Amikor V. István a Csepel-szigeten meghalt, fia Gutkeled Joachim túsza volt a szlavóniai Kapronca várában. A halálhírre az özvegy Erzsébet királyné és a gyermekrabló bán Székesfehérvárra vitette a tíz éves Lászlót, hogy mielőbb megkoronázzák. Ennek előkészítése azonban nem volt zavartalan: a főurak egy csoportja, amely korábban IV. Béla pártján állt Istvánnal szemben, a leányági Béla macsói herceget akarta trónra ültetni, s ezért most ők ejtették foglyul Lászlót és rátámadtak a királyné szállására is. A pártütést sikerült felszámolni, a lázadó főurak közül többen II. Ottokár cseh királyhoz menekültek és 1272 augusztusának végén, szeptember elején az esztergomi érsek megkoronázta IV. Lászlót. A potenciális trónkövetelőt, Béla herceget nem sokkal később Kőszegi Nagy Henrik (aki Gutkeled Joachimmal az egyik bárói érdekcsoport vezetője volt) megölte a Nyulak-szigetén. 1274-ben aztán Joachim és Henrik lázadt fel a király ellen, elrabolva öccsét, András herceget, hogy őt ültessék László helyére. Ekkor Csák Péter kelt László védelmére, kiszabadítva Andrást a fogságból, a lázadók így egy időre kiszorultak a hatalomból. A gyermekkorú király kézben tartása volt a főurak vetélkedésének a tétje. Az elkövetkező éveket a Csákok, illetve a Kőszegiek és Gutkeled Joachim által irányított érdekcsoportok a küzdelme jellemezte az udvari posztokért. A két érdekcsoport vetélkedésében hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, azonban ezek a győzelmek többnyire csak néhány hónapig tartottak ki, az udvari hatalomban sajátságos „váltógazdálkodás” alakult ki.

 

 

IV. László tényleges döntéshozói fellépéséhez egy külpolitikai viszály vezetett el. A magyar királyság már 1273-ban ismét háborúba kezdett a cseh királysággal. A hadiszerencse inkább II. Ottokár hadainak kedvezett, ráadásul a magyar bárók egy része is támogatta a cseh uralkodót, hiszen segítette őket a belpolitikai küzdelmekben. A középkor folyamán talán legtehetségesebb cseh király a német-római császári trón megszerzésére törekedett, azonban éppen túlhatalmától tartva a német választófejedelmek a svájci Habsburg Rudolf grófot választották meg német királynak 1273-ban. Miután Ottokár nem volt hajlandó elismerni a hatalmát és átadni a néhány évvel korábban megszerzett ausztriai tartományokat, 1274-ben a tartományi gyűlésen megfosztották ezekhez fűződő jogaitól, két év múltán pedig kiközösítették a német birodalomból. Ebben az évben Rudolf fegyverrel indult Ausztria megszerzésére, így roppant fontossá vált, hogy keleti oldalról a magyarok melyik felet támogatják. Mivel Rudolf támadása idején a Kőszegi – Gutkeled csoportnak állt a zászló, akik akkor nem voltak Ottokár hívei, a magyar királyság hadereje a Habsburg uralkodó mellett sorakozott fel, ami békére kényszerítette Ottokárt. A cseh király a magyar királyságtól korábban elhódított terület visszaadását is vállalta, azonban csak Sopron került ekkor vissza, ameddig a Bécs felé tartó magyar had egyébként is eljutott. A hadjáratban részt vett az akkor már tizennégy éves László, akit nagykorúsítottak, hogy Rudolffal teljes értékű félként köthessen megállapodást.

A következő évben, 1277 májusában a kalocsai érsek, illetve a püspökök egy részének támogatásával országos gyűlést hívtak össze Rákos mezejére a „közjó” visszaállítása érdekében. A gyűlésen elfogadták a király nagykorúsítását és László (legalábbis látszólag) legitimitást kapott a teljes körű kormányzásra.

 

 

 

Az ifjú király nagy hévvel látott munkához. Néhány hónap alatt letörte a IV. Béla alatt magasra tört Geregye-család (Pál országbíró fiai: Miklós erdélyi vajda, István pozsonyi ispán és II. Geregye) hatalmát, levert egy szepességi lázadást, s 1278 augusztusában a dürnkurti csatában Rudolf német királlyal szövetségben megsemmisítő győzelmet aratott a csehek felett. A magyarországi bárók hatalmi törekvéseinek támogatója, II. Ottokár is elesett az ütközetben. IV. László igyekezett kijátszani a bárói csoportokat egymás ellen, s már a Kőszegiek ellen fordulhatott, akik viszont a II. András király állítólagos unokáját, a Velencében élő András herceget (a későbbi III. Andrást) kezdték pártolni. A magyar király és Habsburg Rudolf szövetsége azonban stabilnak bizonyult, így a Kőszegiek 1279 elején hűségesküt tettek Lászlónak, Andrást pedig hazaküldték Velencébe. László tehetséges uralkodónak bizonyult, aki az ország mind nagyobb részére tudta kiterjeszteni a hatalmát. Erejét – legalábbis katonai értelemben – részben anyja népéből, a kunokból álló könnyűlovassága alapozta meg, amely nagy szerepet játszott a dürnkurti csatában is. Végül azonban ellenfelei éppen a kunokkal kötött szövetségét játszották ki ellene sikeresen. Ugyanis feljelentéseik nyomán 1278-ban a pápa kinevezte magyarországi legátussá Fülöp fermói püspököt, aki 1279 elején érkezett az országba. A Képes Krónika így ír erről: „ … eljött ellenére a fermói Fülöp apostoli legátus, mivelhogy kun módra és nem katolikus szokás szerint élt. Ez megtiltotta a magyaroknak, hogy a magyar szokás ellenére szakállukat leborotválják, hajukat nyírják, és hogy kun süveget viseljenek, ami Magyarországon már szokássá vált. A királyt is kiközösítéssel fenyegette, ha nem gyűlöli meg a pogányokat, nem követi a keresztény szokásokat, és nem él házastársi nyoszolyában. De mit sem érvén el a királynál, hazatért.”

A kései tudósítás ugyancsak leegyszerűsíti a történteket és alighanem összetéveszti az okot az okozattal. Az eseményeket tekintve valószínű, hogy a bárói csoportok befolyásolhatták Fülöp püspököt, hogy a kunokban találja meg az ország bajainak gyökerét (sőt talán magát a pápát is, hogy úgy érezze, van olyan probléma, amit a Szentszéknek kell megoldania). A püspököt nyilván könnyű volt a pogány kisebbség ellen hangolni, s mivel nem ismerte a valódi viszonyokat, nem tudta, hogy a konszolidáció legfontosabb pillérét támadja. IV. László mégis kompromisszumra törekedett: országgyűlést hívott össze, amely 1279 nyarán elfogadta a „kun törvényeket”. Ezek lényege az volt, hogy a kunok térjenek keresztény hitre és telepedjenek le tartósan szállásterületükön. „És miután a kunok bőséges sokasága nagy kiterjedésű földet igényel, elrendeljük, hogy akik […] nemzetségükkel együtt a Duna és Tisza közt, vagy a Körös folyó mellett, vagy a Maros és Körös folyók között, vagy e körül, vagy a Temes és Maros folyók között megszálltak […] azon helyeken, vagy földeken, melyen eredetileg minden nemzetséget sátraikkal együtt a Mi nagyatyánk, Magyarország híres emlékezetű dicsőséges királya: Béla király Úr letelepített, ott telepedjenek le most és az előrebocsátott módon ott székeljenek, éppen úgy, mint királyságaink nemesei…” - rendelkezik az augusztusban kiadott királyi oklevél. A törvény privilégiumot is adott: adómentességet és a nádor alá volt joghatóságot, amelyek a kunok kiváltságainak alapját alkották a későbbi évszázadokban. Voltak azonban olyanok, akiknek nem szolgálta érdekét a konszolidáció. Ők a telhetetlen és szűklátókörű Fülöp legátust tolták előre, aki egy zsinatot hívott össze Budán, ahol a király kegyúri jogait is durván megsértette, majd miután László tiltakozásul a zsinatot feloszlatta, Lászlót kiközösítette az egyházból. Az egyre inkább eldurvuló helyzetben László elfogatta a legátust és a kunok kezére adta. Ez kiváló ürügy lett a bárók számára a nyílt lázadáshoz: a király elfogták és a pápát igyekeztek rávenni, hogy fossza meg trónjától. A kunok – féltve László életét – szabadon engedték a legátust, László pedig kénytelen volt kibékülni vele. Ebben a feszült helyzetben tört be az országba a krónikák szerint Oldamur kun fejedelem, feltehetően a Havasalföldről. A Lászlóban csalódott, reményüket vesztett kunok hozzá csatlakozva fellázadtak, rabolva, fosztogatva pusztították a Tisza vidékék. László nem tehetett mást, mint a mesterségesen gerjesztett konfliktus utolsó felvonásaként a mai Hódmezővásárhely helyén, a Hód-tónál 1282 nyarán fegyverrel verte le a kunokat. Ez a győztes csata számára tulajdonképpen az ország elvesztéséhez vezetett.

 

 

A Hód-tavi csata után a tatár fennhatóság alatt élő rokonaikhoz menekülő kunok biztatására 1285-ben a tatárok törtek az országra. A támadók egész Pestig pusztították az Alföldet, a Dunán azonban nem tudtak átkelni, a budaiak visszaverték őket. A felvidéki urak is számos vereséget mértek fosztogató hordáikra. Végül Erdélyen át próbáltak kivonulni az országból, de a székelyek Torockónál szétverték őket. Végül seregükből csak kevesen menekültek meg. Bár a magyar történelmi emlékezet legjobb esetben is tétlenséggel vádolja a királyt, sőt volt aki szerint kifejezetten ő hívta be a tatárokat, valójában a háború alatt László sereget gyűjtött a tatárok ellen, orosz forrásokban pedig az szerepel, hogy Rómától és Konstantinápolytól egyaránt segítséget kért az ország védelmére. A Lászlót vádoló találgatásoknak az adhatott alapot, hogy az elfogott tatárokat besorozta seregébe, amellyel a háború alatt fellázadt szepesieket verte le. 

László ezután sem hagyott fel az oligarchák hatalmának letörésére tett kísérletekkel. A folytonosan fellázadó bárók ellen a király természetes szövetségese az egyház lehetett volna, ám Fülöp legátus dicstelen ténykedése óta László teljes joggal érezhette úgy, hogy a papság is elárulta, és ezt az érzését megerősíthette a püspökök beavatkozása házasságába is. A király házassága boldogtalan volt, hiszen bár még gyermekként az országba hozták számára 1270-ben a nápolyi Anjou-családból Izabellát (aki itthon az Erzsébet nevet használta), nem alakult ki közöttük érzelmi kötődés. A házasságkötésre feltehetően legkorábban 1276-ban kerülhetett sor, ám nem született gyermekük. Mikor Fülöp legátus Magyarországra érkezett, Izabella örömmel üdvözölte őt és legszerencsétlenebb tetteit is magasztalta, fokozva férje vele szemben érzett ellenszenvét. Nyílt szakításra akkor került sor köztük, amikor a királynét László ismeretlen okból 1286-ban a margitszigeti kolostorba záratta. „László király felesége apuliai Károly király leánya volt. Ő azonban megvetette a házastársi nyoszolyát, és kun leányokkal hált: Édua, Köpcsecs és Mandula volt a nevük; de volt sok más ágyasa is. Szerelmüktől szíve méltán megromlott, bárói és országának nemesei meggyűlölték.” - írja Képes Krónika. A püspökök és a pápa a rab királyné mellé álltak, aki egy év múlva ki is szabadult a kolostorból. László ekkor már mindenkitől elhagyatva végképp a kunjai közé vonult vissza. A bárók hataloméhségének immár semmi nem állt útjában, az ország anarchiába süllyedt. Lodomér esztergomi érsek a pápának panaszolta el levélben a király cselekedeteit, sőt egy ízben ki is közösítette őt. Az érsek a kunok ellen keresztes háborút is szervezett 1288-ban, ezt a hadat azonban IV. László szétverte. 

A királyt 1290. július 10-én ölték meg Körösszeg mellett a táborában. Bár a gyilkosai kunok voltak, halála leginkább a magyar előkelőknek volt az érdeke. A kortársak a körösszegi vár urát, Borsa Kopaszt a merénylet egyik lehetséges szervezőjeként tartották számon. Az esztergomi érsek már az év elején felvette a kapcsolatot a Velencébe élő András herceggel, vagyis számíthatott László halálára.

Az alig huszonhét évesen elhunyt uralkodót a csanádi székesegyházban temették el. A kortársak egy része szerint vele szállt sírba a szent királyok nemzetsége (vagyis a később Árpád-háznak nevezett család), mert az őt követő uralkodót, III. Andrást sokan nem ismerték el II. András vér szerinti unokájaként.

 

 

 

A Budai Krónika mindössze annyit ír a király temetkezési helyéről, hogy "Mondják, hogy ezt a László királyt Csanádon temették el." A temetés pontos helyét a Pozsonyi Krónika őrizte meg, amely szerint "László király testét Csanádon temették el, a székesegyházban". A 15. századi Thomas Ebendorfer osztrák krónikája szerint az uralkodót először Csanádon, aztán Váradon temették el. Ez az információ azonban valószínű, hogy félreértésen, IV. Lászlónak Szent Lászlóval való összekeverésén alapul. A király 19. századi életrajzírója, Szabó Károly a csanádi temetést azzal magyarázta, hogy mivel IV. László uralkodása utolsó évtizedében többször és tendenciózusan összekülönbözött az egyházzal és intézményeivel, eltemetését a halálának színhelye közelében fekvő várad püspöke nem vállalta, így hűséges kancellárja, Gergely csanádi püspök saját székesegyházában helyezte örök nyugalomba. László azonban úgy tűnik, személyesen is kötődhetett Csanádhoz: több itteni tartózkodásáról is maradt fenn adat: 1278-ból, 1289-ből, sőt nem sokkal halála előtt 1290. június 18-ról is. Valószínű, hogy a városhoz való kötődését a településnek a kun szállásterületeken belül való fekvése is indokolta. Az 1275 óta a csanádi püspöki címet viselő Gergely 1288-tól a király haláláig töltötte be a kancellári hivatalt IV. László mellett, így minden bizonnyal valóban a király hűséges hívének számított. Csanád szomszédságában, Egresen volt eltemetve László dédapja, II. András, Csanádon pedig Szent Gellért nyugodott, így minden ok megvolt rá, hogy maga a király is Csanádot jelölje ki saját sírhelyéül. Arról sajnos nem tudunk, hogy életében hozzájárult-e a csanádi székesegyház építéséhez, de ez nem zárható ki.

A mai Csanádon semmi sem áll a 13. századi, de még a középkor végi épületekből sem, IV. László sírhelyének, a csanádi székesegyháznak még a lokalizálása is megoldatlan kérdés. A várat a templomaival együtt a császári hadvezetés a karlócai béke értelmében 1701-ben leromboltatta. A külsővárban álló egyik romos templom azonban túlélte ezt a pusztítást, azt csak 1868-ban tüntették el az új plébániatemplom építése miatt. A középkori település egyházi intézményei nagyrészt a 14. században lejegyzett nagyobbik Szent Gellért legenda, illetve más középkori írott források alapján ismertek. A legenda szerint a város első egyházi intézménye az Ajtony által alapított Keresztelő Szent Jánosnak szentelt ortodox kolostor volt, amelynek görög szerzeteseit Ajtony legyőzése után Csanád ispán Oroszlámosra telepítette át, a monostort pedig átadta Gellért püspöknek és a vele érkezett bencés szerzeteseknek. Gellért püspök építtette fel a Szent János kolostor mellé egy Szűz Máriának szentelt új monostortemplomot, ahol később eltemették. A későbbiekben már Szűz Mária, vagy Szent Gellért monostor néven említett apátság Szűz Mária templomát a Gellért legenda szerint Piaszt Erzsébet királyné 1361-ben újjáépíttette, és Szent Gellért földi maradványait sírjából kiemelve egy ereklyetartóba helyezte, a régi sírban csak néhány kisebb csontot hagyott. 1493-ban Szegedi Lukács püspök kérésére VI. Sándor pápa a kolostor jövedelmeit átengedte a püspökségnek, épületeit pedig az obszerváns ferenceseknek adta. A ferencessé vált kolostor egészen az 1551-es török hódításig működött. Feltehetően hozzá kapcsolódott az 1542-ban említett begina ház is. 

A Szent Gellért legenda szerint Gellért püspök építette fel a Szent Györgynek szentelt székesegyházat is. A katedrális javára VI. Kelemen pápa 1343-ban országos adománygyűjtést engedélyezett, 1345-ben pedig az épület pápai búcsúengedélyt is kapott. Ezek az adatok arra vallanak, hogy az 1340-es évek közepén nagyobb építkezések folyhattak a templomon. A székesegyház temetőjében állóként említették 1494-ben a Mindenszentek kápolnát. 

Rogerius mester a tatárjárást elbeszélő Siralmas Énekében tett említést a csanádi Szent Megváltó társaskáptalan prépostjáról. A társaskáptalan 1551-ig működött. A városnak két plébániája is volt: a Szent Erzsébet plébániatemplom 1400-ban kapott pápai búcsúengedélyt, a Szent Lélek plébániatemplomot pedig 1412-ben említették. A városban ispotály is működött, amelyről 1520-ból maradt fenn adat. A püspöknek palotája is állt a településen, amelyet írott források is említenek. A középkori püspökvár a XV. század második felében keletkezett: építésére Hangács Albert püspök 1459-ben kért engedélyt Mátyás királytól. A vár a székesegyház és a püspöki palota körül épülhetett fel, építését ugyanis a püspök finanszírozta, aki rá akarta szorítani a várost birtokló székeskáptalant is, hogy vállaljon részt az építkezés terheiből.

 

 

 

A középkori Csanád város topográfiájáról koraújkori források tájékoztatnak. Evlia Cselebi az 1660-as években járt a városban és rövid leírást adott róla, mely szerint a település az erős falakkal védett belsővárra, tömésfallal övezett, egy kapus külsővárra és nagy területű, szintén tömésfalú, három kapuval rendelkező városra tagolódott. A belsővárban egy tornyot, és egy vele összefüggésben lévő mély tömlöcöt, kettős várkaput és négy, keresztény templomból átalakított dzsámit említ. A külső várban egy romos kolostorról, és a bejzáde vele összefüggésben álló házáról emlékezik meg. A városról két koraújkori térkép is fennmaradt. Az egyik egy Marsigli gróf által készíttetett hadmérnöki felmérés, amit 1697-ben vettek fel és a bolognai egyetemi könyvtárban maradt fenn. Ez a belső- és a külsővárat ábrázolja, feltehetően a város eddigre már elpusztult. A pártázatos kőfalakkal övezett belsővár erődítményeit egy nagy négyzetes és egy kerek torony, valamint kisebb faltornyok és egy barbakánnal ellátott kaputorony erősítette. A falakon belül egy romos templomot ábrázoltak három toronnyal, tőle délre egy rotundát, nyugatra pedig egy nagy kőépület romjait. A külsővár északkeleti sarkában egy romos gótikus templom szentélyének maradványait ábrázolták. A felmérés léptéklécet igen, de tájolást nem tartalmaz, viszont az ábrázolt keletelt középkori templomok alapján ez egyértelműen északi. A külsővár északkeleti sarkában ábrázolt romos gótikus templom lehetővé teszi a térkép lokalizálását is, ugyanis ez bizonyosan azonosítható a mai plébániatemplom helyén állott, 1868-ban lebontott, középkori eredetű régi plébániatemplommal, ugyanis ennek a templomnak biztosan kellett állnia 1697-ben is, ha még 1868-ban is megvolt, más hasonló gótikus templom viszont nem szerepel a felmérésen. Problémát csak az jelent, hogy ha felmérés léptéklécét bécsi lábbal számoljuk át, akkor a rajta szereplő gótikus templom jóval kisebb, mint az 1868-as felmérésről ismert templom. Egy másik, 18. századi térképvázlat a közelmúltban vált ismertté Martin Roos püspök közlése nyomán (a figyelmünket Maria Rosu hívta fel rá, amiért itt szeretnénk neki köszönetet mondani). Ezt az ábrázolást a temesvári püspökség levéltára őrzi. A rajz tájolását szintén a rajta ábrázolt keletelt középkori templomok segítik, ennek alapján ez a felmérés déli tájolású. A rajz egy körülárkolt települést mutat. Dél felé az árkon túl egy várfalat, északon, az árok külső oldalán egy fatemplomot jelöl. Az árokkal övezett terület északkeleti sarkában egy gótikus templom és a déli oldalához csatlakozó kolostornégyszög látható. A kolostor déli oldalán egy barokk templom alaprajzát jeleníti meg. A templom poligonális szentélyének egyik sarkát a középkori kolostortemplom álló falaihoz hasonlóan vörös színnel, a többi részt feketével, illetve a templom nyugati részét szürkével jelöli. A rajzon lépték is látható. A lépték alapján a gótikus kolostortemplom alaprajza megegyezik az 1868-ban lebontott plébániatemplom helyén feltárt középkori temploméval. A tőle északra az árkon túl ábrázolt fatemplom helyén ma a szerb ortodox templom áll, amit 1773-ban emeltek egy fatemplom helyén. Ezek alapján megállapítható, hogy a térkép a külsővárat ábrázolja már a palánkok lebontása után, de még az árkok betöltése előtt. A problémát az jelenti, hogy a külsővár e szerint nagyobb, és más arányú volt mint ami a Marsigli-féle felmérésből ismerünk. Mint láttuk azonban, a Marsigli-féle felmérésen ábrázolt templom léptéke sem stimmel, így valószínű, hogy a Marsigli térkép léptéke hibás, sőt arányai is kevésbé pontosak. A 18. századi térkép segítségével azonban mindez részben korrigálható.

Régészeti kutatások csak a mai plébániatemplom környékén folytak az egykori városban. 1868-ban lebontották a mai helyén álló középkori eredetű régi templomot, amelyről csak egy fénykép maradt ránk. A bontás, és az új templom alapozása során Killer Frigyes plébános, Brandeisz építőmester és Kompér György jegyzőkönyvet és alaprajzi felmérést vettek fel az előkerült leletekről és régészeti jelenségekről, amelyeket később Henszlmann Imre nyomtatásban leközölt. A munka elején az ásatást meglátogatta Rómer Flóris, majd a vége felé Henszlmann Imre, de ő már nem sokat látott a feltárt falakból. 

 

 

A mai plébániatemplom tágabb környezetében 1974-1995 között a Kolozsvári Régészeti Intézet és a Bánáti Múzeum végzett régészeti kutatásokat, amelyet P. Iambor, S. Heitel, D. Tănase 2000-2002 között folytatott. Az ásatásokról még csak néhány rövid előzetes jelentés jelentek meg, teljes publikációjuk várat magára. 1987-ben és 1994-ben a plébániatemplom szentélye mellett egy hatkaréjos rotunda néhány falrészletét figyelték meg. (Az ásatásra Maria Rosu hívta fel a figyelmünket, amiért szeretnénk köszönetünket kifejezni neki.)

A ránk maradt írott, térképi és régészeti források alapján megkísérelhetjük a középkori püspöki központ rekonstrukcióját.

 

 

Az 1868-as bontási munkák során a középkori eredetű plébániatemplom nyugati homlokzata előtt feltárták a barokk korban már újjá nem épített középkori templomhajó falait is, ám ezek a szentélytől eltérően nem törtkő, hanem – legalábbis a déli oldalon, ahol leírták őket – tégla maggal készült kváderkő falak voltak, amelyek alapozása egy öl mélyen indult. Az 1994-es ásatási megfigyelések alapján ebben a mélységben már Árpád-kori rétegek helyezkedtek el. Ezek szerint itt eredetileg egy 9 és fél méter széles, és több mint 20 méter hosszú román kori templom állt, amelyet később 15 és fél méter hosszú, a hatszög három oldalával záródó, a hajóval azonos szélességű, boltozott gótikus szentéllyel bővítettek ki kelet felé, nyugati homlokzatát pedig hátrébb húzták. A románkori templom hajójának közepén egy kiürített szarkofágot találtak. Megfigyelték, hogy a szarkofágot már korábban felnyitották, és a csontokat kiemelték belőle, csak néhány lábfej-csont maradt benne. Killer Frigyes plébános a szarkofágot IV. László sírjával próbálta azonosítani, és még a meggyilkolt király vérét is felismerni vélte benne. Henszlmann Imre azonban felhívta a figyelmet a szarkofág sokkal korábbi keltezésére és azt Szent Gellért püspök sírjával azonosította. Egyetértve Henszlmann Imrével az épületet a legnagyobb valószínűséggel a Szűz Mária monostortemplommal azonosíthatjuk. Ezt az egyházat még Gellért püspök építette az 1030-1040-es években, a görög szerzetesektől átvett monostor mellé. Feltehetően ennek elkészültét követően nem sokkal a monostor eredeti, Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templomát lebonthatták, ugyanis ez a templom később már nem jelenik meg a forrásokban. A 1868-ban feltárt templommaradványoktól délre több kőfalszakasz került elő, és a 18. századi várostérkép is a templomtól délre ábrázolja a kolostor romjainak alaprajzát. Az 1868-ban lebontott gótikus szentély ezek szerint az 1361-ben, Erzsébet királyné építkezései idején készülhetett. A hatszögre szerkesztett szentély boltozati záróköve előkerült az 1868-as bontás során, de mellette a templom falaiban több 13. századi faragvány, és egy nyolcszögre szerkesztett poligonális szentély boltozati zárókövét is megtalálták. Henszlmann Imre ezekre alapozva feltételezett egy 13. századi koragótikus periódust is a templomban, de nem számolt azzal, hogy ezek a kövek csak a 18. századi helyreállítás során kerültek a falakba, így egy vagy több másik csanádi templomból, vagy részben akár a közeli egresi ciszterci kolostor romjaiból is származhattak. 

A 1868-ban lebontott középkori templom értelmezésénél máig tartó zavart okozott a bontást irányító Killer Frigyes plébános egyik elmélete, amelyet Henszlmann is átvett és az ő nyomán máig él a szakirodalomban. A barokk plébániatemplom nyugati végén, azaz a középkori templom közepén egy, a templomnál valamivel szélesebb, téglalap alaprajzú épület emelkedett, amit a barokk plébániatemplom hajójaként használtak az 1868-as bontásig. Ezt az épületrészt a bontás során feltárták, és a falak alját a 19. századi szintnél kb. 2 m-el mélyebben találták meg. A föld alatti keleti falon két boltozott fülkét figyeltek meg. Ezek feltehetően az alapozás teherelhárító ívei is lehettek, de az őket csak az ásatási jegyzőkönyv néhány szavas bejegyzéséből és az alaprajzi felmérésből ismerő Henszlmann egy altemplom később részlegesen befalazott kapuinak értelmezte. Az épületet válaszfalak – amelyek 1868-ban már csak a templom padlószintje alatt voltak meg – több helyiségre osztották. Déli helyiségei alatt két kis pince volt, ahová lépcsők vezettek le. Az egyik pince déli falában vízvezetékeket fedeztek fel, amelyek áttörték a templom déli falát és dél felé egy kút irányába tartottak. A feltáró plébános ókeresztény keresztelőkápolnának gondolta az épületet, a vízvezeték melletti pincehelyiséget pedig keresztelőmedenceként értelmezte. Ezért ezt nem bontották le, sőt nem is temettek be, hanem beboltozták és ma is látható a 19. századi plébániatemplom szentélye alatt. Henszlmann már ebben, a beboltozott állapotában látta a helyiséget, az épület többi falairól pedig csak a felmérési rajzok és a jegyzőkönyv révén értesült. Elfogadván a plébános hipotézisét, tanulmányában hosszan bizonygatta eme feltételezett keresztelőkápolna rokonságát az ókeresztény keresztelőkápolnákkal, bár neki is feltűnt, hogy a feltárt csanádi épület nyilvánvalóan nem lehet ókeresztény korú. A feltárási jegyzőkönyvből és a Henszlmann által közölt rajzokból ismert szintviszonyok valójában egyértelműen cáfolják Killer plébános és Henszlmann feltevését. Ezek az adatok arról vallanak, hogy ez nem egy korai épület lehetett, hanem a gótikus templom romjaira ráépült török kori ház maradványa. A "keresztelőmedencéhez" levezető lépcső induló szintje ugyanis a templom későközépkori-koraújkori szintjének felelt meg, a 11. századi szintnél mintegy 2 méterrel magasabban helyezkedik el. A feltárt és bemutatott kis pincehelyiség keresztelőmedenceként aligha értelmezhető: ilyen jellegű keresztelőmedence nem csak a későközépkorban, de még a 11. században sem létezett. Az értelmezésének még nagyobb problémája, hogy a pincehelyiség járószintjénél 20-50 centiméterrel magasabban húzódnak a falban feltárt vízvezeték-csatornák, amelyek így a feltételezett medence leeresztő csatornái nem lehetnek, bevezető csatornának pedig – ahogy Henszlmann próbálta a funkciójukat értelmezni – egy keresztelőmedencében nincs sok értelme. Az épület minden bizonnyal az Evlia Cselebi által a város legkülönb házaként említett "bejzáde háza" lehetett, amely összefüggésben állt a romos monostorral. A vízvezeték-rendszer talán a ház földszinti fürdőjének vízelvezetését szolgálhatta, a két kis pince közül pedig legalább az egyik esetleg e fürdő padlófűtő kemencéjeként működhetett.

 

 

 

1987-ben és 1994-ben Kolozsvári Régészeti Intézet és a Bánáti Múzeum kutatásai során a plébániatemplomtól északkeletre két kutatóárokkal egy hatkaréjos rotunda maradványaira bukkantak. A mai felszín alatt 160 centiméterrel 40 centiméter vastag, 12-13. századi kerámiával keltezett réteget értek el. Ez alatt 15-25 centiméter vastag római kori és 10-11. századi kerámiával datált falomladék réteg húzódott. A rotunda falmaradványai ebből a rétegből kerültek elő. E megfigyelések arra vallanak, hogy a rotunda bontására még valószínűleg a 11. században, de legkésőbb a 12. század elején sor kerülhetett. Helyén a török-korban már a külső vár árka húzódott, feltehetően ez pusztíthatta el a felső, későközépkori rétegeket. Ezek alapján a rotunda a 10. században vagy a 11. század elején Ajtony görög monostorának templomaként emelt Keresztelő Szent János templommal azonosítható. Az épületformát indokolhatja a templom keresztelőegyház szerepe, amelyet titulusa is alátámaszt. Tóth Sándor szerint ez a hatkaréjos rotundaforma 5. századi, bizánci, közelebbről konstantinápolyi eredetű. Eddig ismert magyarországi példái (Karcsa, Gerény, Kisszombor, Almád, Kolozsmonostor) közül a keltezhető almádi és kolozsmonostori a 12. századból származik, de elképzelhető, hogy voltak még 11. századi példái is. A csanádi rotunda magyarázatot adhat ennek az épülettípusnak a magyarországi megjelenésére és elterjedésére.

A plébániatemplomtól északra emelkedő szerb ortodox templom körül a 19. században épületmaradványokat figyeltek meg. Killer Frigyes plébános erre vonatkozó 1869-es levelét Henszlmann Imre közölte. Elképzelhető, hogy ezek a külső váron kívül álló város középkori plébániatemplomából származnak. Ennek helyén épülhetett fel a szerbek fatemploma a 18. század elején. 

A 18. századi térképen a Szűz Mária kolostor déli oldalán ábrázolt barokk templomalaprajzon piros színnel jelölt szentély-falsarok alapján ezen a helyen egy másik templomot, feltehetően a külsővár plébániatemplomát sejthetjük. A térkép tanúsága szerint a 18. században eredetileg ennek a középkori templommaradványnak a barokk stílusú kiépítését tervezték, új plébániatemplom céljára, ám végül is nem ezt a terv valósult meg, hanem a Szűz Mária apátsági templomot állították helyre helyette. 

A belsővárban a Marsigli-féle felmérés egy háromtornyos templom romjait jelöli. A felmérésnek a 18. századi térkép alapján korrigált léptéke szerint a tornyok külmérete körülbelül nyolcszor nyolc méter, a hosszház hossza 27 méter, belső szélessége pedig 12-15 méter lehetett. Amennyiben e méretek helyesek, akkor akár háromhajós templommal számolhatunk. A templom szerkezete a tornyok elrendezése miatt emlékeztet a pécsi székesegyház jóval nagyobb épületére, de a két épület viszonyát a csanádi templom ismeretlen építéstörténete miatt ma még nem látjuk tisztán. Ez a csanádi épület nyilván a Szent György székesegyházzal azonosítható. Erre vall helye a várban, viszonylag nagy mérete és reprezentatív három, vagy talán eredetileg négy tornyos formája is. A székesegyháznak a pápai engedélyekből kikövetkeztethető 14. századi átépítése nem látszik a felmérésen, de ez nem is csoda, hiszen 1697-ben már csak három tornya és a tornyok közti északi hajófala állt az épületnek, a szentély és a nyugati rész addigra elpusztult. Néhány évtizeddel korábban, az 1660-as években még minden bizonnyal állt a katedrális, ugyanis Evlia Cselebi négy darab középkori templomból átalakított dzsámit említ a belső vár falai között. A Marsigli-féle felmérésen már csak egyetlen nagyjából ép templom, egy apszissal ellátott rotunda látható a tornyoktól körülbelül 25 méterre délre. Ez minden bizonnyal a székesegyház temetőjében állóként említett Mindenszentek kápolnája lehetett. Feltehetően a püspökvárban állhatott a Szent Megváltó társaskáptalan temploma is, ugyanis a középkori püspöki székhelyeken működő kisprépostságok azonosítható templomai Pécsett, Esztergomban, Egerben, Győrben minden esetben a székesegyház mellett, a püspökváron belül helyezkedtek el. Sajnos a csanádi kisprépostság templomának jelenleg még semmi nyomát nem ismerjük, feltehető azonban, hogy ez lehetett a harmadik Cselebi által említett, dzsámivá alakított belsővárbeli templom. A Marsigli-féle felmérésen a székesegyház előtt látható falcsonk leginkább az egykori püspöki palota romjával azonosítható. Cselebi negyedik temploma talán a püspöki palota kápolnája volt.

 

 

 

IV. László sírhelyének, a csanádi Szent György székesegyháznak a romjai ma egy panzió és egy vele szomszédos lakóház épületei, illetve kertjei alá esnek, ám régészeti kutatás a helyükön sajnos tudomásunk szerint nem történt, annak ellenére sem, hogy a panzióépület viszonylag új építésűnek tűnik. Ennek talán az lehet az oka, hogy a csanádi várat az 1974-ben kezdődő ásatások során hibásan lokalizálták. Nem vették ugyanis figyelembe a Marsigli-féle felmérésen ábrázolt templomok keletelését, valamint az 1868-ban felmért és lebontott középkori eredetű plébániatemplom Henszlmann által publikált alaprajzát, így az eredetileg északi tájolású 17. századi felmérést nyugati tájolásúnak értelmezték, és a mai észak-déli tájolású, neogótikus plébániatemplom helyére és tömegében rekonstruálták a Marsigli-féle felmérésen ábrázolt három tornyú székesegyházat. Ez a város topográfiájának teljes félreértéséhez vezetett, és a vár, illetve a középkori székesegyház valódi helye kívül került a régészeti kutatások érdeklődési körén. IV. László sírhelyének feltárása így valószínűleg még sokáig várat majd magára.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér