Csaknem negyed évszázadnyi stabilitást követően Imre került a trónra apja, III. Béla halála után. Bár a nyolc esztendős uralkodást szűkszavúan örökítette meg a középkori magyar történetírás, a gyakran külföldi források és az oklevelek némiképp megismerhetővé teszik ezeket az éveket. 

Aligha lepett meg bárkit, hogy III. Béla 1196-ban bekövetkezett halála után idősebb fia, Imre foglalta el a trónt, hiszen már 1182-ben ifjabb királlyá koronázták. Igaz, erre feltehetően azért került sor, hogy Béla öccsével, Gézával szemben biztosítsa fia jogait. Géza azonban (még ezelőtt külpolitikai elszigetelése, illetve elzárása miatt) nem jelentett igazán komoly problémát és 1189-ben el is tűnt a magyar politika színpadáról.

Imre hatalma tehát szilárdnak tűnhetett 1196-ban, azonban az azt megelőző évtizedekben lényegesen átalakult a társadalom felső, hatalomgyakorló rétege, s annak gondolkodásmódja. Ennek gyökere elsősorban a század közepén a Bizánccal folytatott háborúkban keresendő. E háborúk ugyanis érzékelhetővé tették a magyar hadsereg évszázados technikai elmaradottságát a Komnenoszok idején a nyugati lovagi hadviseléshez egyre inkább felzárkózó bizánci hadszervezettel szemben. III. Béla hercegként Mánuel udvarában megtapasztalhatta, hogy a hadsereg korszerűsítésének útja a nyugati feudális birtokszerkezet átvétele, ami lehetővé teszi a nemesség számára a drága nehézpáncélos lovagi fegyverzet harcmodor alkalmazását. Ennek pedig egyetlen útja volt: a király hűséges ispánjainak hatalmas magánbirtokokkal való megadományozása. Az egyre gazdagabbá és erősebbé váló főurak a király hatalmát és az ország erejét jelentették, mindaddig, amíg nem támadtak ellentétek az uralkodó dinasztián belül. Amint azonban a legitim uralkodócsaládon belül jelentkezett a vetélkedés a királyi és a hercegi hatalomért, a feudális rendben a legfontosabb alapértéknek számító hűség értelmezése bizonytalanná vált. Az ispánok ilyen körülmények között hamar ráébrednek politikaformáló erejükre, s arra a gazdasági, politikai haszonra, amit az egyik uralkodói családtag támogatása jelenthetett a másikkal szemben, persze csak a siker esetén. 

Kincset érő Dalmácia

Imre herceg már két évvel apja halála előtt Horvátország és Dalmácia kormányzója lett. Szent László és Kálmán hódításai óta ez, az Árpádok uralma alá került királyság jelentette több esetben is a hercegi apanázst a XI. századi bihari-nyitrai dukátus helyett. Elsőként Álmos herceg kapta meg ilyen formában, majd III. Béla is birtokolta még hercegként. A feltételezések szerint a fiával való hatalommegosztásra a bárók vették rá III. Bélát (elmozdítva az addig kormányzó Kalán pécsi püspököt, akit később III. Béla feltételezett megmérgezőjeként említenek). Bár voltak előnyei, ha egy meghódított ország élére az uralkodó dinasztia egy tagja, lehetőleg a trónörökös került, hiszen így csírájukban lehet elfojtani a helyi önállósodási törekvéseket, mert a trónörökös aligha volt érdekelt a majdan az ő birtokába kerülő két ország szétválasztásában, a veszélyek sem voltak lebecsülendőek, hiszen egy ország élén a fiatalabb családtag elég erőt érezhet magában ahhoz hogy idősebb rokona ellen forduljon. III. Béla halála után Imre úgy gondolta, hogy az országmegosztás veszélye nagyobb mint a haszna, így nem adta át Andrásnak Horvátországot, hanem be kellett érnie a hercegségi ranggal járó szétszórt magyarországi birtokokkal, illetve az apjuk által tervezett keresztes hadjáratra gyűjtött pénzzel. András, a másodszülött fiú (a Zágrábi Krónika szerint Imrének és Andrásnak volt még két öccse, akik azonban feltehetően korán elhunytak), ezt az eljárást jogtalannak tartotta, és ebben a meggyőződésében sok főúr és főpap is osztozott, akik egy évszázados jogszokás felrúgásaként értékelhették Imre magatartását öccsével szemben. A Kölni Királykrónika – a konfliktus lényegét félreértve, vagy legalábbis Imre szempontjából láttatva – így ír erről: Béla „második fiára várakat, nagy birtokokat hagyott, és jeruzsálemi útjához, amelyre még ő maga tett fogadalmat, megszámlálhatatlan vagyont biztosított. Az ifjú atyja halála után, midőn hatalma korlátlanná vált, mint ebben az életkorban oly gyakran, tékozló és könnyelmű módon a kapott pénznek hamar a nyakára hágott. Ezért midőn a megszokott fényűzéshez készletei elapadtak, elhatározta övéivel, hogy elfoglalja bátyja királyságát.” 

András 1197-ben támogatói élén összecsapott Imre király seregeivel Szlavóniában és diadalt aratott. Ezt követően megkapta a dalmát-horvát hercegséget. Bár a győzelmet a történetírás gyakran úgy kezeli, mintha azt csupán a támogató magyar arisztokraták segítségével érte volna el, jó okunk van feltételezni, hogy Lipót osztrák herceg fegyveresen is támogatta Andrást.

András Horvátország és Dalmácia megszerzésével a királyság talán leggazdagabb régiójához juthattak hozzá. A dalmáciai kikötővárosok már a római kor óta részesei voltak a Földközi-tenger gazdasági életének (még ha Róma bukása után egy részük el is néptelenedett), nem véletlen, hogy a 11. század utolsó harmada óta próbálta meg átvenni irányításukat Bizánc és Velence egyaránt.

Összeesküvők, békekötők

András tehát berendezkedett a hercegségben, és lényegében független uralkodóként kezdett viselkedni, amit Imre igen rossz néven vett. A gyanakvó király, mikor 1199-ben hírt kapott arról, hogy Boleszló váci püspök András herceg számára pénzt gyűjt, saját személye ellen irányuló összeesküvésre gyanakodott, és erőszakkal feltörette a váci székesegyház sekrestyéjét ahonnan elvitte a püspök kincseit, valamint leveleit. Ez szikra volt a testvérek közti ellenségeskedés kiújulásához. A Rád völgyében, Somogy megyében vívott ütközetet így örökítette meg a Királykrónika: „András … másodszor is sereget gyűjtött és bátyjára támadt. Ő erre teutonokat hívott maga köré, akikből ott szerfelett sok van, s akiket arrafelé hospeseknek mondanak, sokakat levágva és foglyul ejtve legyőzte öccsét.". András szövetségeséhez, Lipót osztrák herceghez menekült, Imre pedig megtorlásként betört a szomszédos országba: „...a magyarok királya elűzött öccsét üldözvén Ausztria és Stájerország határait tűzzel és prédálással dúlta” - jegyezték fel a Klosterneuburg évkönyvírói.

A két testvér közti újabb konfliktushoz több tényező vezetett. Egyrészt az új pápa, III. Ince immár egyházi átokkal fenyegette Andrást, ha nem indul fegyveresen a Szentföldre. Ezért kezdett pénz gyűjtésébe a váci püspök közvetítésével a keresztes hadjárathoz, ami felkeltette Imre gyanúját, hogy öccse valójában ellene készül. E gyanakvás nem csak a váci püspök elleni akcióhoz vezetett, hanem valószínűleg András hercegi hatalmának korlátozásához is: 1199 elején egy oklevél Andrást nem hercegnek, hanem csupán a király testvérének nevezi. 

1200-ban pápai közbenjárással békült ki a két testvér, s tulajdonképpen helyreállt a csatát megelőző állapot, vagyis András visszakapta a hercegségét, sőt közös keresztes hadjáratot is terveztek, azzal a kitétellel, hogy ha valamelyikük elesne, a másik örökli javadalmait. „Ha pedig egyikük odavész a tengerentúli részeken, az életben maradt testvér fogja visszatértekor az atyai királyságot birtokolni” - írja szintén a Királykrónika.

Ám a nagy békülés idillje hamar szertefoszlott. Imrének ugyanis hamarosan fia született, a későbbi III. László, így a király ellenérdekeltté vált abban, hogy Andrásra szálljon a korona. Ennek ellenére a testvérek békéje viszonylag hosszan kitartott: csupán akkor támadt fegyverrel András Imrére, amikor 1203 őszén Imre már nyilvánosan is a fiát akarta megtenni a trón várományosának, amire egy pápai levél feljogosította. A herceg újabb akciójában szerepet játszhatott a dalmáciai helyzet is, hiszen a Tengermellék ékkövét, Zárát 1202 őszén a velencei dózse biztatására feldúlták a Szentföldre tartó frank hadak, s mivel a lakosok látták, hogy a magyar királyság nem tudja megvédeni őket, következő évben behódoltak a kereskedő-köztársaságnak.

Ám térjünk vissza 1203-ba, Imréhez és Andráshoz! A két sereg a Dráva partján, Varasdnál sorakozott fel. Ütközetre azonban nem került sor. A történtekről Spalatói Tamás írt feltehetően a szemtanúktól hallott beszámolók alapján Históriájában: „A Magyar Királyság előkelői és a seregek sokasága csaknem mind elhagyták urukat és törvénytelenül András herceghez csatlakoztak. A királlyal csak igen kevesen maradtak; és azok is ... inkább a menekülést javasolták. Történt pedig, hogy mind a két fél egyszerre készült a közelgő összecsapásra; ám mivel a királyi tábor nagysága meg sem közelítette a másikét, Imre aggódni kezdett, s lelke ide-oda hánykolódón kereste a megoldást e mindent eldöntő pillanatban. Végre isteni sugallatra elméje meglelte a járható utat, hogy a királyi méltóság is megmaradjon, de az ártatlanok vére ontásától is ment legyen. így szólt övéihez: «Ne kövessetek, hanem maradjatok itt egy kis ideig.» Azzal letette fegyvereit, csak királyi pálcáját vette magához, lassan az ellenség táborába ment, elhaladt a fegyveresek sokasága között és hangos szóval kiáltotta: «Hadd lássam, ki merészeli kezét emelni a királyi nemzetség vérére?» Ekkor mindenki kitért előle, senki nem mert ellene állni, hanem széles utat nyitottak neki. Odament testvéréhez és elfogta; kivezette a táborból, s egy várba záratta. Erre mindegyikük félve, szégyenkezve letette fegyverét és a király előtt térdre hullva irgalomért esedezett. Ő minthogy igen kegyes volt, mindenkinek megbocsátott.”

A vár az Admonti Évkönyv szerint Esztergom volt, s nem csak Andrásnak kellett bűnhődnie (ha csak rövid ideig is, mert hívei hamarosan kiszabadították). Ugyanez a forrás írja, hogy András feleségét, Gertrúdot hazaküldte a király az apjához, mert bűnösnek, vagy bűnrészesnek találta.

A testvérharcon túl

Imre mindössze nyolc éves uralkodása idején a korábbi évtizedekhez képest rendkívül kedvező volt a külpolitikai környezet, ám ezt az Andrással vívott testvérharc miatt ezt nem sikerült maradéktalanul kihasználnia. A történészi értékelések szerint az 1197-1199 közötti időszak volt a királyi hatalom számára a mélypont, András ideiglenes legyőzésével azonban sikerült stabilizálni a hatalmat. Imre egyik leghűségesebb és legnagyobb hatalmú támogatója Ugrin esztergomi érsek volt, ám az országnagyok közül sokan nyíltan is Andráshoz húztak.

Imre királynak politikai szempontból nem sikerült túl jól a házassága, hiszen Aragóniai Konstancia az Ibériai-félszigetről érkezett a magyar udvarba, ilyen nagy távolságból pedig nem lehetett kamatoztatni a családi kapcsolatokat. Ettől függetlenül a Barcelonai-ház megalapítójának lánya fényes kíséretet hozott magával és Imre is nagyvonalú javadalmakat juttatott felesége számára.

Térnyerésre sokkal közelebb volt lehetőség, hiszen Bizánc megroppanásával a Balkánon hatalmi vákuum alakult ki. Bulgáriában ugyan összeütközésbe került a pápai érdekekkel, ám Imre Szerbiában a saját emberét ültette a nagyzsupáni székbe (s felvette a Szerbia királya címet). És mivel a bosnyák fejedelmi udvar is támogatta Boszniában a bogumil eretnekeket, a pápa maga bízta meg Imrét 1200-ban a beavatkozással. Az eretnekek elleni hadakozásnak az az eredménye is megvolt, hogy így Imre pápai egyetértéssel halaszthatta a keresztes hadjáratot, amelynek fogadalmát ő is felvette. Ezzel a fogadalommal egyébként hátrébb sorolódott András, akit így 1203-ban végre fogságba ejthetett. Imre távlati céljai közt feltehetően egy stabil észak-balkáni befolyási övezet megteremtése szerepelt, amelynek kialakítására (mivel a Zárát feldúló keresztes sereg ezután Bizáncot foglalta el, s gyakorlatilag addigi formájában megszűnt a több mint hétszáz éves császárság) feltehetően jó esély nyílt volna.

András utolsó lázadásának a közvetlen oka az a pápai levél volt, amelyben III. Ince felszólította a magyar előkelőket, hogy tegyenek hűségesküt Imre alig három-négy éves fiának, Lászlónak (ezzel a pápa a király Szentföldre indulását akarta siettetni, hiszen úgy vélte, nyugodtabban vág neki az útnak, ha fiának szánt örökségét biztonságban tudhatja). Imre ezután engedélyt kapott a koronázásra is, amelyre 1204 augusztusában került sor. Imre, aki ekkor már beteg lehetett, Andrást szabadon engedte és – ha ő meghalna – fia gyámjává, és az ország kormányzójává nevezte ki. Nem sokkal később valóban el is hunyt, és András felvette a kormányzói tisztet. Imre özvegye, Konstancia a kincstár egy részével és fiával együtt Bécsbe menekült. András sereget gyűjtött és el akarta érni, hogy Lipót osztrák herceg adja ki a kincseket és a menekülteket, ám erre már nem került sor. 1205 májusában meghalt a kis III. László. Holttestét a források szerint a győri püspök hazahozta, s Székesfehérvárott, a Szűz Mária-bazilikában temette el.

Az egri királysír

Imre, fiának megkoronázása után Egerbe utazott, ahol 1198 óta az egyházmegye élén Katapán püspök állt, aki egykor III. Béla majd egy ideig Imre kancellárjaként emelkedett fel és szerezte meg a püspökséget. Katapán egri elődjeihez hasonlóan jelentős építtető volt. Ő fejezte be már koragótikus stílusban az egri székesegyház felépítését. Az építkezés utolsó szakaszában a templom főhajójának nyugati fele készült el, féloszlopokkal bővített pillérekre támaszkodó bordás boltozatokkal. Az építkezést talán Imre király is támogatta. A beteg király itt, Egerben hunyt el, és temetéséről Katapán gondoskodott a frissen elkészült katedrálisban. 

Az evangélista Szent Jánosnak szentelt,1100 körül építeni kezdett és egy évszázad alatt befejezett középkori egri székesegyház háromhajós, három apszisos bazilika volt. Déli oldalához egy államalapítás-kori rotundából és XII. századi hajóból álló Szűz Mária kápolna csatlakozott, északi oldalán pedig a püspöki palotát és a káptalani épületeket összekötő kerengő állt. A kerengő közepén épült fel a XII. században a Szent István királynak szentelt kápolna. A katedráliskomplexumtól keletre állt a Szent Péter templom, nyugatra pedig a püspökvár négyzetes, kőfalakkal övezett épülete. Ehhez kapcsolódott a XI. század elejéről fennmaradt királyi udvarház, amit még a XIII. század első felében lebontottak és feltehetően egy nagyobb palotaépülettel helyettesítettek. A tatárjárás a püspöki központot nagyrészt elpusztította, a székesegyházat ezt követően a középkor folyamán többször átépítették. 1552-ben a sekrestyében elhelyezett lőpor robbanása lerombolta a régi templom északkeleti részét. Ezt követően már csak az újjáépített déli mellékhajó és oldalkápolnák szolgáltak templomként, a katedrális romos részében pedig fegyvertárat rendeztek be. A török hódoltság idején a déli oldalkápolnákat lebontották, és a fegyvertárat az egész fennmaradt és újjáépített hosszházra kiterjesztették. A török kiűzése után ilyen formában állt a katedrális, amíg 1783-ban Eszterházy Károly vissza nem kapta a várat a katonaságtól, majd azonnal lebontotta a középkori eredetű épületet. A feledésbe merült középkori székesegyház romjaira Pyrker János érsek idején bukkantak rá 1836-ban, majd 1862-ben Ipolyi Arnold kanonok kezdte meg a feltárását. A későgótikus szentély területén folytatott ásatások azonban hamar leálltak és csak a vár újabb katonai birtoklása idején, az 1920-30-as években indultak újra. Ekkor tárták fel a székesegyház románkori részeit. 

1937. január 18-án bukkantak rá egy kőből falazott sírkamrára a főhajó nyugati felében. A sírkamrát feltárva padlója alatt egy faragott kőlapokból összeállított sírt tártak fel, amelyben már nem voltak emberi csontok A sírkamra betöltéséből márvány padlólapok, középkori faragott kövek, egy Mátyás-pénz és egy friesachi dénár került elő. Az ásatók a sírkamrát XV. századinak ítélték és így kizárták azonosításának lehetőségét Imre király sírjával. A sírkamra északnyugati sarkában feltárt lejárta elé egy betonaknát építettek, hogy a lejárást biztosítsák. A kamra boltozata a II. világháborúban beszakadt, de utána helyreállították. Később, az 1960-as évek második felében és az 1970-es évek elején Kozák Károly végzett újabb ásatásokat a románkori székegyház területén. Ekkor a betonaknát elbontották és feltárták az eredeti lejárat csekély maradványait, de nem azt állították helyre, hanem egy újabb betonaknát építettek, amelyben már lépcső vezet le a kamrába. Jelenleg a felszínen csak ennek a modern lépcsőnek a betonlapokból összeállított fedése látható a felszínen a sírból. Az ekkor végzett felmérések egyes eredményeit és a sírra vonatkozó adatokat az ásatáson részt vevő Kárpáti János publikálta később az egri püspökvárról szóló könyvében. 

Kozák Károly ásatásai során a sírkamrán kívül, a templom belsejében több más Árpád-kori kőládás, valamint későközépkori falazott sírt is feltárt, de mindössze a nyugati előcsarnok egyik kőládás sírját találta meg érintetlenül. Ez a sír mellékletei alapján a XIV. századi Dörögdi Miklós püspök sírjának bizonyult. Írott források alapján még egy püspöki sír azonosítására van lehetőség. Ez Nagylucsei Orbán síremléke, amelyet 1492-ben unokaöccse állíttatott fel a székesegyház Szent Kereszt oltára előtt. A síremlékről is fennmaradtak XVI. századi források, miszerint egykor bronz lapok díszítették. Elő is kerültek Egerből egy olyan, az 1490-es évekre keltezhető vörösmárvány tumba töredékei, amelyet a rajtuk megfigyelhető nyomok alapján valóban bronz domborművek díszíthettek. A Szent Kereszt oltár mindig a templom közepén, a szentélyrekesztő előtt helyezkedett el, így Orbán püspök sírját is a templom közepén kereshetjük. Ezen a helyen Kozák Károly 1969-ben két falazott sírt tárt fel, mindkettőt kiürítve találta. A templom középtengelyében álló korábbi sír északi oldalához épült hozzá a későbbi, nagyobbik sír, amely falazatához felhasználták a korábbi sír vörös tufából faragott eredeti fedköveit is. Minden bizonnyal ez a sír volt Orbán püspök tumbával díszített sírja. Építésekor a korábbi sírt megtalálhatták és részben meg is bontották. Helyzete alapján a korábbi sír akár Imre király sírja is lehetne, mégis valószínűbb, hogy egy Árpád-kori püspöki sír volt, ugyanis a székesegyháznak ebben a zónájában került elő az összes templomon belüli kőládás sír, amelyek feltehetően az XII-XIII. századi püspöki sírokkal azonosíthatóak.

Az 1937-ben feltárt sírkamra azonban egészen egyedi építmény, és korántsem biztos, hogy a feltárók rá vonatkozó XV. századi keltezése helyes volt. Való igaz ugyan, hogy a XIV. századtól kezdve terjedtek el a templomok padlója alá süllyesztet, boltozott sírkamrák, azokba azonban nem ástak be kőládás sírokat, hanem a halottak koporsóit a kamra padlójára helyezték el. Ilyen kőládás sírgödörrel ellátott sírkamrát éppen hogy az Árpád-korból ismerünk, az Egerhez közeli Feldebrőről. Kétségtelen, hogy a feldebrői sírkamra – ami feltehetően Aba Sámuel földi maradványai számára készült – egy altemplomhoz kapcsolódik, ám az ilyen altemplomok a XIII. századra kimentek a divatból. Elképzelhető, hogy az egri egyházmegye egyetlen régebbi királysírjának mintájára, de már az idejétmúlt altemplom nélkül alakították ki itt 1204-ben Imre király egri sírját. Erre vall az is, hogy az egri sírkamra boltozata jóval mélyebben helyezkedik el, mint a székesegyház XIV-XV. századi padlószintje, és a mélyebben lévő, a XIII. század elején kialakított padlóhoz igazodik, pedig a kamra padlóját az építőknek így már bele kellett mélyíteniük a terméssziklába, hogy a belső tér kellő magas legyen ahhoz, hogy fel lehessen egyenesedni benne. A sírkamrát még a XVII-XVIII. században is ismerhették és óvhatták, ugyanis a fegyvertár nyugati válaszfalának alapozását egy teherelhárító ívvel építették rá annak boltozatára, pusztulását csak az Eszterházy Károly püspök által elrendelt bontás okozhatta.

Buzás Gergely – Kovács Olivér