Az Árpád-ház történetének talán leginkább túlértékelt uralkodója IV. Béla, akinek az álma a régi típusú királyi hatalom újjáteremtéséről dugába dőlt, majd sorozatos ballépések után csaknem az országot is elvesztette a tatárjárás során. Hadi vállalkozásai rendre sikertelenek voltak, végül fiával kialakult konfliktusa megágyazott a feudális anarchiának, s az oligarchák későbbi túlhatalmának, miáltal végeredményben totális káoszba taszította hazáját. Esztergomi temetkezését nem sikerült azonosítani, még a sírjának egykor helyet adó ferences templom helye sem ismert, síremlékének egy töredéke viszont valószínűleg fennmaradt.

 

 

Az apjától, II. Andrástól mindent megkapó, 1214-ben, gyermekként ifjabb királlyá koronázott, majd felnőtté válása után, 1220-tól Horvátország, Dalmácia és Szlavónia élére kinevezett Béla már fiatal korában szembefordult apjával. Ellentéteik miatt II. András fiát 1226-tól Erdélybe helyezte át, de ez nem csökkentette politikai befolyását, amit apja birtokpolitikájának bírálatára és akadályozására használt fel, mit sem értve meg annak céljaiból és értelméből. Apja halála után alig három héttel, 1235. október 14-én törvényes királlyá koronázták. A ceremónia helyszíne tradicionálisan Székesfehérvár volt, azonban nem a Nagyboldogasszony-bazilika (ahol a herceg példaképe, a nagyapja, III. Béla is nyugodott), hanem a piactéren, a bazilika előtt álló Szent Péter templom, Géza fejedelem temetkezőhelye, amelynek átépítését korábban Béla támogatta.

Trónra kerülve azonnal hozzáfogott, hogy lebontsa mindazt amit apja épített: már első intézkedéseivel is igyekezett a báróknak juttatott örökadományokat visszavenni, apja hűséges emberei közül többeket száműzött, Kán Nembéli Gyulát börtönbe vetette, Ampod fia Dénes nádort meg is vakíttatta. De még a saját udvari főméltóságait is megalázta, olyan gesztusokkal, mint a Rogerius kanonok által leírt híres rendelkezése: "Hogy a bárók vakmerő merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül az ő jelenlétében le mer ülni valamilyen székre, – kivéve a hercegeket, érsekeket és püspököket, – bűnhődjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a bárók székeit, amennyit meg tudott találni." A birtokvisszavételek nem csak a bárókat sújtották, hanem az egyházakat, a várnépeket és az udvarnokok széles tömegeit is. Egy földbirtokra épülő feudális társadalomban a földbirtokok elvétele az egész társadalmat destabilizálta. 

Ám hiába lépett fel IV. Béla több fronton is, hogy a központosított királyi hatalmat megerősítse, 1239-ben az egyház és a bárók ellenállása miatt fel kellett hagynia a birtokok visszavételével, és a kisebb ellenállás irányába mozdult el: az elmúlt évtizedekben szabaddá vált királyi udvarnokok újból szolgasorba való taszításával foglalta el magát. A helyzetet még tovább súlyosbította 1239-ben a kunok betelepülésének engedélyezése – a hódító mongolok elől menekülő könnyűlovas harcosok nagy tömege jelentős fegyveres erőt jelenthetett volna a király kezében, akár lázongó alattvalóival szemben is. De a nagyállattartó, félnomád életmódot folytató kunok nem voltak tekintettel a birtokhatárokra, állataik lelegelték a parasztok termőföldjeit, ami általános felháborodást keltett, és még inkább a király ellen hangolta az ország népét.

 

 

 

Bár IV. Béla már 1237 óta tudott róla, hogy a mongolok az ország lerohanására készülnek, ám a kunok nem megfelelően kommunikált befogadásán kívül szinte semmit sem tett, hogy az ország védelmét megerősítse, netán a támadókat azelőtt megállítsa, hogy az ország központi területeire jutnának. 1240-41 fordulóján szánta csak rá magát, hogy Dénes fia Dénes nádort a gyepű Orosz-kapujához küldje, hogy csapatával akadályozza meg az ellenség átkelését a Kárpátokon. A mongolok azonban könnyen felmorzsolták őket. 1241 elején a pesti táborba megérkezett Babenberg Frigyes osztrák herceg is de hamarosan haza is tért innen. A királyi táborba induló Kötöny kun vezért a magyarok meggyilkolták, mire a felháborodott kunok rabolva és pusztítva elvonultak a Balkán felé, közben szétszórtak egy, a királyi táborba vonuló magyar sereget is. IV. Béla gyakorlatilag belső és külső szövetséges nélkül várta a mongol sereg érkezését. A morálisan nem túl erős magyar sereg a Tisza felé indult Pest alól, majd a Sajóhoz érve, annak a hídja (révje) mellett táboroztak le, a szekerekből egy olyan zárt tábort alakítva ki, amely lehetetlenné tette később a hadrendbe állásukat. A Muhi térségében vívott csatáról Rogerius kanonok ír hosszan a Siralmas énekben, kritikával illetve mind a királyt, mind nemeseit, akik „ … mindebből gúnyt űztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént.” A híd megvédésére csak Kálmán herceg, Béla öccse vonult fel Ugrin kalocsai érsekkel, valamint a templomos lovagokkal. A második hullámban ugyan át tudtak kelni a támadók, ám kínai források szerint közben olyan súlyos veszteséget szenvedtek, hogy Batu kán már fontolgatta a csapatai visszarendelését. Közben a mongoloknak másutt is sikerült átkelniük a Sajón. 

Az rejtély, hogy a király miért nem sietett az öccse segítségére. Béla ehelyett a zárt táborban megvárta, hogy a támadók bekerítsék a fősereget. A magyar nehézlovasság nem is tudott rohamra indulni, hiszen nem volt tér a csatarendbe álláshoz. A mongolok április 12-én egy egész napos csata során nyílzáporokkal tizedelték meg a táborba szorult katonákat, majd betörtek a sátrak közé. A menekülők egy részét lemészárolták. „Mind a Pest felé vezető széles úton menekülők között, mind a seregnél maradók között olyan nagy volt a mészárlás, annyi ezer ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt sem adhatunk egykönnyen az erről elbeszélőknek a felmérhetetlen veszteség miatt. … A halandók közül senkinek sem lehet biztos értesülése a nagyobb és kisebb rendű világiak számáról, akik belefulladtak a mocsarakba és vizekbe, vagy akiket a tűz emésztett meg, vagy kard által pusztultak el. Mert a mezőkön és az utakon sok halandónak a teste feküdt, némelyik levágott fejjel, némelyik darabokra szabdalva, a falvakban és egyházakban pedig, amelyekben menekülést kerestek, összeégve.” - írta Rogerius mester, aki gondosan felsorolta a csatában elesett egyháziak – így az esztergomi és a kalocsai érsek – nevét is. Béla király azonban, ahogyan a súlyosan sebesült Kálmán herceg is, el tudott menekülni, s bár a veszteségek nyilván súlyosak voltak, a magyar sereg korántsem semmisült meg.

A muhi csatát követően az igazán megdöbbentő az, hogy egyetlen forrás sem számol be a király által szervezett valódi ellenállásról. Béla Lengyelország felé nagy kerülőt téve a nyugati határszélre, a családjához futott, ahol Frigyes osztrák herceg feltartóztatta és kizsarolt tőle három megyét. Ezt követően az osztrákok betörtek az országba, s a legnagyobb összecsapásra feltehetően Győrben került sor, hol Rogerius szerint „ … a tatárok a Dunának a túlsó oldalán pusztítottak, a németek meg az innenső oldalán zsákmányoltak. A falvakat égették, ahogy csak tudták, Győr városába bevonulva elfoglalták a várat, és azt tervezték, hogy erőszakkal a birtokukban tartják. A magyarok pedig ama vidékről összegyülekezve, fegyveres csapattal a várhoz vonultak, elfoglalták a várost, és a várban lévő összes németeket megégették.”

Miután a tél során a mongolok átkeltek a Dunán, Béla Horvátországból Dalmáciába menekült a családjával előlük (erről a dalmáciai bujkálásról már Spalatói Tamásnál olvashatunk részleteket). „A király pedig és a maradék magyarság színe-virága a spalatói részek felé vette útját. A királyi kíséretben ugyanis sok főpap s még több országnagy és zászlósúr volt, a mindkét nembeli és mindenféle korosztályhoz tartozó köznép tömegét azonban szinte nem is lehetett számba venni.” - írja. Ugyan a pápát már Zágrábból tájékoztatta levélben a veszteségekről, s még hűbéri esküt is tett II. Frigyes német-római császárnak a remélt segítség fejében, nem kapott katonákat sehonnan. Ugyanakkor maradtak hadra fogható erői, hiszen már 1242-ben fegyveresen vett revansot az osztrák hercegen.

Cikkünknek semmiképpen sem lehet célja a tatárjárás komplex értékelése, de az bizonyos, hogy IV. Béla 1241-42-ben totális csődöt mondott, sem politikailag, sem stratégiailag, sem taktikailag nem hozott megfelelő döntéseket, s talán az osztrák herceggel kialakult konfliktusa jobban foglalkoztatta, mint a mongolok dúlása. Pedig Kálmán herceg példája azt mutatja, hogy megfelelő katonai vezetéssel korántsem járt volna olyan gyászos következményekkel a muhi csata, és a későbbiekben is le lehetett volna lassítani a mongolokat, akik Muhit leszámítva egyáltalán nem találkoztak szervezett katonai ellenállással a hadjáratuk során.

 

 

A mongolok az Európában és a Közel-Keleten Attila hunjai óta ismeretlen terror-hadviselést alkalmazták. Tömegesen gyilkolták le egész városok, sőt vidékek teljes lakosságát. A pusztítás, mind emberéletek, mind anyagi javak szempontjából másként sújtotta az ország különböző részeit. Bár a veszteségekről csak becslések vannak, a legtöbbet szenvedett területek a Dunától keletre fekvő országrész, illetve Erdély voltak. Az Alföld településszerkezetében, népességében és gazdasági életében alapvető változást hozott a mongol dúlás, bár itt a változások, a terület elnéptelenedése – az egyre inkább érezhetővé váló klímaváltozás: a középkori kis jégkorszak közeledtének következményeként – már valamivel korábban megindult, és a mongolok által elkövetett tömeggyilkosságok csak ezt a folyamatot gyorsították fel. Erdélyben a tatárjárás után kezdődött meg a román népesség megjelenése, részben szervezett betelepítések során.

A Dunántúl kisebb veszteségeket szenvedett, a nyugati határszél pedig alig volt érintett a mongol hadjáratban – itt az osztrák herceggel kialakult viszály folytatódott, amikor Frigyes 1242 tavaszán be akarta venni Pozsonyt. A magyar csapatok meghiúsították az ostromot, sőt visszavették az alig korábban kizsarolt három megyét. Az osztrák kérdés ezzel négy évre lekerült a palettáról.

Ez idő alatt vette kezdetét az ország közigazgatásának, gazdaságának újjászervezése. IV. Béla tanult saját hibáiból, és élete hátralévő részében pont az ellenkezőjét csinálta mindannak, mint amit a tatárjárás előtt tett: konzervatívból reformerré vált. Megpróbálta jóvá tenni mindazt amit elrontott, de ebben a pálfordulásban éppúgy nem ismert léptéket, mint ahogy korábbi vakbuzgó konzervativizmusában sem. Mindenekelőtt apjának II. Andrásnak birtokadományozását is felülmúló osztogatásba kezdett. Az új birtokosokat arra ösztönözte, hogy nagy tömegben hívjanak be telepeseket, köztük az ipari szakmunkákban jártasokat. Sokan érkeztek Nyugat-Európából, főleg Németországból, s visszatértek a kunok is a most már ténylegesen lakatlanná vált Alföldre. Megindult az addig szinte lakatlan, vagy alig lakott hegyes erdővidékek betelepítése, amiben a távolabbról érkező németek mellett a szomszédos országok szláv és román nemzetiségű népessége fontos szerepet játszott. Jelentős belső vándorlás indult meg a tatárjárás által jobban megkímélt országrészekből az elpusztult vidékek felé, ahol a birtokosok mindenkit szívesen láttak: szabadságjogokkal, adókedvezményekkel csábították letelepedésre akár a szomszéd birtokos szolgáit is, mindenkit hospesnek tekintve, akárhonnan is érkezett földjükre. Ennek köszönhetően lendületet vett a városiasodás folyamata. Maga a király is kiváltságolt települések sorát hozta létre, és több, a mongolok által elpusztított várost is újraalapított. Esztergomban, de még a tatárjárást sértetlenül átvészelő Székesfehérváron is a király saját jól megerősített várába telepítette be a városok polgárait, az elpusztult Pest helyett pedig az életben maradt polgárok számára új erődvárost alapított a Duna túlpartján magasodó pesti Újhegyen, amely később a közeli Buda nevét vette át. Mivel a tatárjárás során nagyrészt megsemmisült a rövid távú hitelügyletekhez jól értő izmaelita kereskedő-pénzügyi réteg, helyükre a zsidókat állította a király. Mindezek az intézkedések hihetetlen eredményeket hoztak igen rövid idő alatt és valóban megalapozták a későközépkori Magyarország jövőbeli virágzását.

IV. Béla rettegett attól, hogy megismétlődik a mongol betörés, ezért nagyarányú várépítési programot hirdetett meg, de ő maga nem sok erősséget emelt. Fő célja a Duna vonalának megerősítése volt, de az általa alapított Buda erődvárosának falai nem készültek el az ő életében, Visegrád várát pedig felesége Laszkarisz Mária királyné építette fel saját hozományából, más királyi várépítkezés pedig meg sem indult. Így az épülő erősségek zömét a bárók emelték, királyi engedélyek alapján, saját birtokaikon, ám ezek végül nem az ország védelmét, hanem a bárók hatalmaskodásait szolgálták.

1246-ban a nyugati határon ismét fellángolt a háború, amikor Frigyes herceg megint magyar területekre támadt. A június 15-én a Lajta mellett vívták meg a csatát, amely hosszú távú következményeit tekintve sorsdöntőnek bizonyult Európa számára is, hiszen bár az ütközetet Béla király és fia, István herceg csapatai elvesztették, meghalt az osztrák herceg, s vele kihalt a Babenberg-család. Az Ausztriáért folytatott versenyfutás győztesei pedig némi közjáték és néhány év múlva a Habsburgok lettek.

Ehhez a közjátékhoz tartozott egy kérészéletű magyar uralom is a Semmering-hágótól délre eső területek fölött 1253 és 1259 között. Előbb a szlavón bán kormányozta a IV. Béla által meghódított területet, majd István herceg, felvéve a stájer hercegi címet. Ausztria birtoklásáért az első morvamezei (kroissenbrunni) csatában 1260-ban szenvedtek vereséget a magyar király seregei II. Ottokár cseh királytól, ezután le kellett mondani a stájer területekről.

IV. Béla uralkodásának két sikeres évtizede ezzel véget ért. Idősebb fia István, miután elvesztette a stájer hercegséget, 1262-ben bejelentette igényét a trónörökösök Álmos herceg óta szokványos apanázsára, Horvátországra, ám Béla ezt a számára kedvesebb, kisebbik, Béla nevű fiának adta, míg Istvánnak a jóval szegényebb és jelentéktelenebb Erdéllyel kellett beérnie. Úgy tűnik, IV. Béla ez esetben is apja példáját követte, és a következmények is hasonlóak, csak még súlyosabbak voltak mint a negyven évvel korábbi apa-fiú ellentét idején. István ugyanis nyíltan fellázadt apja ellen, és lázadásában erős támogatókra lelt a most már hatalmas vagyonokat és várakat birtokló bárók körében. Ez az a belháború, amelyet majd sorozatunk következő, V. Istvánról szóló részében tekintünk részletesebben át. Lényegében ez az évtized ágyazott meg a királyi tekintély olyan mérvű gyengülésének, hogy 1272-ben egy báró, Kőszegi Nagy Henrik már büntetlenül ölhetett meg egy leányági királyi herceget, Béla macsói bánt.

IV. Béla és felesége, Laszkarisz Mária házassága roppant termékeny volt, összesen tíz gyermekük született. Bár nyolc közülük lány volt, kettejüket, Margitot és Kingát szentté, Jolánt boldoggá avatták. A fiaikkal kevesebb szerencséjük volt: István herceg életének meghatározó eleme volt az apjával való szembenállás, a fiatalabb Béla pedig ugyan kitartott szülei pártján, ám 1269-ben, gyermektelenül elhunyt. Esztergomban, a ferencesek Segítő Szűz Mária-templomában temették el, amit a királyi család építtetett újjá 1242 után. 1270 januárjában újabb veszteség érte a királyi párt, hiszen elhunyt apáca lányuk, Margit. Május 3-án meghalt IV. Béla király, júniusban, vagy júliusban pedig az özvegye, Mária királyné is. Kettejüket szeretett kisebbik fiuk mellett helyezték nyugalomba az esztergomi ferences templomban.

 

 

 

 A esztergomi ferences kolostor Magyarország első ferences rendháza volt. Először 1233-ban szerepel elöljárója, aki egyúttal a magyarországi ferences rendtartomány feje is volt. A kolostor Esztergom királyi városában állt, amelyet 1242-ben a mongolok elpusztítottak. Ekkor a kolostor is megsérülhetett. A tatárjárás után IV. Béla építtette újjá. Béla kezdetben a koldulórendek közül inkább a dominikánusokat preferálta, de miután a dominikánus rendbe belépő lánya, Margit, 1261-ben a rend támogatásával megtagadta apja parancsát, hogy hagyja el a rendet és kössön házasságot II. Ottokár cseh királlyal, Béla szembefordult a dominikánusokkal és a továbbiakban inkább a rivális ferences rendet támogatta. Ezért is temette az esztergomi ferences templomba 1269-ben elhunyt, szeretett kisebbik fiát Bélát, majd a következő évben bekövetkezett haláluk után őt és feleségét is itt helyezték végső nyugalomra. Vele is megismétlődött azonban apja sorsa: sírhelyéről végül per döntött. Temetése után ugyanis Türje nembéli Fülöp esztergomi érsek kihantoltatta és átvitette tetemét a Szent Adalbert katedrálisba, amiért a ferencesek pert indítottak Rómában, amit 1272-ban meg is nyertek, így az érsek halála után, 1272 decemberében a király földi maradványai visszakerültek a templomukba. A vörösmárványból faragott királyi síremlék a templom szentélyében, a főoltár előtt állt, amint a Képes Krónika, Jan Dlugoss és Antonio Bonfini krónikája is leírja. A Képes Krónika megőrizte a sírfelirat két részből álló szövegét is:

 

"Aspice rem charam tres cingunt Virginis aram

Rex, dux, regina quibus adsint gaudia trina.

Dum licuit, tua dum viguit rex Bela potestas

Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas"

 

"Nézd ezt a kedves dolgot: hárman veszik körül a Szűz oltárát

Király, herceg, királynő; legyenek háromszorosan boldogok.

Míg lehetett, míg a te hatalmad, Béla király, erős volt,

a csalárdság elrejtezett, a béke szilárd volt, tisztesség uralkodott."

 

(Horváth János fordítása)

 

Az 1543-ban török kézre került Esztergom városát az 1595-ös keresztény ostrom szinte teljesen elpusztította. A város templomainak már csak a romjai érték meg a törökök 1685-ös végleges kiűzését. A ferencesek a visszafoglalás után hamar visszatértek a városba, de az egykori kolostoruk helyét nem tudták azonosítani, így 1697-ben a város közepén álló egyik romos templom helyét kapták meg. Egy másik közeli, a Vízi kapuval szemben álló templomrom helyén 1699-ben épült fel a város Szent Péternek és Pálnak szentelt plébániatemploma. Bél Mátyás a 18. század első felében azt a hagyományt jegyezte, fel, hogy a középkori ferences templom ennek a plébániatemplomnak a helyén állt, és a helytörténeti kutatás a XX. század második feléig ezt a véleményt is követte. Ezzel szemben a város múltjának legkiválóbb régész-kutatója Horváth István, a barokk-kori és ma is működő ferences kolostor helyre teszi a középkori ferences rendházat és templomot. Mindkét barokk-kori templom helyén kerültek elő középkori épületmaradványok és sírok, de döntő bizonyíték a templomok azonosítására máig nincsen.

 

 

 

Ismeretlen esztergomi lelőhelyről származik egy vörösmárványból faragott gótikus tumba-fedlap töredéke, melyet Horváth István és Takács Imre tett közzé 1994-ben. A faragvány a székesfehérvári Nagy Lajos sírkő legközelebbi párhuzama: két oroszlánfigurán nyugvó férfifejet ábrázol. Bár a töredék alapján nem egyértelmű, de nagyon valószínű, hogy a fejet egykor korona díszítette. Erre alapozva dolgozta ki Horváth István azt az elméletet, miszerint a sírkőtöredék egykor IV. Béla síremlékéhez tartozhatott, ám nem a XIII. században, hanem I. Lajos király korában készült, összefüggésben a király esztergomi temetkezési szándékával. A Névtelen Minorita krónikájából tudjuk ugyanis, hogy amikor I. Lajos 1350. július 26-án Aversa ostrománál megsebesült, úgy rendelkezett, hogy ha meghalna, akkor az esztergomi ferences templomba, IV. Béla sírja mellé temessék el. A Képes Krónika szövege, amely megőrizte az esztergomi sírfeliratot nem sokkal később 1358-ban készült, ami bele is illene ebbe az elméletbe. Ám ez a felirat nem a sírkövön lehetett: a fennmaradt töredéken nincs nyoma a szokásos köriratnak. Az esztergomi sírkő székesfehérvári párdarabja, Nagy Lajos sírköve bizonyosan későbbi ennél az 1350-es éveknél: a fehérvári síremléknek helyet adó Szent Katalin kápolnát Nagy Lajos király csak 1371-ben építette fel, a síremléke pedig ezután készülhetett el. Nem valószínű, hogy az azonos műhelyből, sőt talán azonos szobrásztól származó esztergomi sírkő ennél húsz évvel korábbi lenne. Valószínűbb, hogy IV. Béla sírjára az új sírkövet abból az alkalomból készíttette el Nagy Lajos király, hogy 1379-ben az ő személyes jelenlétében ebben a templomban tartották meg a ferences rend egyetemes nagykáptalanját. A sírfelirat tehát nem függ össze a Nagy Lajos-kori sírkő készítésével, inkább az eredeti, de a felújítás után is láthatóan maradt síremléken lehetett, vagy már 1272 óta, vagy annak egy valóban 1350 után nem sokkal készült felújításakor került rá. A sírkőtöredékről az is megállapítható, hogy az arca valamikor később megsérült és egy újrafaragott, de már elveszett arccal pótolták. E sérülés feltehetően az esztergomi vár 1526-os török ostroma idején történhetett, javítását minden bizonnyal még az 1543-as török hódítás előtt elvégezték. Ezek a maradványok jól mutatják, hogy IV. Béla király sírját és emlékét milyen intenzíven ápolták az egész középkor folyamán. Ehhez hasonló gondoskodásról – a szentté avatott Árpád-házi királyok sírjain kívül – más uralkodók esetében nincsenek adataink. Kérdés, hogy ez csak a véletlen és a források, valamint a magyar királyi síremlékek nagyfokú pusztulásának következménye, avagy valóban IV. Béla emlékének kiemelt középkori tiszteletének bizonyítéka.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér