Az egész Árpád-dinasztia legnagyobb hatású reformere volt II. András, akinek harminc évnyi uralkodás adatott meg – korábban csak I. (Szent) István ült hosszabb ideig a trónon. András gyökeresen átalakította a királyságot, utána már nem volt visszatérés a „mindenható király” eszméjéhez. Bár temetkezőhelyének kutatása már elkezdődött, sírhelyét még nem sikerült azonosítani.

 

 

András 1176-ban, vagy 1177-ben született III. Béla és Chatillon Anna másodszülött fiúgyermekeként. A koronáig vezető útjáról, hercegként töltött éveiről már írtunk bátyja, Imre kapcsán, így 1205 májusában érdemes felvenni a fonalat, amikor a kisgyermek III. László halála után elfoglalta a trónt. A források alapján teljesen más jellegű személyiség volt, mint bátyja, hiszen míg ő az apjuk, III. Béla által megszemélyesített bizánci típusú uralkodói mintát (és államberendezést) igyekezett megvalósítani és folytatni, addig Andrást „korszerűbb”, a nyugat-európai mintákhoz közelebb álló eszmények vezették, s talán kalandortermészetűbb is volt. Ezen minták megismerésében feltehetően nagy hatást gyakorolt rá felesége, Gertrúd, valamint többnyire bajor származású kísérete. Az ifjú királyné családja, az andechsi grófok, majd meráni hercegek (a meráni név a Meer, tenger jelentésű német szóból ered és ez esetben az Isztriát jelentette) ügyesen lavíroztak a sokféle érdek mentén szabdalt német császárság politikai életében, ahol maga az uralkodó is gyakran kényszerült kompromisszumokra, hogy érdekeit érvényesítse.

 

 

 

Akármi is volt az ihlet, II. András szinte uralkodása első évétől elődeitől eltérő belpolitikát követett. A történelemmagyarázók korábban leginkább kárhoztatták Andrást a királyi birtokok eladományozása miatt, azonban akármennyire is gazdagnak tűnt még egy generációval korábban is a magyar uralkodó, ennek forrásai egyre kevésbé a hagyományos, szolgák által megművel királyi birtokok voltak, hanem a 12. század közepétől egyre nagyobb jelentőségű, külföldi telepesek (akkor még hospesnek, azaz vendégnek hívták, és örömmel fogadták, sőt kiváltságjogokkal csábították a külföldi gazdasági bevándorlókat) által művelésbe fogott, korábban lakatlan hatalmas erdővidékek, valamint a szintén ezek által a bevándorlók által felfedezett és művelt nemesfém- és sóbányák voltak. A vármegyék és a királyi uradalmak élére csak ideiglenes jelleggel kinevezett és bármikor visszahívható ispánoknak és gondnokoknak nem volt érdekük a hosszú távú építkezés, törvényszerűen a legnagyobb azonnali haszonra törekedtek, vagyis a birtokok termelékenysége feltehetően jócskán elmaradt az elérhetőtől: nem jöttek létre új, sőt el is sorvadtak a régebbi piacok, gazdálkodásukat nem érte el a 11-12. századi Európát felvirágoztató földművelés-technológiai innovációk, szolgarendű népességük csökkent, ahogy a parasztok elszöktek, hogy máshol hospesként, szabad bérlőként, jobb körülmények között folytathassák életüket. 

A csökkenő hagyományos birtokok terménybeszolgáltatásai helyett adókra, regálékra, vámokra, bérleti díjakra, tehát pénzjövedelmekre épített állami gazdasági rendszer erre az időre már felvirágoztatta Nyugat-Európát: a 12-13. század óriási népességnövekedése, birodalmai, virágzó nagyvárosai, gótikus katedrálisai, hatalmas kolostorai, nagyszerű várai és pompás palotái, lovagi- és udvari kultúrája, egyetemei, tudományos, irodalmi és művészeti élete nem jöhettek volna létre nélküle. Magyarország ehhez képest még a 12. század végén is még nagyrészt lakatlan erdőségekből állt, alig volt néhány valódi városa, de ezek is legfeljebb a nyugati kisvárosokhoz hasonlítottak. Az parasztok, a polgárok, a szerzetesek, de még az arisztokraták és a főpapok is relatív szegénynek számítottak nyugati kortársaikhoz képet. Egyedül a király volt gazdag és hatalmas. Ám a szegény ország - gazdag király párosítás a király lehetőségeit is korlátozta, ha nyugati kortársaihoz kellett mérnie magát: például amikor külpolitikai célokat kergetett. Márpedig II. Andrásnak komoly tervei voltak: királyságát ő is egy birodalom központjaként képzelte el, akárcsak nyugati kortársai, mint Fülöp Ágost, Oroszlánszívű Richárd vagy II. Frigyes. Világosan felismerte, hogy ezeket a célokat csak egy gazdag és erős ország élén érheti el, ahol nem csak a király boldogulhat, hanem alattvalói is, amihez jog, szabadság és magántulajdon kell. Minden társadalmi rétegnek részesülnie kell a felemelkedéshez ahhoz, hogy az ország sikeres lehessen. Bár kritikusai csak az arisztokrata családoknak, különösen a meráni/bajor bizalmi embereinek tett birtokadományozásait emelik ki, valójában sokkal nagyobb tömegeket érintett és maradandóbb hatásúak voltak a hospesek betelepítése, a hospes- és polgári jogok kiterjesztése, valamint a várjobbágyok felemelésére érdekében tett intézkedései.

 

 

Máig ható azonban az a hangzavar, amit a régi elit tagjai keltettek a király ellen. Nem azért, mintha ők nem részesültek volna a szétosztott királyi javakból, hanem azért, mert rajtuk kívül más is kapott ezekből. És nem csak hangokról volt szó, hanem cselekedetekről is, méghozzá olyanokról, amire eddig nem volt példa a magyar történelemben. Elsősorban a királyné rokonainak gyarapodása keltette fel a régi arisztokrácia irigységét. Elégedetlenségük elsősorban Gertrúd királyné testvére, Bertold kalocsai érsek ellen tört felszínre. A 25 éves Bertoldot 1205-ben András király a kalocsai érseki méltóságba emelte, bár ehhez sem a kánonjog alapján szükséges életkora, sem a képzettsége nem volt meg. A pápa először meg is tagadta a kinevezés jóváhagyását, két évvel később azonban engedett a király akaratának. És ez még csak a kezdet volt Bertold felemelkedésében. 1209-ben a két legnagyobb területi hatalmat biztosító világi tisztséget: a horvát-dalmát bánit és az erdélyi vajdai méltóságot is elnyerte a királytól. A gyorsan felemelkedő fiatalember úgy tűnik, beleszédült a megállíthatatlannak tűnő karrierjébe, ezért tipikus hibát követett el: úgy érezte, mindent megtehet, és a nádor, az ősi honfoglaló Bár-Kalán nemzetségből származó Bánk feleségét is elcsábította. Bánk nem sokkal korábban még udvarispánként a királyné udvari ember volt, de ez az eset megingatta hűségét a királynéval szemben. Hogy pontosan mi is történt 1213. szeptember 23-án a király távollétében, a királyné pilisi vadászata alkalmával, azt valószínűleg soha sem fogjuk megtudni. Az tény, hogy már létezett egy összeesküvés-terv a királyné és rokonai ellen, amelyben részt vehetett a korábban Bánkhoz hasonlóan szintén a királynéi udvarispáni tisztet betöltő Péter ispán, és Bánk veje Simon is, de az események tragikus fordulatát alighanem a hirtelen fellángolt indulatok okozhatták. A felháborodott Bánk, Péter és Simon közvetlen célpontja talán inkább Bertold lehetett, de a királyné feltehetően közbelépett öccse védelmében, így az összecsapás végül az ő halálával végződött. Bár a lázadók a királyné és az érsek kíséretéből is többeket megöltek, illetve bántalmaztak, Bertoldnak sikerült egérutat nyernie. Külföldre menekült, ráadásul magával vitte a kincstár egy részét is. Később, a tragikus események hírére visszatérő király parancsára, és a pápa utasítására volt hajlandó csak visszatérni. A király azonban a gyilkosok közül egyedül Pétert végeztette ki, Bánk és Simon ekkor még csak a tisztségüket vesztették el, a királyné-gyilkosságot konkrétan elkövető Simont is csak évekkel később fosztották meg birtokaitól. Ez alighanem arra vall, hogy – legalábbis András vélekedése szerint – nem szándékos gyilkosság, hanem valószínűleg balesetnek minősíthető eset történt.

A lázadók elérték céljukat: Bertold ugyan érsek maradhatott, de többé nem játszott politikai szerepet, az udvarban megszűnt a meráni befolyás. 

A modernizációs folyamatok viszont nem álltak le: bár a tárnoki méltóság, mint az uralkodó pénzügyeinek kezelője korábban is ismert volt, 1214-ből van elsőként adatunk a tárnokmesteri pozícióra (magister tavarnicorum), 1217-ben pedig a későbbiekben állandósított rendkívüli adót vetettek ki. Az 1222-ben kiadott Aranybulla, majd 1231-es megújítása némiképp enyhítette a nagy értékű birtokadományozások nyomán a hatalmi átrendeződés miatt megsokasodott hatalmaskodásokat, megnyugtathatták az egyház képviselőit, ám legtöbb pontját a király nem tartotta be. A származás kérdése és annak rögzítése viszont roppant fontossá vált a nemesi családoknak, hiszen ez alapján igazolhatták jogukat egy-egy birtokra. A modernizáció keretében kezdtek kialakulni kiváltságok mentén a nemesi vármegyék.

 

 

 

„Ez után uralkodott András hatalmas és dicső király. Ez a szent földet megjárta, hol az összes keresztyén fejedelmek kapitányukká választották, s a babiloni szultán seregét a magyarokkal és székelyekkel megszalasztotta, és az assziriabeliek s más nemzetek által népével együtt nagy tisztességgel lőn fogadva. Onnan igen nagy dicsőséggel tért meg Magyarországba.” - így ír II. Andrásról Kézai Simon két emberöltővel az események után. Bár mindössze ennyit jegyzett le az uralkodóról, András még így is jobban járt, mint apja, III. Béla, neki egy sorral kevesebb jutott. A Képes Krónika már bőbeszédűbb, hiszen szentel egy bekezdést a királyné elleni merényletnek: „ … Gertrúd úrnő Németországból való volt, ettől nemzette Bélát, Kálmánt, Andrást és Szent Erzsébetet. De jaj! Kétségkívül az emberi nem ellenségének ösztönzésére, a nevezett úrasszony a nagyságos férfiú, Bánk bán feleségét erőszakkal átadta valamelyik jövevény öccsének, hogy megbecstelenítse. Ez okból a Bor nemzetségből eredett Bánk bán kardjával keservesen kiontotta a királyné vérét, súlyos sebet ejtett rajta, és az Úr 1212-ik évében megölte. …” Ezután majd' kétszer ekkora terjedelemben a szentföldi hadjáratot taglalja (hasonlóan mesébe illő fordulattal, mint a Magyar Krónika), s beszámol az expedíció leglátványosabb sikereiről: „ … (András) különféle szent ereklyéket szedett össze: nevezetesen Szent István első vértanú koponyáját, Szűz Szent Margit vértanú koponyáját, Boldog Tamás apostol és Szent Bertalan jobb kezét, továbbá Áron vesszejének egy darabját és egyet a hat kancsó közül, melyekben Krisztus borrá változtatta a vizet, és még sok egyebet, amit csak összegyűjthetett. Szentek drága kincseivel tért vissza Magyarországba.”

Ha a középkori krónikások szövegeit olvassuk, mintha sor sem került volna az ország gyökeres átalakítására, a hatalom stabilizálására a nemesi érdekek elfogadásával (Aranybulla). Nem, a középkori írástudók szemében sokkal fontosabb volt a tét nélküli szentföldi expedíció, a szent városnak persze még csak a közelébe sem jutott a magyar király.

A több mint húsz éven át halogatott keresztes hadjáratot – amelyre még III. Béla tett fogadalmat – 1216-ban kezdte el szervezni András, miután meghalt a Bizánc helyén létrejött Latin Császárság uralkodója, Flandriai Henrik. A császári trón megszerzésével az egész Balkánt sikerült volna magyar érdekszférává tenni, s András terve az volt, hogy Bizáncba vonul seregével. Apósa (második feleségének, Jolántának az apja) I. Courtenay Péter azonban megelőzte, és III. Honoriusz pápával latin császárrá koronáztatta magát. 

A keresztes hadjárat így II. András számára elvesztette valódi tétjét, azonban már nem lehetett visszatáncolni: a csalódott magyar király és szövetségese VI. Lipót osztrák herceg végül Bizáncot elkerülve, Spalatoból hajózott a Szentföldre. Nem túl nagy létszámú seregével csak kisebb összecsapásokban vett részt. A hadjáratot főleg diplomáciai célokra és ereklyék gyűjtésére használta fel. Hazaútja során házassági szerződéseket kötött, nagylelkű támogatási ígéreteket tett (például a szentföldi Margat vára johannitáinak, amiről nem ismert, hogy teljesítette-e). Amikor 1218-ban hazatért, az előkelők hatalmaskodásaitól káoszba borult ország fogadta.

 

 

 

A következő évben Halicsban érte kudarc, amikor megdöntötték fia, Kálmán herceg kérészéletű királyságát. Galícia egyébként is nagyon sok energiát és forrást kötött le, hiszen három-négy évente szinte menetrendszerűen vonult fel a helyzetet stabilizálni II. András. Legkisebb fia, András herceg 1234-ben bekövetkezett halálával pedig végleg lekerült a politikai kérdések palettájáról Halics, ahová még I. László indított elsőként 1092-ben hadjáratot.

András más téren is rendkívül aktív külpolitikát folytatott, elsősorban a Balkánt igyekezett a királyság érdekszférájába vonni. A belső, nemesi ellenállás, majd a fiával, Béla herceggel folytatott kötélhúzás miatt azonban törekvései többnyire befejezetlenek maradtak.

András 1214-ben koronáztatta királlyá az akkor nyolc év körüli Béla herceget, majd 1220 táján nevezte ki a szlavóniai hercegség élére, és feleségül adta hozzá Laskarisz Mária niceai hercegnőt. Ezt a frigyet a még a szentföldi hadjárat során ütötte nyélbe a király, annak reményében, hogy ennek révén Béla majd elnyerheti a niceai görög császárság koronáját, ám 1222-ben Mária nővérének, Eirénének a férje, Jóannész Dukasz szerezte meg a trónt, így András számára a Béla és Mária frigye értelmét veszítette. 1222-ben arra kötelezte fiát, hogy az elbocsássa feleségét, Béla azonban szembeszegült apja akaratával, és hitvesével együtt VI. Lipóthoz menekült Ausztriába. Csak a következő évben, a pápa közbenjárására békültek ki és ekkor térhetett vissza az ifjú pár a hazájába, sőt Béla Szlavónia kormányzását is visszakapta, ám csak ideiglenesen, hiszen 1226-ban András a frissen átszervezett Erdély hercegévé tette. Az átszervezés hátterében az állt, hogy András a dél-erdélyi Barcaságból kiűzte az 1211-ben befogadott, de túlságosan önállónak bizonyuló Német Lovagrendet. Emiatt a király a pápával is összekülönbözött. Az apa és fia között legkésőbb 1222-ben kialakult ellentét egyre fokozódott. Béla valószínűleg apját tette felelőssé anyja halála miatt, és nem fogadta el, hogy a gyilkosság megtorlatlan maradt. 1228-ban sikerült elérnie a gyilkos Simon vagyonelkobzását. Az uralkodócsaládon belüli ellentétet kihasználták és szították is azok a főurak, akik mellőzöttnek érezték magukat András udvarában. Ők vehették rá, a fiatal Bélát, hogy a régi rend visszaállítása nevében megpróbálja apja reformjait visszafordítani.

András második felesége, Jolánta 1233-ban hunyt el, s az idősödő uralkodó már következő évben újra házasodott, az itáliai Estei Beatrixot vette el. A frigy ellen András nagykorú gyermekei is tiltakoztak. A király halálakor derült ki, hogy ifjú felesége terhes, ám az udvar egy része – és köztük Béla herceg, a leendő IV. Béla király – azzal vádolta meg, hogy a születendő gyermek apja valójában Apod fia Dénes nádor, II. András korábbi tárnokmestere. Beatrixnak sikerült Németországba menekülnie, itt szülte meg István nevű fiát, aki a későbbi III. András, „az utolsó Árpád-házi” apja lett.

II. András 1235. szeptember 21-én váratlanul hunyt el. Nem csak az országa társadalmi és gazdasági szerkezetét írta át évszázadokra, de leánya, Erzsébet az egész keresztény világ egyik legnépszerűbb szentje lett.

 

 

 

Első feleségét, Gertrúdot a merénylet helyszínétől nem messze, a III. Béla alapította pilisi ciszterci kolostor templomában temették el. Gertrúd már életében szorosan kötődött a Pilishez és az erdőség szélén álló Óbudához, amit halála előtt, úgy tűnik, székhelyeként is használt. Az erdőség közepén még III. Béla által alapított pilisi ciszterci apátság legjelentősebb építkezései a jelek szerint Gertrúd életében zajlottak, alighanem a királyné hathatós anyagi támogatásával. A pilisi építkezéseken az a francia gótikus stílust képviselő műhely dolgozott, amely Gertrúd öccsének, Bertold érseknek a kalocsai székesegyházán is működött. Minden bizonnyal a monostor királyné általi támogatásának is köszönhető, hogy halála után a pilisi templom közepébe, a négyezet alá temették el, majd az 1220-as években sírját egy francia mester által faragott pompás tumbával díszítették fel. 

II. András második felesége, Jolánta az ország egy távoli, de nem kevésbé gazdag vidéke iránt mutatott érdeklődést. A Maros völgye az erdélyi só kereskedelmének köszönhetően a királyság egyik leggazdagabb tájegysége volt az Árpád-korban. A vidék egyik centrumában, az aradi ispáni vár mellett már II. Béla egy társaskáptalant alapított. Jolánta a régi kis templomot a kalocsai székesegyházhoz hasonló, nagyszerű, szentélykörüljárós, keresztházas, nyugati toronypáros bazilikára cserélte. Arad és a Maros-vidék egyházi központja, Csanád között félúton állt a III. Béla által alapított Egres ciszterci apátsága. Feltehető, hogy amint elődje, Gertrúd Pilist, úgy Jolánta Egrest tüntette ki királynéi figyelmével és adományaival, és ezért is temethették el itt halála után. II. András maga is igen jelentős adományokkal gazdagította az egresi monostort. 

II. András halála után testét Váradra vitték, hogy Szent László mellett helyezzék örök nyugalomra. Ám a pilisi apát tiltakozott ez ellen, követelve, hogy első felesége mellé, Pilisre temessék, az ő templomába. A per végül azzal zárult le, hogy a király földi maradványait Egresre vitték át, és második felesége, Jolánta mellé temették el. A végleges temetés helyéről alighanem IV. Béla dönthetett, aki soha sem nem bocsátotta meg apjának szeretett anyja bosszulatlanul maradt halálát. Talán ez motiválta, hogy nem Gertrúd, hanem Jolánta mellett jelölje ki a sír helyét.

 

 

 

Az egresi apátságot már az 1241-es mongol betörés során felégették és kirabolták. Rogerius mester ugyan nem volt szemtanú, de beszámol a Siralmas Énekben a pusztításról: „Néhány nap múlva pedig az említett kolostort vagy monostort, Egrest vették ostrom alá, sok ostromgépet sorakoztatva fel. A bentlevők nem sokáig állhattak ellen, és hogy életüket megtarthassák, megadták magukat a tatárok kezére és becsületére. De velük is az történt, ami másokkal, kivéve néhány szerzetest, akiknek megengedték, hogy elmenjenek, és kivéve néhány úrasszonyt és igen szép lányt, akiket saját használatukra megtartottak.” Nyilván kifosztották az uralkodópár sírjait is. A pusztítás ellenére azonban 1247-ben már ismét apátságként működött Egres. A szerzetesi élet csak 1501 után ért véget a falai között, mikor II. Ulászló a monostort a birtokaival együtt a csanádi püspöknek adományozta. 1536-ban Szapolyai János az épületet erődítménnyé alakíttatta, amit a török 1551-ben bevettek és „széthánytak”. Köveit talán a csanádi vár erődítéseihez felhasználták fel újra. Idővel elpusztult a falu is. 

A mai Egrest a Szapáry-család alapította meg román lakosság betelepítésével a 18. században. Az apátság romjainak egy része még a 18. század első harmadában is állt, a falakat csak 1739-ben rombolták le. A középkori templom maradványai közül kiásott kövek egy részét a Szapáry uradalom rácszentpéteri (ma Sânpetru Mare) udvarába vitték át. A templom és kolostor felszínen látható falcsonkjai azonban még 1868-ban is megvoltak az egresi uradalmi vadászház kertjében, illetve néhány faragott köve a falu egyes házaiban, amint erről Rómer Flóris és Molnár Pál is beszámolt. Molnár egy helyszínrajzot is közölt a templom még kivehető pilléreiről és falcsonkjairól, illetve az egyik lakóházban fellelt pillérfőről. Egy 12-13. századi pillérlábazat és egy fejlemez, valamint több más faragott kő ma is megvan a községben.

 

 

A kolostortemplom régészeti kutatására 2016 nyarán került sor. Az ásatást a temesvári Bánáti Nemzeti Múzeum végezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel együttműködve, Daniela Tanase vezetésével, Major Balázs közreműködésével. Az ásatást megelőző földradar mérések alapján meghatározható volt a háromhajós, keresztházas, feltehetően egyenes szentélyzáródású templom, és a tőle délre elterülő kolostornégyszög alaprajza. A négyezet környékén jelöltek ki három szelvényt, amellyel egy pillért és egy falszakaszt, valamint számos temetkezést tártak fel, a királyi pár sírja azonban még nem került elő. Az ásatásról egyelőre csak sajtóhírek jelentek meg, a tudományos beszámoló még várat magára. E sajtóban megjelent beszámolók és fotók, illetve a 19. századi források alapján egy monumentális, nagyjából ötven méter hosszú, téglából épült, tipikus ciszterci bazilika képe rajzolódik ki. Az ásatás úgy tűnik, egyelőre nem érintette a négyezet közepét, ahol a királyi pár sírja leginkább várható. Remélhetőleg a régészeti kutatás még folytatódni fog, és talán itt van remény a királysír csontmaradványainak fellelésére, ami esélyt adhat a III. Bélának is tulajdonított székesfehérvári királysír hiteles archeogenetikai azonosításához is.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér