Ezek a kapuk valószínűleg a bazilika nyugati főkapui lehettek. Van azonban egy másik faragványcsoport is, amely stílusát tekintve éppúgy lombardiai eredetű, mint a kapuzat elemei, de díszítőmotívumai és szerkezeti funkciói terén is eltér tőlük. Egy jellegzetes díszítőelemükről ezeket a művészettörténeti kutatás "cserfaleveles kör" néven szokta tárgyalni. Az ide tartozó faragványok gazdag ornamentális felületi dísszel ellátott faloszlopok és falifülkék elemeiből állnak. Az egyik faloszlop elem egy poligon sarokba, vagy egy köríves falba illeszkedik, ami arra vall, hogy nem egyszerűen egy sík homlokzat díszei lehettek ezek a faragványok, hanem egy önálló kápolnaépítmény részei voltak. Gazdag díszítettségük ugyanakkor arra vall, hogy ez az építmény a templomon belül állhatott. Ilyen épületen belüli kápolnákat jól ismerünk a románkorból, egyik, korát tekintve közeli példa a burgundiai Autun Szent Lázár székesegyházának közepén, az 1140-es években felállított Szent Lázár ereklyesír.

Ilyen ereklyesír-kápolnának a nyomai Székesfehérvárról is előkerültek. Kralovánszky Alán 1970-71-es ásatásai során, a templom közepén rátalált Szent István király kváderkövekből épült, 210-szer 270 centiméteres alapterületű, 75-90 centiméter vastag falú, 155 centiméter mély sírkamrájára, amely az 1083-as szentté-avatás idején készülhetett. A sírkamra falai fölé később, de még az Árpád-korban, egy 5,2 méter széles és eredetileg feltehetően közel 12 méter hosszú, 110 centiméter vastag és 80 cm centiméter mély alapfalakra támaszkodó szerkezet épült. Nyugati falának alapozása az oldalfalaknál vékonyabb, mindössze 87 centiméter volt. Az építmény keleti felét egy újkori beásás teljesen elpusztította, így keleti lezárásának alaprajzát nem ismerjük. Az építményt a későközépkorban vagy a török korban az alapozásig visszabontották, és alapjaira egy oldalt 35-45 centiméterrel, nyugaton 25 centiméterrel vastagabb falazatú új épületet húztak fel. A sírépítmény késő-románkori második periódusa egyértelműen egy jelentékeny méretű kőépület alapozása, amely aligha értelmezhető másként, mint egy ereklyekápolna. Nagy valószínűséggel ehhez tartozhattak a cserfaleveles körbe tartozó faragványok, vagy azoknak legalábbis egy része.

Közvetlenül az 1970-71-ben előkerült III. Béla kori sírkápolna előtt húzódik az a vízelvezető csatorna, amelyet 1839-ben építtetett a székesfehérvári püspökség, hogy a palota kútjának vizét elvezessék. Ez az észak-déli irányú csatorna átlós irányban az egész bazilikát átvágta. Kiásása során a munkások egy kivételesen gazdag sírra akadtak, amelyből számos aranytárgy került elő. Ezek egy része Barkóczy László székesfehérvári püspök (1837-1847) birtokába került. Henszlmann Imre 1862-es ásatásai során igyekezett a leletek sorsának utánajárni, és azt tudta meg, hogy a püspök közülük többet Bécsbe küldött a kincstárnak, ám ezek további sorsáról nem tudunk. Szerencsére néhány kisebb darabot sikerült a Nemzeti Múzeumnak megvásárolnia tőle. Ezek között volt egy repedt drágaköves aranygyűrű, egy filigrándíszes nagy arany fülesgomb, 22 darab kisebb, dísztelen arany fülesgomb, két kicsiny, áttört filigrándíszes csat, amely közül az egyikhez eredetileg egy lánctöredék is csatlakozott, továbbá egy filigrándíszes lemeztöredék. Úgy tűnik voltak olyan darabok is amelyeket a püspök megtartott, illetve karkötővé alakítva egy nőrokonának, a székesfehérvári polgármester feleségének adott. Ez egy zománcdíszes aranykorongból és öt darab filigrándíszes lemezkéből állt. Ezeket 1855-ben a Nemzeti Múzeum egy műkereskedőtől vásárolta meg.

De nem csak a püspök vett részt a sír kifosztásában: Henszlmannak egy székesfehérvári lakos elmondta, hogy az 1839-ben megtalált sír csontjairól lekaparta az ott talált aranyfonalakat, amelyből a fémet kiolvasztotta. Ezt bizonyítandó egy 17 arany súlyát nyomó aranydarabot mutatott a régésznek, valamint egy zománcos aranykorongot és egy filigrándíszes aranylemezt. A korong párdarabja a karkötővé alakított lemeznek, amelyek akkor már a Nemzeti Múzeum tulajdonában volt. Henszlmann a Székesfehérváron látott darabok rajzát leközölte, de maguk a tárgyak eltűntek. 

Van még egy titokzatos tárgy ami valószínűleg a sírlelethez tartozhatott. Ez egy 2,1 centiméter átmérőjű, korona formájú, filigrándíszes aranygyűrű, amelynek díszítése szoros kapcsolatokat mutat az 1839-ben talált sír leleteivel, amint erre Czobor Béla már 1900-ban rámutatott, és azóta is minden kutató együtt tárgyalja e gyűrűt a többi sírlelettel. A gyűrű Jankovich Miklós gyűjteményével került a Nemzeti Múzeumba. Jankovich – leltárbejegyzése szerint – ezt Jakosics József ferences szerzetes gyűjteményéből szerezte, és eredetileg a székesfehérvári bazilika egyik kriptájából került elő, amelyet a városi csatorna ásásakor találtak. Jakosics 1791-ben költözött Székesfehérvárra, mint Milassin püspök gyóntatója, és 1804-ben ott is hunyt el. Milassin püspök rombolta le a székesfehérvári bazilika akkor még álló északi mellékhajóját, és építette fel annak köveiből a későbarokk püspöki palotát. Még ezt megelőzően, 1795-ben a város építtetett egy vízelvezető csatornát a bazilika akkor már föld alatt lévő déli fala mentén, Jankovich nyilván ennek az ásására gondolt, amikor a gyűrű lelőhelyét meghatározta, főleg mert ennek építésének idején ő maga is a városban dolgozott. Kérdéses azonban, hogy a Jakosics-gyűjtemény tárgyainak lelőhelyére vonatkozó információi mennyire voltak pontosak, mindenesetre több ilyen fehérvári tárgy esetében kételyek merültek már fel a pontos lelőhely-meghatározás hitelességét illetően. Jakosics hivatalánál fogva elsősorban a püspöki palota és annak udvara területéről előkerült tárgyakhoz juthatott könnyedén hozzá a palota építkezései során. Nem lehetetlen, hogy a később 1839-ben szétdúlt gazdag aranymellékletes sírt már az 1800 körüli építkezés során megbolygatták például egy meszesgödör, vagy a kerítésfal alapozásának kiásása során, és ekkor találták meg a gyűrűt, amit Jakosics eltett.

Henszlmann 1862-es ásatásának publikációja során azt a feltételezést fogalmazta meg, hogy az 1839-ben kifosztott sír azonos lehetett azzal a különös, két négyzetes alaprajzú, téglafalazatú, dongaboltozatos, vasráccsal két szintre osztott, kriptaszerű építménnyel, amelyet a déli mellékhajóban talált, és amelyet az 1839-es csatorna valóban megbolygatott. Ez az építmény azonban egyértelműen egy későközépkori osszárium volt, az Árpád-kori ötvöstárgyak aligha származhattak belőle. Így elég valószínűnek tűnik, hogy az 1839-ben feldúlt sír a Henszlmann által feltárt déli csatornaszakasztól északabbra, a püspöki palota kertjének területén, a Szent István sír nyugati homlokzata előtt helyezkedhetett el.

 

 

A sírból előkerült tárgyakat többször és alaposan vizsgálták a középkori ötvösség legkiválóbb szakértői, köztük Kovács Éva és Lovag Zsuzsa. E vizsgálatok kimutatták, hogy igen szoros rokonság fűzi őket a magyar koronázási ékszerek két fontos darabjához: a jogar kristálygömbjének aranyfoglalatához és a korona felső részének keresztpántjaihoz. Szintén szoros kapcsolatban állnak egy, az esztergomi várban előkerült arany függővel és a hildesheimi Szent Oszvald fejereklyetartó koronájába másodlagosan beépített két zománcos lemezzel. Ezen tárgyak mindegyikéről kimutatta a művészettörténeti kutatás, hogy III. Béla uralkodása alatt, a magyar királyi udvarban készültek. Ez nem lehet kétséges az 1839-es székesfehérvári sír leletei esetében sem. A sír egyedülállóan gazdag aranyleletei, valamint igen előkelő helye a bazilika közepén, azt sem teszik kérdésessé, hogy királysírról van szó. Elég nyilvánvalóan levonható ezek alapján a következtetés, hogy ez volt III. Béla sírja.

Hogy ezt mégsem tette meg senki, az egyszerűen annak a következménye, hogy a kutatás 1848 óta axiómaként kezeli, hogy III. Béla sírja a bazilika déli mellékhajójában Érdy János által 1848-ban feltárt, nagyságrendileg szegényesebb mellékletű, mindössze egy aranytárgyat, a 1839-es sír gyűrűjéhez hasonló köves gyűrűt és mellette csak aranyozott ezüst- és bronztárgyakat tartalmazó királysírral azonos. Ez vezette László Gyulát korábban arra, hogy az 1839-es sírt Könyves Kálmán sírjának tulajdonítsa, majd később Kovács Évát – aki felismerte László Gyula keltezésének tarthatatlanságát – hogy az 1205-ben elhunyt III. László király temetkezési helyeként próbája azonosítani. Ez utóbbi értelmezés a keltezés szempontjából még elfogadható is lenne, csakhogy nem számol azzal, hogy a 3-6 éves korában elhunyt gyermek király személyével összeegyeztethetetlen a sírhoz köthető két nagyméretű, egyértelműen felnőtt férfi kézre való gyűrű. Ezt a problémát a kutató oly módon hidalta át, hogy a csupán Henszmann 1864-es publikációjában leközölt köves gyűrűről egyszerűen megfeledkezett, a korona alakú, szintén nagyméretű gyűrűt pedig nem gyűrűnek, hanem szimbolikus koronának nevezte, amit véleménye szerint akár "egy kisgyermek koronázásánál is használhattak". Az könnyen belátható, hogy ez utóbbi megállapítást – még ha csak egy 3 éves gyermek koronázásáról lenne is szó – egy 2,1 cm átmérőjű "koronáról" nehéz komolyan venni. Ugyanakkor a korona formájú gyűrű szimbolikus királyi gyűrűként való értelmezése korántsem elvetendő gondolat.

Mivel az 1848-as sír III. Béla sírjaként való értelmezése az utóbbi időben Biczó Piroska és Tóth Endre kutatásai nyomán igencsak megdőlni látszik, már semmi sem akadályozza az 1839-es sír egyetlen logikus értelmezési lehetőségének elfogadását, miszerint ez volt III. Béla sírja. A sír valószínű helye is – Szent István király III. Béla által emelt ereklyesír-kápolnája előtt – ésszerű helyválasztás lehetett az építtető uralkodótól. Az a szokatlan, sőt egyedülálló gazdagság, amit a sír fantasztikus pompájú arany mellékletei képviselnek aligha lehetett idegen a bizánci udvar pompájához szokott Béla számára.

 

 

 

III. Béla sírjának szégyenletes és szomorú 1839. évi szétdúlás és kifosztása a püspökség által nem okvetlenül eredményezte a sír csontmaradványainak teljes pusztulását. Henszlmann Imre 1862-ben az ásatása során előkerült emberi csontmaradványok nagyobbik részét – legalább 25 egyén csontjait – az általa csak részlegesen feltárt későközépkori kettős osszáriumban gyűjtötte össze és temette vissza. Az 1936-37-es ásatás során ezek a csontok újra előkerültek és Bartucz Lajos megvizsgálta őket. A csontok között négy olyan koponyára figyelt fel, amelyeken körbefutó zöld patinanyomok voltak láthatóak, amelyek – figyelembe véve a halottak életkorát, illetve két esetben nemét is – pártanyomokként nem voltak értelmezhetőek, hanem egyértelműen koronák nyomainak tűntek. Ezeket a koponyákat legutóbb Éry Kinga is vizsgálta, és egy 40 év feletti, valamint egy 50-55 éves nő, továbbá egy 40 év feletti férfi koponyájaként azonosította őket. A negyedik koponya már túlságosan töredékes, ezért erről csak Bartucz Lajos véleménye áll rendelkezésre, amit egy 60-70 éves férfi maradványaként határozott meg. Különösen érdekes a 40 év feletti férfi koponyájának töredéke, ugyanis abban Bartucz humusz-, felette pedig mészhabarcs lerakódást figyelt meg, illetve a koponyatető nagy részén szintén mészhabarcs lerakódásokat és kimarást talált, amiből azt a következtetést vonta le, hogy "a koponyát bedobták egy vizes gödörbe, amelynek alján humusz, felette 7-8 centiméter vastagságban meszes réteg, s e felett víz volt. Ebből valószínű, hogy koponyát vagy a püspöki palota építésekor bolygatták meg, s dobták a gödörbe, vagy egy régebbi építés alkalmával."  A halottnak a koponya alapján, Éry Kinga által becsült életkora megfelel III. Béla halála idején becsülhető 44-46 éves korának, és a koponyán megfigyelt habarcsnyomok egybevágnak azzal a feltételezéssel, hogy a sírját már 1800 körül, a püspöki palota építése során megbolygathatták. Ha ez igaz, akkor a király koponyáját már akkor megtalálták és megfosztották koronájától – az 1839-es leletek között ezért nincsenek koronatöredéke –, majd a koponya maradványát egy meszesgödörbe dobták. Az 1800 körül kidobott töredékes koponya szórványleletként bekerülhetett Henszlmann Imrének a püspöki palota kerítése mentén végzett 1862-es ásatása leletei közé, aki érthetően nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, de szerencsére megőrizte azt a többi visszatemetett csontmaradvány között. Mindez azonban csak egy lehetőség, hiszen a koponyán megfigyelt patina nem okvetlenül csak koronától és pártától, hanem például egy fémszálakkal hímzett mitrától, azaz főpapi fejdísztől is származhat.

A jövő kutatásai előtt még számos lehetőség áll, hogy III. Béla sírját és csontmaradványait hitelt érdemlő módon azonosítsa. Az 1839-ben feldúlt sír még minden bizonnyal valamilyen mértékben fellelhető maradványai feltárásra várnak a bazilika eddig teljesen kutatatlan részén, a főhajónak a Szent István sír előtti szakaszában. A király koponyájaként esetleg azonosítható töredék radiokarbon és archeogenetikai vizsgálata kimutathatná, hogy valóban egy XII. századi sírból származik-e és igazolható-e valamilyen rokonság közte és a többi, feltételezhetően apjától és nagybátyjaitól származó XII. századi királysír csontmaradványai között.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér