V. István ugyan viszonylag hosszasan uralkodott ifjabb királyként, ám a teljes ország uralkodójaként mindössze két évig ült a trónon. Történelmi szerepét tekintve szélsőségesek az álláspontok: apjára törő hűtlen fiúként éppúgy megítélték, mint szép reményekre jogosító uralkodóként. Margitszigeti sírját a hagyomány szerint az 1838-es nagy árvíz mosta ki, valójában azonban sírrablók prédájává vált.

 

 

A későbbi V. István IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként, hét lány után született 1239-ben. A források szerint már 1246 előtt megkoronázták – apja ebben követte a saját példáját, hiszen őt is még gyermekkorában megkoronáztatta apja, II. András. István hercegre 1246-ban Szlavónia kormányzását bízták, ám életkora miatt még nem kapott valódi irányító szerepet a gazdag délnyugati országrészben. 1257-58-ban a már nagykorú herceg Erdély élére került. 

A Babenberg-örökségért folytatott hatalmi harc kérészéletű eredményeként 1254-ben magyar fennhatóság alá került a Szlavóniával szomszédos Dél-Stájerország, ám 1258-ban lázadás tört ki itt, ezért Béla király Istvánt herceget nevezte ki a tartomány élére. 1259-ben azonban őt is elűzték a hatalomból a tartomány északi részét és Ausztriát birtokló II. Ottokár cseh király segítségével. A következő évben IV. Béla fegyverrel igyekezett elégtételt venni, ám az első morvamezei ütközetben a király és a herceg csapatai alulmaradtak. A kroissenbrunni csata kudarca a történészi vélekedés szerint a hadvezérként roppant tehetségtelen IV. Béla felelőssége volt, aki azzal, hogy késlekedett az előörs megsegítésével, feltehetően veszélybe sodorta fia, István herceg életét is. Hogy ez mekkora szerepet játszott a viszonyuk elmérgesedésében, nem tudjuk, ám az évtized már a konfliktusuk árnyékában telt el. Apa és fiú közti ellentét fő oka az volt, hogy Stájerország elvesztése után Istvánnak Béla újra Erdélyt adta át, míg a hagyomány szerint a trónörököst megillető Szlavóniát a másodszülött fiú, az akkor hét esztendős Béla herceg kapta. Most is az egy nemzedékkel korábbi séma ismétlődött, hiszen a későbbi IV. Béla is előbb Szlavónia, majd Erdély kormányzója lett, ráadásul úgy, hogy az előbbi élén öccsük (Béla király esetében Kálmán herceg) követte őket. Ahogy egykor maga Béla, most István is felháborodott Szlavónia elvesztésén, amelyet jogtalannak vélt, és ezért szembefordult apjával.

 

 

 

1260-ban István ugyan visszatért Erdély élére, de két évvel később már fegyveresen vonult fel egymás ellen apa és fia. Összecsapásról ugyan nem tudunk, ám a kortársak háborúként jellemezték a konfliktust. A kibékülésre a pozsonyi béke keretében került sor, amely értelmében az ekkortól az ifjabb király címet használó István fennhatósága alá került a Dunától keletre fekvő teljes országrész. A válság azonban nem oldódott meg, sőt tovább mélyült: 1264 végén IV. Béla két sereggel támadt István hercegre: az Erdélybe küldött had – amelyet István átcsábított hívei vezettek – Déva mellett ugyan először vereséget szenvedett, ám új csapatokkal megerősítve Feketehalom várába szorította be a herceget, akitől ideiglenesen elpártolt támogatóinak nagy része is. Az északkelet felé indult királyi had pedig a többi között elfoglalta Patak várát, ahol sikerült István családját elfogni. A fogságba esett családot a háború végéig Túróc várában őrizték.

Az ostromlott Feketehalom várát végül a herceg egyik hívének támadása szabadította fel. A katonaként apjánál sokkal tehetségesebb István visszacsalogatta elpártolt híveit és gyors ellentámadást indított az ország közepe felé. Két győztes csata után átkelt a Tiszán és már Pest felé közeledett, amikor IV. Béla 1265. március elején Isaszegnél igyekezett feltartóztatni. István itt is győzelmet aratott, majd békét kötött apjával, amelyet a következő évben a Margitszigeten meg is erősítettek. Ezzel véget is ért a nyílt háború. Ugyan István fölénye egyértelműnek bizonyult, nem tört a trónra, mindössze a korábbi pozsonyi megállapodás érvényesítésére törekedett, s feltehetően még területekről is lemondott az apja javára. Ennek ellenére 1267-ben IV. Béla Esztergom mellett gyűlést rendezett, amely talán egy újabb háborúra való felkészülés része lehetett, ám a fegyveres összecsapás ezúttal elmaradt.

Ez egy évtizedes belháború ugyan véget ért IV. Béla 1270-ben bekövetkezett halálával, azonban a konfliktust kirobbantó egykori királynak eddigra már sikerült a feudális anarchia szellemét kiengedni a palackból. Ugyan a kortársak gyakran úgy vélekedtek, hogy V. István IV. Béla a báróik foglyává váltak, és ezeknek a szűk csoportoknak az érdekeit próbálták érvényesíteni – Mária királyné is „a hűtlen alattvalók rábeszélését” okolta a viszály kirobbanásáért –, valójában a helyzet úgy is felfogható, hogy a király és a herceg igyekezett megnyerni és lehetőleg stabilan hűségben tartani a főrangúak és nemesek csoportjait. Ezt nyilván engedményekkel, adományokkal lehetett elérni. A két uralkodónak azonban még bőven volt mozgástere. Természetesen ez már nem a 11-12. század erősen központosított, kétségbevonhatatlan tekintélyű királyi hatalma volt, ám a modernizált hatalomgyakorlás hasonló eszközökkel élt – és hasonló gondokkal küzdött – a nyugat-európai monarchiákban is. IV. Béla és István herceg udvarainak méltóságviselői, az egyre nagyobb vagyonokat felhalmozó bárók megszokták, hogy a királyi család tagjait egymás ellen fordítva bőséges fogást lehet elérni a dinasztikus háború zavaros vizében. Az előkelők „pártváltása” mindennapossá vált, nem véletlen, hogy az 1266-os margitszigeti megállapodásnak is fontos pontja, hogy a szemben álló felek lemondanak a másik híveinek a saját oldalukra állításáról. IV. Béla halála után a bárók immár nyíltan önálló politikát folytattak, amelyben ha nem volt a magyar király családban felhasználható ellentét, akkor megpróbáltak teremteni ilyent, vagy akár külföldi uralkodókhoz fordultak a béke feldúlása érdekében. Utódaik, az egy emberöltővel későbbi oligarchák már a korábbi törvényes rendnek a látszatát sem tartották meg, amikor önálló tartományaikra szétszabdalták az országot.

 

 

Bár IV. Béla 1270-ben meghalt, korábbi híveinek egy része kitartott ha nem is a volt király, hanem az Istvánnal szemben álló elvek hűségén, nem riadva vissza a hazaárulástól sem. A jobbára a nyugati országrészben birtokos nemesek II. Ottokár cseh királlyal szövetkeztek, várakat is átadtak a cseh uralkodónak. V. István ugyan az udvarban hatalmat kapó bárókat saját embereire cserélte le, ám az erőviszonyokat ez teljesen nem tudta átformálni. II. Ottokárral 1270-ben két év fegyverszünetet határoztak el, azonban a nyugati határszélen harci összetűzések bontakoztak ki a két párt hívei közt, átcsapva Ausztriába is. Ezt ürügyként kihasználva a cseh király 1271 húsvétja után elfoglalta a többi között Pozsonyt és Nagyszombatot. Az összecsapásra V. István seregével Mosonnál került sor, ahol először alulmaradtak a magyar hadak, ám néhány nappal később visszavonulásra kényszerítették II. Ottokár erőit. A háborút lezáró békében a cseh király vállalta, hogy lemond az V. Istvánhoz hűtlen előkelők támogatásáról.

 

 

Hiába ült alig több mint két esztendőn át csupán V. István a teljes ország trónján, az azt megelőző „ifjabb királysága”, illetve a Dunától keletre eső részek kormányzása során már az 1260-as évek elejétől önálló döntések sorát hozta. Két hadjáratot is indított Bulgáriába, a másodikat követően állandósult a Bulgária királya cím a magyar királyok részletes titulusában. Szövetséget kötött I. Anjou Károly szicíliai királlyal, amit két házassággal is megpecsételtek. István fia, László herceg (a későbbi IV. Kun László) és Károly lánya, valamint István Mária nevű lánya és a király szintén Károly nevű fia, a későbbi Sánta Károly is összeházasodott 1270-ben. Utóbbi már csak azért is fontosnak bizonyult a későbbiekben, mert ebből a frigyből származott az unoka, a későbbi I. Károly magyar király. Katalin nevű lányát a szerb trónörökössel házasította össze. Hogy legfőbb ellenlábasát, II. Ottokár cseh királyt elszigetelje, felvette a kapcsolatot Boleszláv lengyel herceggel is.

Belpolitikai irányvonalként kiváltságokat adományozott több településnek is, s ő adta ki az erdélyi szászok privilégiumát. Szoros kapcsolatot igyekezett kiépíteni a nemességgel, korszerűsítette a királyi birtokok igazgatási rendszerét.

1272-ben Dalmáciába tartott családjával, amikor fiát elrabolta Gutkeled Joachim szlavón bán, aki IV. Bélától pártolt át előbb V. Istvánhoz, ám családi kapcsolatai miatt szemet vetet  Babenberg-család ausztriai örökségének egy részére is. Hogy mi volt az eredeti célja László herceg elrablásának, nem tudjuk, talán zsarolni akarták vele V. Istvánt, aki ekkorra konszolidálta a királyságot, vagy voltak jelei a király közelgő halálának, s felügyelet alatt akarták tartani a trón örökösét. 

István sikertelenül ostromolta Kapronca várát, ahová a fiát zárták, majd haza felé tartva a Csepel-szigeten elhunyt. Testét a mai Margitszigeten, a domonkos apácák templomában temették el, ahol húga Margit már két éve nyugodott. V. István feltehetően egész a 19. századig háborítatlanul pihent sírjában.

 

 

 

IV. Béla és felesége Mária királyné még a tatárjárás idején tettek fogadalmat, hogy születendő gyermeküket szerzetesnek adják. Az 1242-ben világra jött Margit hercegnőt, V. István húgát, így már születésétől fogva apácának nevelték: hároméves korában a veszprémi dominikánus apácakolostorba került. Nem sokkal később Béla király hozzákezdett a lánya lakóhelyének szánt dominikánus apácakolostor építéséhez az (ó)budai királyi székhely melletti nagy szigeten, a mai Margitszigeten. A kolostor építkezése 1252-ben jutott olyan szintre, hogy az apácák, és az akkor 10 éves Margit hercegnő beköltözhettek falai közé. Margit, miután nagykorúvá vált, letette a szerzetesi fogadalmat. IV. Béla bőkezűen támogatta a lányát befogadó rendet és különösen a kolostort, ám 1261-ben a politikai helyzet változásával, István fia ellen szövetségest keresve az vált az érdekévé, hogy Margitot II. Ottokár cseh királyhoz adja feleségül. Ám amikor Margit és a dominikánusok ennek ellenálltak, elfordult a rendtől, és inkább a ferenceseket kezdte támogatni, majd amikor 1269-ben szeretett kisebbik fia, Béla herceg elhunyt, őt a ferencesek esztergomi templomába temette. IV. Béla annak ellenére, hogy Margit – aki akkor már a szentség hírében állt – 1270 januárjában szintén elhunyt és végakaratának megfelelően a margitszigeti dominikánus apácakolostor templomának szentélyében helyezték örök nyugalomra, mégsem úgy rendelkezett, hogy szentéletű, de akaratával szembeforduló gyermeke mellé temessék a Margitszigetre, hanem inkább szeretett fia mellett kívánt nyugodni Esztergomba. 

Margithoz apjánál sokkal szorosabban kötődött bátyja, István, akinek trónra kerülve egyik első dolga volt, hogy eljárást indíttasson X. Gergely pápánál húga szentté avatása érdekében. A pápa Fülöp esztergomi érseket bízta meg a vizsgálat lefolytatásával. Ez a terv, az érsek és a pápa támogatásával biztos sikernek tűnhetett 1272 nyarán, V. István halála előtt, így érthető, hogy István úgy rendelkezett, hogy hamarosan hivatalosan is szentté avatandó Margit mellé temessék a szigeti apácák Boldogságos Szűznek szentelt templomába. A király, majd rövidesen Fülöp érsek és néhány év múlva X. Gergely pápa halála miatt végül a szentté avatás mégsem ment végbe, de ez a királyi temetést már nem befolyásolhatta.

V. István temetkezési helyéről a Képes Krónika tudósít. A 16. század elején Szent Margit legendáját magyar nyelvre fordító margitszigeti apáca, Ráskai Lea magáról a királysírról is leírást adott: "Ev maga Istuan kyral halala vtan yt temettete magat az nagy oltar mellett az evangeliom felevl az magas veres maruan kev koporso alat."  A szövegből egyértelmű, hogy a síremlék egy, a valódi sír fölé emelt vörösmárvány tumba volt.

 

 

 

A margitszigeti apácakolostort 1541-ben hagyták el a török hódítás elől menekülő apácák. A templom ekkor indult pusztulásnak. A kolostor helyén a 18. században már csak falcsonkok, és omladékhalmok magasodtak. Az elhanyagolt szigetet 1790-ben Sándor Lipót főherceg, Magyarország nádora szerezte meg, és kezdte kertté alakítani. 1795-ben bekövetkezett halála után a szigetet öccse, az új nádor, József főherceg kapta meg, aki folyatta a főhercegi nyaraló és egy majorság felépítését, valamint a kert kialakítását. A munkát Toszt József főkertész irányította, aki a terület elegyengetése érdekében megkezdte a középkori romok és omladékok eltakarítását. A dominikánusok templomát e munkák során nagyrész kiásták és a falak visszabontásához is hozzákezdtek. 1838 januárjában azonban a nagy pesti árvíz idején a sziget víz alá került. Mikor a víz visszavonult, a főkertész folytatta a földmunkákat, és további földet hordatott el a romoktól. A félig kiásott templomrom szentélyében az árvíz részben bemosott egy falazott sírt a templomszentély jobb oldalán, ami felett így besüppedt a felszín. Veszelovszki segédkertész felfedezte a gödröt és benne a sír fedköveit, de nem bírta felemelni őket, sőt a keze is beszorult a közéjük, ezért társaiért kiáltott. A munkások és a főkertész odasiettek és kibontották a sír fedlapjait, ami alatt egy csontvázat találtak, mellette egy aranyozott koronát, egy drágaköves aranygyűrűt és aranyhímzéses ruhafoszlányokat. A sír feneke, oldalai és fedele faragott homokkő lapokból készültek, körülötte az egykori vörösmárvány síremlék töredékei is előkerültek. A kincseket látva a fellelkesült kertészek Toszt utasítására 1-1,5 m mélységben feltúrták az egész szentélyt, ahol hozzávetőlegesen további húsz sírt találtak, közülük több falazott volt, kőlapokkal, vagy vörösmárvány sírkövekkel fedve, de a további leletanyag mindössze koporsóvasalásokból, tűkből, bronzcsatokból, vasdarabokból állt. 

Az értékesebb leletek, így a királysír mellékletei is József nádorhoz kerültek, aki még 1838 novemberében szakvéleményt kért róluk Jankovich Miklóstól, a korabeli magyar tudományos élet nagy tapasztalatú alakjától. Szerencsésen fennmaradt Jankovich és a nádor levélváltása. Jankovich leveléből kiderül, hogy neki a sírból származó koronát, egy zafírköves aranygyűrűt, aranyozott textilmaradványokat és rojtokat mutattak, továbbá egy "Hic sepultus..." felirattal ellátott vörösmárvány sírkőtöredéket, amelyen a vésett betűket fémmel kiöntötték és aranyozták. Jankovich megállapította, hogy a korona és a gyűrű mérete, valamint a feliratban használt hímnemű nyelvtani forma egyértelműen férfi halottra utal, a felirat és a korona pedig 13. századi keltezést bizonyít, a korona és gyűrű pedig kétségtelenné teszi, hogy királyi személy temetkezését találták meg. Így a Thuróczy-krónikára hivatkozva állította, hogy a sír kétségkívül a margitszigeti apácák templomában eltemetett V. István király sírjával azonosítható, és javasolta lelet közzétételét a Tudományos Gyűjteményben. Mások azonban, akik nem rendelkeztek Jankovichéhoz mérhető szakértelemmel, kételkedtek a sírnak V. Istvánéval való azonosításában, mert sokkal jobban hangzott volna, ha Szent Margit sírját találták volna meg. Bár ezeknek a feltételezéseknek sok értelmük nem volt, hiszen Margit földi maradványairól jól tudjuk, hogy az apácák már 1520 körül kiemelték a sírjából és egy ereklyetartóba helyezték, amit magukkal vittek, amikor 1541-ben elmenekültek. Így előbb Nagyváradra, majd Nagyszombatba, onnan Pozsonyba kerültek. A török kiűzése után visszahozták őket Budára, majd Pestre vitték, ahol az apácarend 1782-es, II. József féle feloszlatása idején nyomuk veszett. 

József nádort azonban elbizonytalanították ezek a hozzá nem értő, de kétkedő vélemények, ezért nem engedélyezte a leletek publikálását, hanem további kutatásokat és az ásatások folytatását tartotta szükségesnek, amelyek felügyeletére felkérte Jankovichot. Toszt valóban folytatta is a templom feltúrását, de úgy tűnik, hogy Jankovich szakértelmét nem vették igénybe. A hajóban további több száz sír találtak, Toszt később egy 30-40 darab összetapadt pénzérméből álló kincsleletre is emlékezett. Az egyik sírból egy vassarkantyú és egy kard, egy arany pecsétgyűrű, valamint három, valószínűleg 14-15. századi aranypénz került elő. Később a templomtól északra is találtak sírokat, az egyikben egy gyöngysor – talán rózsafüzér – volt. Mindez azonban semmivel sem járult hozzá a királysír azonosításának kérdéséhez. A publikáció azonban elmaradt, Jankovich szakvéleménye pedig több mint egy évszázadra feledésbe merült. A sír leletei más margitszigeti és egyéb Vértesszentgyörgy-pusztán előkerült leletekkel együtt csak a nádor 1847-ben bekövetkezett halála után, a hagyatékából kerültek be a Nemzeti Múzeumba, amit Jankovich már nem élhetett meg, mert egy évvel korábban meghalt. 

 

 

A múzeumban a sír leleteit még külön leltározták: a koronát, egy kis kalcedon köves gyűrűt és aranyozott ezüst csipkemaradványt. A sírkőtöredékekből ekkor más semmi sem volt meg, és a gyűrű azonosítása is kétséges, ugyanis a drágakövekhez jól értő Jankovich még nagyméretű, zafírköves gyűrűről írt. Érdy (Luczenbacher) János még ez évben publikálta is a leleteket, de rajzot csak a koronáról közölt. Érdy félreértelmezve Ráskai Lea szövegét nem tartotta lehetségesnek a sír V. István sírjával való azonosítását. Bár Ráskai Lea világosan leírja, hogy István királyt vörösmárvány koporsó alá temették, Érdy úgy vélte, hogy egy vörösmárványban koporsóban kell keresni a csontokat, márpedig a koronát tartalmazó a falazott sír kőlapjait homokkőből faragták.

Radványi Imre, 1858-ban megjelent, a Margitsziget történetéről írott könyvében foglalkozott először részletesen a sír megtalálásának körülményeivel amelyet Érdy írása és Toszt József visszaemlékezései alapján írt meg, bár meglehetősen hanyagul összekeverve a különböző sírok leleteit. A sír helyét is tévesen azonosította a templomszentély déli falán található papi ülőfülkével, majd ennek alapján próbálta cáfolni az V. István sírjával való azonosítást, mivel Ráskai Lea szerint  a király sírja az evangéliumi oldalon állt, ami az északi oldalnak felel meg. Ő inkább egy meglehetősen fantasztikus elképzeléssel állt elő, miszerint a sír II. Moys nádor özvegyéjé lenne, akit IV. Béla Szabina nevű lányával azonosított. Eltekintve attól, hogy Moys feleségét Erzsébetnek hívták és bár Árpádházi rokonságból származott, de nem volt IV. Béla lánya, semmilyen adat sincs margitszigeti temetésére, és egy nádor özvegyeként, de még hercegnőként sem temethették volna el koronával a fején. 

1861-ben Kubinyi Ferenc az Archeologiai Közleményekben tett közzé egy jóval alaposabb tanulmányt a Margitsziget műemlékeiről, ahol személyes felméréseire és szintén Toszt József szóbeli beszámolóira támaszkodva tisztázta a királysír pontos helyét és formáját. A sír szerinte a szentély déli oldalán, de nem közvetlenül a fal mellett helyezkedett el. Kubinyi szintén kételkedett V. István sírjával való azonosításában, úgy gondolván, hogy a magas tumbával díszített királysírt a törökkorban biztosan feldúlták és kirabolták már. Azonban legalább más javaslattal nem állt elő ez ügyben. Ő adott viszont hírt egyedül az előkerült csontok sorsáról: ezek számára a nádor külön kápolnát akart építeni, ez azonban nem valósult meg, így mintegy 40 koponya a romok között, közszemlére kitéve hányódott, a többi csontot pedig Toszt főkertész egy közös sírba hantolta el.

A koronás sírból előkerült tárgyak – a korona kivételével – időközben elkallódtak, úgy, hogy ábrázolás sem maradt fenn róluk, és ez további találgatásoknak nyújtott táptalajt. Gyanúba keverték a margitszigeti apácaként elhunyt Erzsébet hercegnőt, V. István lányát, akivel nem csak az nem stimmel, hogy apáca volt, nem pedig királyné, hanem az sem, hogy a Margit Legenda szerint nem a templom szentélyében, hanem káptalanteremben temették el. Felmerült Anjou Izabella, IV. László feleségének neve is, akit férje egy ideig a margitszigeti kolostorba záratott. Vele csak az a baj, hogy nem Magyarországon, hanem Nápolyban hunyt el jóval férje halála után, 1304-ben.

Vattai Erzsébet már csak a koronát, illetve a Nemzeti Múzeum leltárkönyveit, valamint a 19. századi publikációkat ismerve elemezte újra a sír azonosításának kérdését 1958-ban megjelent tanulmányában. Ő arra a következtetésre jutott, hogy a 17 cm átmérőjű korona túl kicsi, így csak női korona lehetett, és a többi elveszett melléklet leltárkönyvi leírása alapján (aranyozott ezüstcsipke és kis gyűrű) is női sírnak vélte az 1838-as leletet. Az eltemetett személyét V. István feleségében, Kun Erzsébetben vélte felfedezni, bár elismerte, hogy erre semmilyen adat sem utal. Felvetette még III. András anyjával, Morosini Tomasinával, vagy feleségével, Fenennával való azonosítás lehetőségét is, szintén mindenféle érv és bizonyíték nélkül.

 

 

 

Mielőtt még teljesen komolytalanná vált volna ez a korlátlan találgatás, a kérdések tisztázása érdekében 1958-1962 között Feuerné Tóth Rózsa hitelesítő ásatást végzett a margitszigeti dominikánus apácatemplom szentélyében. A 13. századi szentély területén összesen hat falazott sírt talált, amelyek közül csak egy készült kőlapokból. Ez a szentély déli oldalán helyezkedett el. A többi falazott sírral ellentétben 1838-ban nem töltötték vissza földdel, hanem miután kiürítették, visszahelyezték a tetejére eredeti fedlapjait. Ezek alapján egyértelműen azonosítható volt az 1838-ban feltárt koronás sírral. Az ásatás a legnagyobb korábbi dilemmára, Ráskai Leának a királysírt az evangéliumi oldalra lokalizáló adatára is fényt derített. Az evangéliumi oldalon ugyanis csak egy későközépkori téglafalazatú és egy törtkő falazatú sír volt, ez utóbbi viszont a szentély északi kapuja elé nyúlott, így felette nem állhatott a legendában leírt magas tumba, mert az elzárta volna a szentély északi bejáratát. Magyarán Ráskai Lea tévedett, amikor a legenda szövegét fordítva evangéliumi oldalt írt a helyes leckeoldal helyett. Feuerné több középkori európai királysír koronáinak adatait összehasonlítva kimutatta azt is, hogy a korona 17 cm-es átmérője egyáltalán nem csak női sírokra jellemző méret. Ráadásul a kutató felfedezte Jankovich Miklós és József nádor 1838-as levélváltását is, amely hiteles bizonyítékul szolgált a sír eredeti leleteiről, így nem maradt több kétség az 1838-as koronás sír V. István sírjának való beazonosítása körül.

Ma már tudjuk, hogy V. István sírját, sok más középkori királysírhoz hasonlóan nem a törökök vagy a nyugati zsoldosok rabolták ki, hanem a reformkor idején dúlták fel, szórták szét csontjait, majd veszítették el leleteit. Ez esetben legalább a korona megmaradt, és talán egyszer majd néhány csont is azonosítható lesz belőle, ha sikerül megtalálni a Toszt főkertész által, az ő utasítására szétdúlt margitszigeti temetkezésekből előkerült csontmaradványoknak ásatott tömegsírt.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér